7óra7

Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni!

Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni!

2013. 07. 06. | 7óra7

Törőcsik Franciska

► Gondolom, az valahogyan adódik, hogy valaki színész akar lenni, és az egzisztenciális kérdések nem igazán számítanak. Amikor te a színészet mellett döntöttél, számított valamit a megélhetés kérdése?

*Törőcsik Franciska (TF):* Tizenhét éves voltam, amikor felvételire jelentkeztem. Nem fordult meg a fejemben ez a dolog. Számomra afféle álom volt a Színmű: ide nem lehet bekerülni – gondoltam. Előtte jártam Földessy Margit stúdiójába, aki azt mondta nekem, hogy szerinte fel fognak venni. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy nekem valaki egyszer ilyet mondjon. Azt hittem, hogy csalódást fogok okozni, mert nyilván nem fogok továbbjutni az első rostán sem, de továbbjutottam az elsőn, aztán a másodikon is – és végül egyszer csak felvettek.

Amikor felolvasták a nevemet az Ódry Színpadon, egy rejtett vágyam valósult meg. Nem tudtam hinni abban, hogy ez megtörténhet. Amikor felolvasták a nevem, az életem egyik legnagyobb pillanata volt. Igazából magamnak sem mertem bevallani, hogy mennyire fontos ez nekem. Amikor kérdezgették a gimis osztálytársaim, hogy mit jelölök be a felvételi lapon, akkor nekem első volt a Színmű, és egy-egy japán szak két egyetemen. Szóval kérdezgették, hogy tényleg bejelölöm-e a Színműt, én meg mentegetőztem, hogy igen, bejelölöm, de csak megpróbálom.

De összejött. Attól kezdve ez egy jel volt számomra, hogy ezt kell csinálnom. Annak is örültem, hogy zenés osztályba kerültem, mert mindig zenetagozatos voltam – általánosban is, gimiben is, mindig közel állt hozzám a zene, indultam népdalversenyeken, zongoráztam, nem brillíroztam, de szerettem. Tetszett, hogy itt is kapok majd zenei képzést.

► Földessy Margithoz jártál te is... Dénes Viktor azt mondta hogy ott elsősorban a játszani vágyást tanulja meg készségszinten az ember. Milyen képed volt a színészetről? Ehhez képest változott valami, amikor bekerültél? Nagyon gyorsan történt...

Prolik (Ingyenélők) - Törőcsik Franciska *TF:* Igen, nagyon. Nem is tudom, hogy volt-e képem erről az egészről... Nekem leginkább a színművészetis lét volt a vágyam. Oda akartam járni. Azt nem tudtam, hogy milyen a színészpálya. Földessy Margitnál volt beszédtechnika-óra, volt táncóránk, közös éneklések. Az órák úgy zajlottak, hogy Margit mondott szituációkat, és mi azok alapján improvizáltunk. Jól éreztem magam a színpadon – nem tudom meghatározni, hogy miért, de fontos volt. Belefeledkeztem és jó volt játszani.

► A Színművészetin sikerült továbbvinni ezeket a jó dolgokat?

*TF:* Azt hiszem igen. De amikor kicsit komolyabban kezdtem venni a dolgokat, éreztem, hogy ez a fajta felszabadultság és játéköröm nem sima ügy, nem jön csak úgy. A felvételi előkészítőn éreztem meg először, hogy tényleg van ezzel mondanivalóm. Hogy hogyan teszi mindezt az ember, nyilván később meg kell tanulni.

Az embert azért veszik fel, mert tehetséges, aztán a többi, a technika és a munka része az a következő öt év alatt jön. Azokat is meg kell tanulni, de a lényeg független a technikától, az vagy van valakiben vagy nincs. A Színművészeti arra való, hogy az, ami hétévesen is megvolt az emberben ki tudjon bontakozni úgy, hogy lehetőleg másoknak is élvezhető legyen. Mondjuk tökélyre nem lehet fejleszteni – azt hiszem, mindig lesznek kérdőjelek ebben a szakmában, de a lényeg az alapoknál dől el.

► És tényleg lehetett ezt élvezni, miután felvettek? Olyan volt, amilyennek elképzelted?

*TF:* Vannak legendák a Színműről... A kedvenc mondatom például ez: „szétszedik az embert darabokra, és aztán össze kell raknod magad”. Ebből én semmit nem tapasztaltam: engem nem szedtek szét darabokra. Novák Eszter és Selmeczi György megpróbáltak segíteni abban, hogy a tehetség formára találjon. Ízlést, gondolkodást tanítottak. Mi a másik ilyen legenda? Ja, valakitől azt hallottam, hogy a felvételin lehet, hogy azt kérik majd, hogy vetkőzz le. Hú, ez nagyon kemény hely lehet – valami ilyesmi volt a képem a Színműről, és azt gondoltam, hogy a rostákon mindenki nagyon szigorú lesz, és már a felvételin szétszednek.

Ehhez képest az első rosta olyan volt, mint egy családi ebéd – persze azért nem, hiszen sok minden múlt rajta. Novák Eszter, Selmeczi György és Széles László ült bent, akik kértek tőlem egy verset és egy monológot. A felvételi anyagom nem volt alaposan átgondolt, nem volt időm sokat keresgélni, vittem Antigonét, Júliát meg olyan verseket, amiket szeretek – kézenfekvő dolgokat, amiket egy tizenhét éves lány gondolhat erről. Elsőnek én választhattam, mit mondok, elmondtam egy kétsorost, majd a Júlia-monológot – emlékszem, hogy előtte kitaláltam, hogy az egyik résznél le fogom magamat vetni a földre a szerelemtől, le is vetettem, amin jót röhögtek. Magamban azt mondtam: nem baj, végül is elértem valami hatást. Kértek egy dalt is – talán az is jól sikerült. Annyira elképzelhetetlen volt, hogy továbbjutok, hogy végig az volt bennem: megmutatom, ez vagyok én most, itt tartok és kész. De továbbjutottam, aminek persze nagyon örültem.

A második rosta keményebb volt, nem számítottam rá, hogy harminc tanár fog ülni velem szemben. Eléggé megijedtem, összezavarodtam, sok ostobaságot mondtam. De amikor a versekre és monológokra került a sor, akkor ezt az állapotot, a kiszolgáltatottságot megpróbáltam felhasználni, azokat a pillanatokat, nem szégyenlem. De a beszélgetéssel nem tudtam mit kezdeni: mit kéne mondani, hogy kéne mondani, mivel tudnék megfelelni vagy nem megfelelni, őszinte legyek vagy hazudjak? Úgy jöttem ki, hogy elszúrtam – eléggé ki is borultam. Majd kijött Novák Eszter, és felolvasta a nevemet.

Medve - Törőcsik Franciska Még mindig nem hittem a dologban, úgy voltam vele, hogy fiatal vagyok, a harmadrosta az nagy büszkeség, de úgysem fognak felvenni. Amikor például meghallottam, milyen képzett hangok vannak itt, akkor pláne úgy voltam vele, hogy nem fog sikerülni. Viszont emiatt elhatároztam, hogy jól fogom érezni magam, és tanulok a tanároktól, amennyit lehet, ezért nem folyton magammal foglalkoztam, élveztem a foglalkozásokat, csináltam sok jelenetet, először szembesültem azzal, hogy milyen próbálni. Azt hiszem, amennyire lehetséges egy ilyen szituációban, annyira el tudtam magamat engedni.

► Az osztályban a többiek mind idősebbek nálad?

*TF:* Igen, én vagyok a legfiatalabb, amire büszke is vagyok. A harmadrostán láttam, hogy sokan elfáradnak körülöttem, én meg egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Jó volt bemenni, csinálni, későn hazamenni – az egész nagyon izgalmas volt. Majd jött a végső vizsga, és a beszélgetés, ami már nem úgy sikerült, mint a másodrostán. Meg tudtam nevettetni őket, és mertem őszinte lenni. Úgy jöttem el a harmadrosta után, hogy én mindent megtettem, ha nem vesznek fel, akkor magamat nem fogom tudni hibáztatni. Ha így nem jön össze, nyilván még érnem kell, nem vagyok kész eléggé. Aztán felolvasták a nevemet. De azt hiszem nem válaszoltam az eredeti kérdésre...

► De igen, mert ezek szerint ez is ilyen játékféleség volt. A következő öt évben változott az erről való gondolkodásod?

*TF:* Az érettségivel is úgy voltam, hogy mindent megtettem, hogy sikerüljön, a japán szakra is nagyon készültem. Aztán kaptam egy választ, hogy nekem ez az utam. Úgyhogy erre tettem fel ezt az öt évet, amennyit lehetett, próbáltam – bár nem nagyon tudtam az elején, hogy hogyan kell. Voltak például az úgynevezett pados jelenetek. A szabály csak annyi volt, hogy legyen benne egy pad, és egyedül kellett szerepelni benne. Azt se tudtam, hogy fogjak hozzá, nem tudtam, mit akarok elmesélni, hogy kell megszerkeszteni egy jelenetet, pláne egyedül – sokszor volt olyan, hogy évekkel később jutott eszembe, milyen pados jelenetet kellett volna csinálnom, meg is rendeztem a fejemben kirándulás közben. Nyilván fontos volt a bejárt út, de akkor hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezekkel. Sokszor voltam elkeseredett is az öt év alatt, mert azt éreztem, hogy a próbákon valami létrejött, aztán amikor ki kellett menni az osztály elé, megmutatni, akkor valahogy máshogy sikerült, mintha eltűnt volna a lényeg. Nem értettem, miért van ez, és nem akartam elfogadni, hogy ez így van. Azt éreztem, hogy nem tudom azt csinálni, amit a próbákon egyedül, vagy a partnerrel. Nagy mérföldkő az életemben a múlt szombati Édes Anna premierje, ahol – azt hiszem – sikerült elfogadnom, hogy ötszáz ember előtt nem lesz ugyanolyan, mint egy jó hangulatú próbán, és ezt el kell tudni engedni, nem szabad rágörcsölni. Ki kell állni és csinálni, sikerül, ahogy sikerül. És ilyenkor szokott jól sikerülni. Nagyon fontos megtanulni ebben a szakmában, hogy az ember fel tudja dolgozni, ha rosszul sikerül.

A vihar - Nagyhegyesi Zoltán, Törőcsik Franciska, Gálffi László

► Mersz rossz lenni próba közben?

*TF:* Azért is volt fontos az Édes Anna próbafolyamata, mert azt éreztem, hogy – vagy a feladat nemessége miatt, vagy mert kezdek felnőni a feladathoz – tudtam a lényegre koncentrálni, szabadon próbálni, és azt hiszem, általában mertem rossz lenni. De olyan nincs is, hogy rossz...

► Ez ilyen idézőjelben értendő...

*TF:* Mertem szélsőséges lenni, voltam agresszív Anna, lázadó Anna, aki kiröhögi Vizyné hülyeségeit. Aztán ezt szépen fokozatosan visszafogtuk Hargitai Ivánnal, mert felismertük, hogy ő nem ilyen. Izgalmas lett volna úgy megcsinálni az Édes Annát, hogy egy lázadó, tetovált csaj – így indult –, de aztán visszavettünk belőle, mert rájöttünk, hogy valahogy el kell számolni egy kettős gyilkossággal, és ha sok helyen engedi ki a gőzt, akkor nem tud odáig eljutni. De mertem nem „odaillő” lenni, mertünk vele kísérletezni.

Pillantás a hídról - Csuja Imre, Törőcsik Franciska

► Mondhatjuk, hogy megtaláltad, amit kerestél? Színművészetis szerettél volna lenni – ez megtöltődött tartalommal?

*TF:* Sokkal többet kaptam annál, minthogy színműs lehetek. Harmadévben főszerepet játszhattam az Örkényben a Pillantás a hídrólban amit Mácsai Pál rendezett. Amikor ezt megtudtam, az akkora élmény volt, mint amikor felolvasták a nevemet a harmadrostán. Hogy ilyen sok feladatot bíznak rám, az nekem nagy dolog – persze gyakran küzdelmesek ezek a feladatok. Hogy mit is kaptam a Színműtől... Egyrészt kaptam hangképzést Vámossy Évától, az énektanáromtól. Sokat tanultam az éneklésről és még szeretnék is. Szívesen játszanék akár musicalben is, de nekem az is nagy öröm, hogy például a Liliomfiban énekelni kell. Harmadévben még nagyon izgultam a Beatles vizsgában, a Bíítben azért néha most is izgulok, de amit megtanultam, arra ilyenkor lehet támaszkodni, de még szeretnék sokat fejlődni. Kezdem kapizsgálni, hogy hogyan kell a természetesnél sokkal nagyobb hangerővel beszélni és közben őszinte maradni. Ezen kívűl, ha azt nem is tudom biztosan, hogyan kell jól próbálni, de arról már vannak tapasztalataim, hogy hogyan nem érdemes. Ez nagyon fontos, mert minden a próbákon dől el, olyan nincs, hogy megküldjük ösztönből a főpróbahéten, illetve lehet, hogy valakinek van, de nekem nincs. Elméleti tudást is kaptam. Novák Eszter már az elején kijelentette, hogy nem akarja, hogy buta színészek legyünk.

Liliomfi - Baksa Imre, Törőcsik Franciska, Vajda Milán, Für Anikó, Takács Nóra Diána, Máthé Zsolt

► Minden mondatod arról szól, hogy mit kell még tanulnod, miközben sok feladatot kaptál. Máté Gábor Prolik rendezésébe te ugrottál be Mészáros Sára helyére, sokat filmezel – miközben volt olyan osztálytársad, aki azt mondta, hogy még nem is látott kamerát – és mindenben a tanulást keresed. Ez ilyen ösztönös dolog? Mindig ilyen voltál?

*TF:* Azt hiszem, igen. Amikor tudatosult bennem, hogy akarok valamit kezdeni az életemmel, talán tizenhárom éves korom körül, azóta mindig vannak kitűzött célok. Most is már látom nagyjából, hogy mi a végcél – de lehet, hogy azt soha nem lehet elérni, majd meglátjuk. Kezdem elfogadni ennek a küzdelmét. A keresgélést is kell tudni élvezni, örülni kell, hogy a hibából is lehet tanulni valamit, és meg kell tudni becsülni, amikor egy-egy estére szárnyakat kapsz. Idősebb színészek mondják, hogy két-három előadás volt olyan, ami olyan volt. Ehhez képest már egész sok pillanat volt az életemben, amire szívesen gondolok vissza, ezekből lehet feltöltődni a tehetségtelenebb időszakokban.

► Nagyon más a filmezés és a színház? Más tudást igényel?

*TF:* Teljesen más. A forgatásban az a fárasztó, hogy egész nap tengsz-lengsz, és három másodpercre kell összeállnia mindennek, akkor kell zseniálisnak lenni. Ugyan fárasztó megvárni, míg beáll a kamera, de az a három másodperc bizonyos szempontból könnyebb. Színpadon is ugyanúgy gondolkozni kell, ahogy kamera előtt, de mindezt egy nagy nézőtér utolsó sorába eljuttatni, sok energiát igényel. Néha azt érzem, hogy ez az őszinteség és az intimitás rovására megy. És sokszor nehéz elhinni, hogy csak elég létezni, elég az ember személyisége, mert az eljut az utolsó sorba is. De ezek mellett azért figyelni kell a hangerőre és az érthetőségre, mert az már nem személyiség kérdése.

Na ez az, amivel a filmezésnél nem kell annyit foglalkozni, és ez felszabadít. Ott elhiszem, hogy eljut. Az is jó benne, hogy maradandó. Az Édes Anna első összpróbáján például amikor először adtam át magam a gyilkosság-jelenetnek, az nagyon félelmetes volt, mindenkinek, nekem is. Még rá fél órára is remegett a testem, de azt senki, soha nem fogja látni csak akik ott voltak. Lehet, lesz még hasonló pillanat az előadások során, de az nincs megörökítve. Mondjuk én biztos sokáig fogok rá emlékezni. Filmezés során is van olyan, hogy a próbán jól sikerül valami, de a felvételkor már nem. De az tök jó, hogy meg van örökítve, hogy milyen voltál, hogy gondolkodtál mondjuk 19 évesen.

Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai - Törőcsik Franciska, Szandtner Anna, Fila Balázs, Vajda Milán, Kosik Anita, Kulcsár Viktória

► Tudsz valamit arról, hogy mi lesz veled, hogyan tovább?

*TF:* Eddig sok lehetőséget kaptam, elsősorban az Örkényben. Szeretem a társulatot, sok segítséget kapok. Bárkihez szívesen fordulok tanácsért. Elsősorban fontos emberi kapcsolatokat találtam ott, és nagyon sok mindent tanultam a színpadi létezésről. Szeretem a próbák hangulatát, az előadásokat is. Nem tudom, mi lesz az utam, de minél többféle dologba szeretnék belekóstolni.

► Mondhatjuk, hogy az életedet teljesen betölti a színház és a film?

*TF:* Lehet mondani. Szeretem ezt csinálni, és azt hiszem, nem lesz olyan, hogy megunom. Nem is lehet ezt igazából megunni!

|{background:#ddd}. Legközelebb: *Szabó Irén* |

_Végzős színészek 2013:_

1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik 3. Szilágyi Csenge: Színészemberek 4. Kosik Anita: Lássátok meg, ember vagyok! 5. Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk?

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr327999091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.