7óra7

Színház a gödörben - Kísérlet a szakmaiságra

Színház a gödörben - Kísérlet a szakmaiságra

2013. 07. 06. | 7óra7

A Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság közös rendezvénye ez a szakmai beszélgetéssorozat, amire azért van szükség, mert égetően fontos, közös kérdésekről kell közösen gondolkodnunk, különben mások döntenek helyettünk, vagy elszállnak a levegőbe. Bízzunk benne, hogy a továbblépés lehetőségét meg tudjuk fogalmazni – nyitotta meg a Színház a gödörben című rendezvényt Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke.

A Színházi Társaság kezdeményezte, mi pedig betársultunk, kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e valóban dialógust folytatnunk – tette hozzá Vidnyánszky Attila, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, majd Szikszai Rémusz, az első beszélgetés moderátora felvezette a kezdőtémát, „Társulati lét – vagy számlaadó, szövegmondó, kisiparos lét?” címmel. A beszélgetés vendége Herczeg Tamás, Zrínyi Gál Vince, Kriza Zsigmond és Bálint András, de bárki hozzászólhat a beszélgetésekhez – tette hozzá Szikszai.

Vidnyánszky Attila (balra) figyel

Bálint András a színház összeomlásáról és különböző megfogalmazott ígéretek be nem teljesüléséről beszélt, majd beszámolt egy sok éve fennálló helyzetről, miszerint túltermelés zajlik a színészképzésben, de a fókával párhuzamosan – Madáchot hívta segítségül az állapot érzékeltetéséhez – egyre több az eszkimó is, hiszen sok szinkronstúdió alapul, és rengeteg kétes minőségű hakniprodukció készül. Egyre több színész kezd el rendezni, igazgatói posztra pályázni, rengeteg független csapat is születik, és sok állástalan színész megy pincérnek, taxisofőrnek és bébiszitternek. Következtetés: szolidaritást kellene vállalnunk – hangsúlyozza Bálint András, amely igény még sokszor visszatér a beszélgetés során, nemcsak elcsépeltté válva, de nagy derültséget is okozva a hallgatóság köreiben.

A színészek többsége egy bt vagy kft tulajdonosa, és számlázik a színházaknak – terelte tovább Szikszai a beszélgetést, amelynek során folyamatosan próbálkoztak a színész definiálásával, kevés sikerrel. Kriza Zsigmond szerint fontos meghatározni, hogy kit tekintünk színésznek, de „sokkal egzaktabban: hány színész van ma?” Konszenzusra kellene jutni abban is, hogy mi lépjen a január 1-től megszűnt szakmai nyugdíj helyébe. Közösen kell modellt találni a színészek egzisztenciájának stabilizálására, mert az állam nem fogja ezt megtenni. A számlázó színészek kapcsán Herczeg Tamás beszámolt a HOPPart működéséről, hogy öt hónapig tudták fizetni a járulékokat a támogatásból, majd ki kellett rúgniuk magukat, hogy ismét számlaadó kisiparosként ténykedjenek tovább.

Zrínyi Gál Vince, a KoMa Társulat vezetője szerint részletkérdés, hogy számlára dolgoznak a színészek, „ami fontosabb, hogy ehhez nem értenek”, és szerinte a lényegében változatlan egyetemi képzés nem készíti fel a hallgatóit a megváltozott színházi közegre. Majd Szikszai újra felvetette a színész fogalmának meghatározását, amit Kriza szerint lehetetlen definiálni – mivel esztétikai kérdés –, azt viszont szerinte fontos lenne megállapítani, hogy ki az, aki nemzeti szervezetben gyakorolja a hivatását, valamint hogyan lehet ezt tervezhetőbbé tenni – ezzel későbbi, az előadó-művészeti törvény kapcsán felmerülő kérdéseket előlegezett meg és ahogy később, ezúttal is hangsúlyozta, hogy új modellen kell gondolkodni. Krizát Konrád Antal, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnöke követte, aki nonszensznek tartja a számlázási rendszert és kölcsönvett egy kérdést Bessenyei Ferenctől, hogy érzékeltesse a helyzetet: „megadóztatjátok a szívemet?”. Majd vehemensen hozzátette, hogy „művészi státuszban kellene léteznünk és dolgoznunk, kedvezményes adózási rendszerrel”.

Ezután Zrínyi és Kriza gyors egymásutánban említik meg, hogy támogatni kell a kultúrát, de más forrásokat is kéne keresnie a színháznak, hogy meg kellene tanulniuk a színészeknek pályázni, hogy több lábon kellene állniuk, majd a KoMa Társulat vezetője azt is megállapítja – valószínűleg a biztos egzisztencia kapcsán –, hogy az új törvénnyel megszűnik a pályázati rendszer, és semmi nem kötelezi az államot arra, hogy kiírjon ilyet, „persze ezt viccből mondtam” – tette hozzá ezzel némileg nehezen értelmezhetővé változtatva előző gondolatait.

Majd következett az első, a nézőkből is reakciókat kiváltó gondolatcsere, ugyanis Bálint András következő „szolidaritást kellene vállalni” felvetését Zrínyi Gál megfejelte egy "szolidaritunk, szolidaritunk, egymás között is szolidaritunk" ténymegállapítással, amivel egyesekből még kacagást is sikerült kicsikarnia. Németh Kristóf is megjelent a beszélgetésen, képviselve a Budapesti Kamaraszínházat, és mindenkit megnyugtatott afelől, hogy nincs pont az ügy végén, úgy tűnik, sikerül megoldaniuk, hogy végigcsinálhassák ezt az évadot.

Az első téma kapcsán szóba került ismét a szolidaritás, Bálint András előadásában. Szikszai Rémusz próbálta konkretizálni ezt a kifejezést, felvetve, hogy egyáltalán színészek bele tudnak-e szólni ezekbe az ügyekbe. Megszólalt még Babiczky László tévérendező, szóvá téve a színházi közvetítések és a színészek tévés megjelenésének elhanyagoltságát, Herczeg Tamás a sokféle úton-módon szerezhető színészi végzettség problémáját, szerinte nem biztos, hogy jó, hogy ennyiféleképpen lehet képesítéshez jutni, de szerinte nem is biztos, hogy szükséges a papír. „Nem tudom, én lehet, hogy nem kértem volna Latinovitstól papírt” – tette hozzá Szikszai. Boncolgatták még a megjelentek a piac mibenlétét, Bálint szerint szükség van szakszervezeti védőhálóra, de alapvetően szabad verseny van, amire Kriza annyit reagált, hogy a piac eldönti, kit tud ellátni az adott terület és kit nem, majd Lengyel Anna, mintegy egyesítve az előtte szólók gondolatmenetét, felvetette a kiszámíthatóság fontosságát.

Véleménye szerint lehet azzal érvelni, hogy a Játékszín egy szórakoztató színház, tehát tartsa el magát, de olyat nem lehet, hogy küldenek egy levelet, hogy húsz nap múlva megszűnik a színház. És tovább gazdagítja a mostanában sokat hallható német példák gyűjteményét azzal, hogy szóváteszi: Németországban több évvel előre lehet tudni a támogatásokat, előre lehet számolni a pénzekkel.

Csóti József Kadelka László a szakmai hozzáértést kérte számon a rendszeren, miután megemlítette, hogy „ne használjuk azt a kifejezést, hogy állam, mert az állam mi vagyunk”. Véleménye szerint a nézők a színészért mennek a színházba, a színészeket kiszolgálók háromnegyede nem ismeri a saját szakmáját. Miután ezt kifejtette, azt is hozzátette, hogy tudomásul kell venni, hogy ma Európában olyan törvények működnek, amelyek alapján a hatalomnak senki mással nem kell szóba állnia, csak a szakszervezettel. Ehhez Zrínyi csak annyit tett hozzá, hogy lehet, hogy a néző a színészekért megy színházba, de nagyon rosszul teszi. Ezután egy kis önvallomást is közzé tett, amiből megtudhattuk, hogy mióta hallotta Székely Györgytől, hogy a gondolattól lesz a színház színház, azóta próbálja ezt ő is evidenciakánt kezelni. Majd szinte operettsikert váltott ki az a költői kérdése, hogy vajon az összes színpadra lépő színész ért-e a szakmájához.

Némi szünet után nehezen, illetve egyáltalán nem telt meg ismét a nézőtér a Horgas Péter és Horgas Ádám által készített közösségi portálról, a Webse-ről szóló prezentációra, amelynek a végén Horgas Péter is megemlítette a szolidaritás szükségességét, felhívva a hallgatóság figyelmét arra, hogy mekkora hangzavar és érdektelenség fogadta bemutatójukat. Úgy tűnik, nem egy fegyelmezett népség a színházi szakma, ha nézőnek kell lennie.

„Van-e színházi élet az állam után?”, ez a cím következett, vendégek: Csóti József, Fekete Péter, Orlai Tibor, Karinthy Márton, Mátyás Irén, Póka Júlia és L. Simon László, akit „nem mint képviselőt, hanem mint az NKA elnökét hívtunk meg”. A megjelentek tartottak intézményeikről egy rövidke történeti áttekintőt, amit egy, Fekete Péter által készített összesítő előzött meg: a főszerkesztő-rendező-igazgató-elnök egy bayreuth-i függönyös háttérrel ellátott powerpoint-prezentáción keresztül ismertette azon vidéki, megyei fenntartású színházak listáját, amelyeket az utóbbi időben a városok vettek át. Az összesítést egy narancssárgára színezett Magyarország-térkép zárta, amin Fekete összegezte az elhangzottakat.

Karinthy Márton Ezután Csóti József, a Vígszínház gazdasági igazgatója arról számolt be, hogy szerinte a közönség fogja életben tartani a színházat. Mint mondta: „szükséges a közönség érdeklődése”. Továbbá fontos, hogy behozzák a fiatalokat, fontos, hogy beleszokjanak a színházi közegbe, legyen természetes, hogy a Vígszínházba járnak, „kezdjék A dzsungel könyvével és A padlással, aztán nézzenek felnőtt előadásokat” – ismertette nem túl összetett színházpedagógiai elképzeléseit.

Utána Karinthy Márton számolt be arról, hogyan indult el magánpénzből, harminc éve a Karinthy Színház. (Itt elmesélte nekünk is, igen jó olvasmány.) Nagy derültséget okozott, amikor Karinthy párhuzamba állította a szocializmusban működő magánszínházból adódó meglehetősen komikus ellentéteket. Az igazgató-rendező felvetette még a finanszírozás kérdését is, hogy miből lehet előteremteni a pénzt, ami az előadások készítéséhez szükséges.

Póka Júlia, a PS Produkció Vámpírok bálja című előadásának létrejöttéről, annak körülményeiről és hátteréről számolt be. Megtudhattuk például, hogy 200 milliós magánpénzre volt szükség a produkció létrehozásához. Póka hangsúlyozta, hogy mekkora szükség van befogadószínházakra, hiszen azok képesek biztosítani a stabilitást, és ezáltal vonzani a magántőkét, valamint azt is kiemelte, hogy ezeket a produkciókat „el kellene ismerni és a struktúra részeként kellene kezelni”. Utána Mátyás Irén következett, aki a Zsámbéki Színházi Bázis alakulásáról és működéséről adott számot, ám mindenekelőtt a beszélgetés kapcsán elmondta, hogy „amíg egyensúly volt, nem éreztem ezt az érdeklődést egymás iránt, most, hogy rengeteg a kihívás, ez talán alkalom arra, hogy elkezdjük meghallgatni egymás történeteit, ami talán hasznos lehet”.

Orlai Tibor Őt Orlai Tibor követte, aki az Orlai Produkció működési elvéről számolt be. „Szórakoztató színházként működünk, de gondolkodásra ösztönző előadásokat hozunk létre” – mondta. Megtudhattuk, hogy míg az előadás előállítási költségét általában szponzorok fedezik, addig a játszási költséget már a létrehozott produkciónak kell kitermelnie, sőt hasznot is kell hoznia, „amennyiben nem, le kell venni a repertoárról”. Ugyanakkor azt is kiemelte, hogy csak kevés szereplős darabokat tudnak megvalósítani ezzel a modellel, így tudja magát fenntartani az előadás.

Orlait L. Simon László követte, akit nem mint képviselőt, hanem mint a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnökét hívtak meg – ezt többször is (újra) hangsúlyozta Novák Péter a beszélgetés során. De L. Simon – miután elnézést kért a késésért – azt mondta, nem tud nem képviselőként beszélni. „Mi csak jót akartunk” – kontrázott Novák.

L. Simon egy ellentmondásokkal teli, az utóbbi időben sok feszültséget okozó helyzetet festett fel, amely alapján „a magyar állam még mindig több pénzt költ a színházak működtetésére, mint amennyit a helyzetéhez képest költhetne – nincs ennyi pénz a színházakra. Viszont sokkal kevesebb pénzt költünk rá, mint amennyit megszoktunk és amennyit szeretnénk – ez mindig politikai torzsalkodásban eszkalálódik”.

Elmondta az új előadó-művészeti törvényről, hogy a sokak által igazságtalannak tartott elosztási rendszer kiegyenlítésére tesz kísérletet, de ahhoz el kell fogadnia a minisztériumnak. Majd L. Simon a szakmát és a politikát egyaránt felelősségre vonta a kialakult helyzet miatt. Véleménye szerint újra kéne gondolni a fenntartói szervezeteket, ezt már évek óta meg kellett volna tenni, nem az elmúlt másfél-két évben alakult ki ez a helyzet. „Évad közben természetesen ezt nem lehet megtenni, mert biztosítani kell közben a színházak működését” – utalt a Kamaraszínház helyzetére.

L. Simon László Fontos, hogy más legyen a fenntartó, vagy át kell adni a színházakat magánkézbe, de ehhez szükséges, hogy kommunikáció alakuljon ki a politika és szakma között, hozzátette, hogy véleménye szerint a szakma se dörömbölt sose az állam ajtaján emiatt. Kaotikusnak tartja azt a helyzetet, amiben a Kamaraszínházat az állam tartja fent, miközben sokkal nagyobb teátrumoknál a főváros teszi ugyanezt. Fontos lenne ezt tisztázni, ahogyan a dolgozói státuszokat is: „nem tudjuk fenntartani a jelenlegi közalkalmazotti rendszert, nincs rá pénz és nem is logikus” – jegyezte meg ennek kapcsán, hozzátéve, hogy „amíg ezt a szakma merényletként éli meg, addig nem lesz ez a kérdés rendesen átgondolva és megbeszélve”. Felszólalása során szóvá tette azt is, hogy nincs megfelelő szakemberképzés, hogy nem szabadna, hogy a politika pillanatnyi érdeke legyen, hogy kik vezetik a színházakat, hanem az intézményben való hosszú távú gondolkodás eredménye legyen a döntés. Miközben L. Simon válaszolt a neki szegezett kérdésekre is, megemlítette, hogy szerinte el kéne azt érni, hogy „Magyarországon ne úgy gondolkodjon mindenki, hogy csak legyen egy biztos, államilag finanszírozott állása”. Többször is hangsúlyozta – mintegy eleget téve az igényeknek –, hogy nem jó, amikor politikai döntés alapján történnek dolgok, ahogy szerinte „nem lenne jó afelé elmozdulni, ami néha megtörténik a parlamentben, hogy néhány műveletlen bunkó nemzeti színházas képeket mutogat skandallumként". Majd megszólalása végén a külföldön jól működő brandépítés és arculatteremtés lehetőségét is felvetette.

Novák Péter, L. Simon László, Orlai Tibor, Mátyás Irén

L. Simon beszédét hosszas vita követte a magán- és állami színház viszonyáról, hogy hogyan használja egy magánprodukció a színészeket, hogy miért van szükség társulatra, hogy miért van szüksége a kettőnek kölcsönösen egymásra, hogyan képesek egymást financiálisan is segíteni. Ezután Fekete Péter nagyon határozottan L. Simonnak szegezte a kérdést, hogy „mi kell hozzá, hogy beinduljon a színházi menedzsment képzés?”, amire az NKA elnöke annyit mondott, hogy „nem lehet, hogy várunk ölbe tett kézzel, hogy megoldja a politika, tenni kell érte”. Németh Kristóf ismét felszólalt a Kamaraszínház ügyében, L. Simonnak szegezve a kérdést, hogy látja-e annak esélyét, hogy ne szűnjön meg az intézmény évad közben? L. Simon erre azt mondta, hogy nem akarja asztalverésre buzdítani a színházakat, de továbbra is fenntartja, amit eddig mondott, miszerint nem szabad évad közben megszüntetni színházakat. Németh Kristóf megköszönte ezt a mondatot, majd vélhetően privátim tovább folytatták az eszmecserét, a távozni kényszerülő L. Simonnal.

Némi szünet után következett a harmadik beszélgetés, aminek moderátora ismét Szikszai volt, a téma pedig „Nemzeti – kiemelt – egyéb” – vagyis az új előadó-művészeti törvény által kijelölt kategóriák. Idevárták a törvényt beterjesztő politikusokat, de nem jöttek el – tán nem véletlenül. De ott volt: Gáspár Máté, Vidnyánszky Attila, Kriza Zsigmond és Szabó István.

Karinthy Márton, Fekete Péter

Vidnyánszky Attila ismertette, hogy miért volt szükség az előadó-művészeti törvény módosítására: „ez a struktúra egy nagy kincs és érték, hungarikum – divatos szóval élve –, ezt az értéket akartuk megvédeni ezzel a módosítással”. Majd hangsúlyozta, hogy a törvény most már védi a társulati lét érték voltát, és fontos volt számára, hogy bizonyos műfajokat is kiemeljenek és óvjanak általa – itt az operát és a balettet említette. Szempont volt, hogy ne lehessen egy tollvonással megszüntetni színházakat, és ne egy polgármester döntése legyen egy kiemelés, ne egy pillanatnyi gazdasági helyzet gondolata legyen egy társulat megszüntetése. Végül pedig hozzátette, hogy reméli, hogy a szakmában ennek kapcsán beindul egy dialógus.

Szabó István – aki az előző törvény megalkotásában vett részt – kiemelte, hogy valójában nem egy törvénymódosításról van szó, hanem egy új - és nem éppen világos - előadó-művészeti törvény született. Az őt követő Gáspár Máté szerint jó lenne feltérképezni, hogy a törvényben megjelölt kategóriák milyen irányokba mutatnak. Megemlítette a hatos kategória kérdését is, amely az előző törvényben, ha utolsóként is, de helyet kapott, a jelenlegi jogszabályban azonban ez megszűnt, „a helyét egy heterogén, ijesztően széles és nem definiált halmaz veszi át”. Van bármi alapja annak a félelemnek, hogy ebben a mezőnyben elporladhat a magyar színházi életnek ez a fontos része? – tette fel Gáspár a nagyon is feszítő kérdést.

Ezután Kriza tartott rövid törvényismertetőt. Ebből kiderült, hogy a minisztérium hatásköre a nemzeti és kiemelt minősítések kiosztása. Elmondta, hogy az állam automatikus finanszírozás mentén nem kívánja támogatni a rendszert, mert áttekinthetetlenné vált, és így a valóban értéket mutató rész került veszélybe. Majd Kriza meghúzta a beszélgetés határait: „ezt zárjuk is le, legyen inkább az a téma, hogy mik az új finanszírozási modellnek a sajátosságai”. Megtudhattuk, hogy a különböző minősítések nem vonnak maguk után minőséget, ez csak támogatási minősítés, nem kapcsolatos a művészi értékkel. Talán a legfontosabbnak Kriza azon kijelentése tűnik, amikor azt mondta, hogy állami szempontok alapján értékelik a teljesítményeket, és ehhez mérten rendelik ki az állami támogatást. Azért is van ez így – folytatta –, hogy minden polgár hozzáférhessen a legkiválóbb művészeti alkotásokhoz, az alapvető műveltséghez. Nagyobb az állam felelőssége, mert döntést kell hoznia, ami politikai felelősséget is feltételez, felelős azért az állam, hogy ne vesszen el semmi érték, olyan meg ne jusson közpénzekhez, aki nem szolgált rá. Nem minden értéket termelő szervezet fog közpénzhez jutni, mert az állam forrásai nem végtelenek, mindenképpen kell döntéseket hozni, saját politikai felelősséghez mérten. Vannak szempontok és prioritások, valamint van egy keretösszeg – zárta Kriza az ismertetést, ami bár nem válasz Gáspár kérdéseire, nyíltan legitimálja a politikai tényezőt, sőt az állam által szabályozott kulturális életet is.

Szabó István is felvetette a kiszámíthatóság kérdését, amiről azonban később kiderült, hogy lehetetlen kivitelezni, hiszen bármikor előállhat olyan gazdasági helyzet, ami ezt bizonytalanná teheti. Szóba került Pintér Béla és Társulata, mint a nemzeti kategória egyik lehetséges tagja hiszen mint kiderül, bárki bekerülhet ezekbe a kategóriákba. Ám ennek van egy kritériuma: pályázati, törvény által előírt úton kell kinevezni az ilyen szervezetek vezetőit, ami egy belülről építkező civil szervezet esetében nem így működik.

Gáspár pedig hangsúlyozta még, hogy fontos lenne pontosan meghatározni az adott kategóriákat, valamint azt, hogy tágítani kellene a kört, újabb címkéket kitalálni. Szerinte fontos a kimondott értékeket körbejárni, megnézni, hogy egyáltalán van-e bennük valami, és hangsúlyozta azt is, hogy lehetőséget kell adni azoknak is, akik képesek valami újat hozni a rendszerbe, nyitottá tenni azt. Kriza a továbbiakban biztosította a hallgatóságot afelől, hogy nem politikusok fogják meghozni a fontos döntéseket, hanem szakmai egyeztetés fog zajlani ez ügyben.

A beszélgetéshez Schilling Árpád is hozzászólt, aki többek között szóvá tette, hogy „lehetetlen, hogy egy önerőből elindult szervezet csatlakozzon az államhoz”. De kiemelte még a mobilitás, az átjárhatóság fontosságát is, valamint egyetértett Gáspárral abban, hogy vannak másfajta kulturális értékek is, mint amiket a törvény védeni akar. Vidnyánszky Attila ehhez többek között hozzátette, hogy a kőszínházon keresztül mindenfajta színházi igényt ki lehet elégíteni, véleménye szerint nincs különbség alternatív és kőszínház között.

Azt hiszem, ha egy év múlva itt leszünk, akkorra ki fog derülni, hogy meg tudunk-e birkózni a feladattal – zárták Vidnyánszky szavai a beszélgetést és még hozzátette: nyilván nem lesz mindenki elégedett; megpróbálunk kísérletet tenni arra, hogy szakmaiak legyünk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr908001413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.