7óra7

Wunderlich József: Legegyszerűbben az igazságot

Wunderlich József: Legegyszerűbben az igazságot

2013. 07. 06. | 7óra7

Wunderlich József

► Mielőtt felvettek a Színműre, már ismert volt a neved a szélesebb közvélemény előtt. Gondolom, a Társulatba való jelentkezésed ugyanabból a motivációból származik, amiért az egyetemre is jelentkeztél.

*Wunderlich József (WJ):* A közismertséggel vitatkoznék, mert szerencsére nem igaz. Az én „közismertségem” meg sem közelítette azt a szintet, amilyen magasságokba repülnek manapság a tehetségkutató versenyek sztárjai – és amilyen magasról aztán le is pottyannak elég hamar. Persze lebegtem egy kicsit én is, az ember szereti azt hinni, hogy sokaknak tetszik, amit csinál, főleg, ha előtte zárkózott volt a sorozatos csalódások miatt, de azért szerencsére nekem nem kellett olyan magasról lepottyannom.

► Hogy is volt ez? A verseny közepén szálltál ki, az egyetem miatt, vagy rosszul emlékszem?

*WJ:* A versenyt végigcsináltam, és benne voltam a nyári produkciókban is, az Arénában, a Szegedi Szabadtérin, székesfehérvári stadionban, csak utána, a többi előadásra, a haknikra – így hívtuk – nem mentem, mert az egyetemet választottam, nem pedig ezt a hol van, hol nincs hírnevet és közismertséget.

► Pedig a média adta löketből mondhattad volna azt is, hogy minek a Színművészeti. Miért volt fontos számodra, hogy az egyetemre járj?

*WJ:* Ez nagyon egyszerű. Párhuzamosan az élő műsorokkal jártam a felvételire. Össze sem tudom hasonlítani a kettőt: a színházcsinálásról azt képzeltem, ami a színművészetis felvételin elém tárult. Azt gondoltam színháznak. Nem volt kérdés a számomra a választás. Az, hogy leülünk, vitatkozunk, beszélgetünk, együtt gondolkodunk; örülünk, ha valamiben egyetértünk, és utána azon a nyomvonalon megpróbálunk elindulni, ez jelent valamit. Életemben először a harmad-rostán csináltam jelenetet – addig azt se tudtam, hogy mi az. Nem a színházlátogató és színház-szerető emberek közül érkeztem.

► Akkor honnan? Mi volt a motiváció?

*WJ:* Zenész voltam előtte, hegedültem, csakhogy tizenhat évesen elromlott a kezem. Ez ilyen egyszerű dolog. Ha ez nem történik, akkor most valószínűleg zenész vagyok. Leginkább az volt a fontos számomra, hogy valamit kezdjek az életemmel. El tudtam képzelni az életemet nyolcvan éves koromig, annak ellenére, hogy nem tudtam, hogy lesz-e nyugdíjam. Tizenhat évesen elég nehéz azzal szembesülni, hogy minden összeomlott. Utólag azt mondom, nem vagyok szomorú emiatt, de mindig elgondolkodtat, hogy mennyire nem én befolyásolom az életemet. A mai napig nem tudom teljesen elhinni, illetve afféle csodaként, emberfelettiként élem meg ezt. Addig minden hitem abban volt, hogy az ember a saját sorsát irányítja. Ha valamit akar, azt el tudja érni. Nem akarom úgy látni ezt a történetet, hogy nem akartam eléggé a zenét, ezért inkább azt mondom, hogy úgy látom, az ember gyengébb, mint a sorsa. Persze, ha az ember szeretné irányítani, akkor egy bizonyos szintig tudja befolyásolni, de vannak dolgok, amikbe nincs beleszólása. Nehezen tudom ezt elfogadni, de azóta több olyan tapasztalásom volt, ami ezt támasztotta alá.

Bíít - Wunderlich József

Szerintem ez az emberi természet legmélyével magyarázható. Az én esetemben azzal, hogy én mint hétköznapi ember túlságosan elkezdtem befelé fordulni, ami szerintem ellenkezett a legbelsőbb és legmélyebb természetemmel. És ez belülről jön: az embernek nem esik jól, hogy ennyit kell egyedül lennie – a hegedű meglehetősen magányos hangszer –, hogy nem tudja magából kibeszélni a dolgokat, nincsen társa – nem volt társam semmilyen szinten, illetve aki igen, másodlagos volt a zenéhez képest. Nem voltam hülye, láttam, hogy rengeteg jó hegedűs van, a nagy részük a mai napig zenekarokban csücsül, nem azt csinálja, amire vágyott – ahogy azt Móricka elképzeli hatévesen, hogy hegedűművész lesz –, százból kilencvennyolc beül egy zenekarba, és ha szerencséje van, akkor egy jobb helyen tanár lehet. Pont akkor romlott el a kezem, amikor elkezdtem hinni abban, hogy ez az egész működhet úgy, ahogy elképzeltem. Így előttem volt az életem, szerettem volna tanítani is.

► A színészet némileg analóg ezzel, ez sem az a szakma, ahol rengeteg szabadideje van az embernek. Mondjuk legalább társas szakma.

*WJ:* Egyelőre úgy néz ki, a természetemhez jobban passzol. Akár szerepeken keresztül, akár megírt szövegeken keresztül, akár egy próbafolyamatban vitatkozni vagy beszélgetni valamiről egy jelenettel vagy egy szituációval kapcsolatban – úgy néz ki, illik hozzám. Mindig szerettem volna magamat nagyon okos embernek tartani – ez is a szerencsén múlott, mert észre tudtam venni, hogy egy-egy tanárnak mi a heppje, így nem valódi tudással győztem meg őket, hanem figyeltem, hogy mire érzékenyek, és azt megcsináltam. Ezek afféle megérzések voltak, ez nem okosságon múlik. Szerintem egy igazán jó zenésznek sokkal okosabbnak kell lennie, mint amilyen én vagyok, mert egyedül van. Magasabb szintű vitákat kell saját magával vívnia, mint amiket én vívok kollégákkal, és annak a sok tudásnak mind egy emberben kell összegyűlnie, ráadásul napról napra aktualizálva. Ebben nem voltam ügyes: a napi aktualitásokkal nem foglalkoztam – a színház valamilyen szinten rákényszerít erre, hogy foglalkozz ezekkel, a többi ember miatt.

A sivatag hercege - Wunderlich József ► Nagyon fontos ez a vita? Úgy éled meg ezt a szakmát, ami a vitának terepe? És ez előre visz?

*WJ:* Határozottan. Hajlamos vagyok az egész életet is úgy látni, hogy azokért a vitákért érdemes élni, amiktől az ember igazán mélyen el tud bizonytalanodni, pusztán azért, mert valaki más máshogyan gondolja. Számomra egyszerűen az is bizsergető érzés, amikor azt mondhatom magamnak, hogy "de hülye vagyok, leéltem húsz évet úgy, hogy erre nem is gondoltam; hogy erről a dologról így is lehet gondolkozni". És ilyenkor azt érzem, hogy muszáj lesz ezzel az illetővel beszélni, beszélgetni, hogy mindketten elmondjuk a saját részünket, a saját szemszögünkből és valamit megértsünk a másik emberből, egymásból. Ha nem is nagy mosolygós-tapsos happy end van, ezek a viták azért akkor is eljutnak odáig, hogy magamban azt mondjam: ez tök jó. Ha marad is közöttünk súrlódás, vagy kiderül, hogy ez nagyon nagy ütközet volt, az mindig jó érzés utólag. Ha ez nincs, akkor muszáj unatkozni.

► Sokan ezeket a vitákat és kérdéseket kifejezetten igyekeznek eltartani maguktól.

*WJ:* Sokáig én is ilyen voltam. Szerintem, ahogy elromlott a kezem, ez fokozatosan megváltozott. Az ember addig tartja el a dolgokat, amíg azt gondolja, hogy feltétlenül ura lehet minden lépésének és irányváltásának, amíg azt hiszi, hogy ura lehet a saját sorsának. Én így éltem az életemet, és az ilyen embernek az új dolgok ijesztőek lehetnek, mert azt hiszi, hogy eltérítik. Én gyenge embernek tartom magamat – ez a gyenge ember tulajdonsága, és az is, hogy miközben szűkre szabja maga körül a teret, egyfolytában elhiteti magával, hogy célja van. Vannak nagyon nagy emberek, akik így indultak, de úgy válhattak igazán naggyá, hogy mielőtt elértek volna valamit, ez szétrepedt körülöttük, és körbe kellett nézniük, hogy hol vannak. Ezzel a szituációval aztán kell valamit kezdeni. Sokan itt pottyannak le – ha már beszéltünk a sztárokról: szemellenzővel végigmennek valamin, mert kell a pénz, a ház, a nyaralás, aztán egyszer csak fönt van, körbenéz – és nem tud vele mit kezdeni. Erre a szituációra nem lehet felkészülni.

► Amikor indultál a Társulaton, akkor ezt tudtad, vagy sejtetted, hogy milyen lesz?

*WJ:* Egyáltalán nem foglalkoztam ezzel a részével. Annyi volt bennem, hogy szerettem ezeket a zenéket, meg azt éreztem, hogy fontos lenne, hogy konkrétan ki tudjam magamból énekelni az édesapám temetésének a körülményeit – erre szükségem lett volna. Ezt persze utólag mondom így, akkor nem azért mentem, nem volt ez tudatos. Hogy ott állhassak apám sírjánál, mint István, és arról énekelhessek: itt vagyok és mi a f*szt kezdjek az életemmel? Hát nem vagyok még készen! Itt hagytál! Miért hagytál itt, miért mentél el, hova menjek? Szerettem volna erről énekelni... de nem jött össze.

► A Színművészeti Egyetemen megkaptad, amiért jelentkeztél? Olyan volt, amilyenre számítottál?

*WJ:* Sokkal ijesztőbb volt, mint amire számítottam. A legelső találkozáson nem tudtam ott lenni. A Társulat miatt. Szeptember közepén kezdődött az év, az volt az első találkozásom a többiekkel. Akkor körbeültünk, és mindenkinek mesélnie kellett a nyári élményeiről. Klasszikus ismerkedős történet. Ez is utólag értékelődik át az emberben: nekem ez nem volt jó élmény, mert rájöttem, hogy ez nagyon becsapós közeg, mert az ember arra is felhasználhatja, hogy éveken keresztül csak szerepeljen. Két dolgot vettem észre: az egyik, hogy a végén kerültem sorra, emiatt be voltam szarva, hogy mit fogok mondani, a másik, hogy ez olyasmi miatt van, mert a színészek beteg emberek, évekig manipulálják magukat, de szükségük van rá, mert ebből van meg az életrevaló. El kell jutni odáig, hogy az ember kitalál száz meg száz mondatot magáról, hogy mit mondjon, hogy mondja, átfogalmazza, megint átfogalmazza, és a végén eljut odáig, hogy a legjobb az lesz, ha a legegyszerűbben azt mondom és úgy, ahogyan történt. Ez a lényege a színészetnek is: millió dolgot ki kell próbálni, de a végén muszáj oda eljutni, el kell érni azt a belső szintet, hogy a legegyszerűbben ki tudd mondani az igazságot.

Presznyakov-gyakorlatok (TERROR) - Szabó Irén, Wunderlich József

Ez a helyzet nagyon zárkózottá tett olyan másfél-két évig. Nem is az élmény, hanem az utána következő hetek, ahol láttam, hogy ez elragadhatja az embert. Nagyon szerettem szerepelni, meg ripacskodni, amit úgy egyébként nem szeretek, se látni, se csinálni... Amikor csinálom, az a baj, hogy nincs bennem egy egészséges kontroll, el tud ragadni, ami rossz, mert olyan képet mutat magáról az ember, ami nem jellemző rá, életem 99 százalékában normális ember vagyok, aztán bekerülök egy osztályba, ahol pont ez az egy százalék kerül elő, ami alapján nyilván azt gondolják az emberről, biztos elmebeteg. Utólag beszélgetve az osztálytársaimmal kiderült, hogy borzasztó nagyképűnek gondoltak. Úgy érezték, hogy azért nem kommunikálok velük, mert többnek meg jobbnak gondolom magam náluk; élem az életemet, ők meg le vannak ejtve. Közben reszketett a térdem, ahányszor el kellett haladni a büfé előtt, hogy hogyan menjek el előtte: be merjek nézni?, ne merjek benézni?, vagy siessek?, vagy lassan menjek? Iszonyatos görcs, meg feszültségek voltak bennem. Végül a munkában feloldódott. De bennem és az osztályközösségben egyaránt csak a harmadik év környékén. Ennek így kellett lennie, de sokat gondolok rá, hogy emiatt talán sok mindenből kimaradtam, és mennyivel többet tapasztalhattam volna, ha elsőben nem vagyok ilyen makacs és hülye, hogy csak azért se megyek be a büfébe. Szörnyen önfejű voltam.

► Mikor és mitől illant el?

János vitéz - Wunderlich József *WJ:* Egy nagyon konkrét élmény kellett: hogy azt érezzem, hogy elfogadnak. Úgy gondoltam sokáig, hogy ez nem az a hely, ahol az embert el kell, hogy fogadják; de közben rájöttem, hogy ez pont az a hely, ahol el kell fogadtatnia magát az embernek, el kell fogadtatnom magamat, a lehető legegyenesebben vállalva azt, hogy ki vagyok. És hagyni kell, hogy ezek a dolgok megtörténjenek. Teljesen csupaszon, épp amennyire még nem ízléstelen – nyilván nem kiteregetve az összes szennyest. A félelmem, azt hiszem, azzal függ össze, hogy a munkában hiszek, ez pedig a zenei múltammal függ össze. Találkoztam tehetséges emberekkel, akik nem gyakoroltak eleget, ugyan jól el tudták adni magukat, de érződött, ha valaki nem dolgozott eleget. Azt láttam, hogy ha dolgozom, van esélyem arra, hogy igazán jó legyek, ha meg nem, akkor esély sincsen rá. A sanzonverseny nagyon fontos volt számomra másodikban, második helyezett lettem. Azért volt fontos, mert én csináltam, én magam készültem fel, énektanár segítségével. (Tavaly, negyedikben ezt a sanzonversenyt egyébként sikerült megnyernem.) Ott értettem a dolog objektivitását, bizonyos egyszerű zenei eszközökön keresztül. Ez számomra probléma a színészetben: nem találom az objektivitását. Ez alatt azt értem, ami a zenében a kotta: le vannak írva a hangok, vagy eljátszod vagy nem játszod el – persze vannak árnyalások, hangminőség, megformálás, amiket a színházban még nem tudok. Egyelőre ezt nem találom a színészetben. Az éneklésnél tudtam az objektív eszközöket, tudtam, mi kell ahhoz, hogy minőségi legyen a produkció – amit nagyjából el is értem. Aztán fontos volt, hogy ezeket a pozitív energiákat fel tudjam használni az év végi Molière-vizsgában, ami fordulópont volt. A Scapin furfangjaiból csináltunk egy jelenetet Sándor Péterrel és Mikola Gergővel – nagyon fontos volt számomra ez a két ember: Petitől sok ösztönös, Gergőtől pedig sok tudatos dolgot tanultam. Nagyon sok egymásnak feszülés volt, de akkor mertem életemben először jól érezni magam egy vitában. Vállalni egy-egy valódi összecsapást úgy, hogy közben egyikünk sem érzi azt, hogy „csak akkor jövök be a holnapi próbára, ha most nekem lesz igazam”. Mindhármunkban ott volt az, hogy helyet adunk a másik igazának. Nekem ez volt az első ilyen igazán termékeny próbafolyamatom. Ez közel sem azt jelenti, hogy egyik pillanatról a másikra jó színész lettem, nem, mert tele volt hibával, olyan hibákkal, amik azóta nyilván tudatosultak. Részben. Ahhoz, hogy kiállj több száz ember elé, ahhoz elképesztő önbizalom kell, amit én magamtól nem tudok elérni. Ahhoz olyan próbafolyamat kell, ahol van annyi visszaigazolás, annyi vita, aminek következtében bátran lehet vállalni a közönség előtt, amit csinálok.

► Ha meg vagy győzve, onnan át tudod adni magad – még ha nem is a te igazad van ott?

*WJ:* Szeretem, ha meg vagyok győzve és át tudom adni magam neki. Szeretek meggyőzve lenni, de pont ezért vigyázok, hogy nehogy könnyen meggyőzzenek, ne könnyen adjam magam – mert hajlamos vagyok rá. Könnyebb, mert így kisebb az én felelősségem; közben mégis nehéz, mert az én felelősségem, hogy minek adom át magam és minek nem.

► Ez nagyon átgondoltan hangzik.

*WJ:* Persze… Ez elméletben jól működik – legalábbis sokszor úgy érzem –, de manuálisan nagyon bizonytalan vagyok. Közben túlagyalni se akarom, mert az sem tesz jót.

► Érzésre mész?

*WJ:* Egy valamit tudok: nincs az az időmennyiség, amit ne lehetne szövegtanulással tölteni – nem hiszi el az ember. Kiskorom óta jó a memóriám és a zenetanulás is nagyon jól fejleszti a memóriát, mert ott nem mondatok vannak, és nem is logikus rendszer, hanem millió hangot be kell nyesni. Így tanultam verset is, hogy a sorok mint tizenhatodok beülnek a fejembe kétszeri olvasás után. De ez kevés a színpadra lépéshez. Nem tudom, hány százszor kell ahhoz halálpontosan elmondani, hogy nyugodtan színpadra léphess. És ha ez megvan, akkor tudni kell – akár teljesen – függetleníteni a színpadi létezést magától a textúrától. Nem szabad, hogy mentális energiát vigyen el: hogy azon gondolkozz, mit kell mondani, mi a szöveg. A szakmunka ott ér véget, hogy bombabiztosan tudom a szöveget és hogy hol jövök be, hol megyek ki. A művészet ezután jön, a szubjektív megformálás, hogy mindezt hogyan csinálom. Persze van, amikor fölül lehet írni a korábban rögzített dolgokat, de ehhez bombabiztos alapok kellenek – legalább a színész részéről –, különben üres művészkedés lesz, bármit is csinálsz. A végtelenített időtartamú szövegtanulás és a precíz koreografikus gondolkodás kezdetnek jó, ajánlom mindenkinek.

Az 1/2 kegyelmű - Ódor Kristóf, Szabó Irén, Wunderlich József, Mikola Gergő, Ágoston Péter

► Ezt megtölteni azért picit bonyolultabb, hiszen azt is tudni kell, hogy azt a három lépést miért teszed meg.

*WJ:* Vannak az alapok, először ugye a rendelkező próba, aminek az eredményét nem mindegy, hogyan rúgja fel az ember. Van olyan anyag, amit pontról pontra be kell állítani, valamit viszont megöl, ha aprólékosan kimérik. Ez is a szakma része, tapasztalás kérdése, de ebben még sehol nem tartok. Sok kortárs drámát olvasok – orosz, lengyel, norvég, néha magyart is –, olyat, ami új. Persze sok klasszikust, Csehovot, Shakespeare-t, Euripidészt olvastam, de rájöttem, hogy a régebbi darabokhoz nagyon sok sztereotípia tapad, amit nehéz kisöpörni az agyból, de ezek sem véletlenül alakultak ki. Nem elég, hogy elfogadod a sztereotípiákat, hanem újra kell őket alkotni, hogy hinni tudjál benne, és ez a nehéz. Nem azért csinálok valamit, mert biztosan működik: hanem, mert hiszek benne. Ezért olvasok új anyagokat – amúgy Beckett is ilyen számomra, főleg a töredékei. Ezek nagyon érdekelnek, de a mai napig sem tudom, amikor elkezdek egyet olvasni – sokszor még a végén se –, hogyan kellene hozzányúlni, hogyan fognám meg. Akár egy-egy szerepet mint színész, akár ha rendezni kellene. Fogalmam sincs, hogy egy rendező hogyan menne neki. Vagy ha egy rendező mondana valamit az egyik szereppel kapcsolatban, akkor mit csinálnék. Talán ezzel van a legnagyobb bajom, hogy ilyenkor azt érzem, sötétben tapogatózom. Már nem vákuum-sötét, valami már dereng. De még sötét.

► Mindjárt vége az öt évnek. Mi az, ami hiányozni fog és mi az, amit a hátad közepére kívánsz?

Wunderlich József *WJ:* Én itt Pécsen, a Csárdáskirálynőben dolgoztam először színházi körülmények között. Iszonyú rosszul éreztem magam, hogy semmi közöm a jelmezeimhez, mások hozzák, mások mossák, mások szedik össze a kelléket, mindent alád tesznek. A Színműn mindent mi csináltunk. Nem jó, hogy megszűnt ez a fajta viszony a karakterhez, hogy eljussak odáig, hogy kitaláljam, ehhez az emberhez például milyen kellék illik. De miközben ezt mondom, hozzá kell tennem, hogy időközben meg elkezdtem hozzászokni, hogy a színházban mindent alám tesznek. Azt veszem észre, hogy az osztálytársaim is. A Bíít előadást játszottuk nemrég, és ment a szitkozódás, hogy miért nekünk kell berakni a kellékeket, a jelmezeket, mit hova szoktunk, miért nem csinálja meg valaki?

Szóval… egyrészről minden hiányozni fog – már hiányzik is –, másrészről meg semmi. Annak idején, elsőben Ravel La Valse című művére csináltunk zenés etűdöket – rendeztünk is, meg szerepeltünk is némelyikben. Év végén, mikor megvolt belőle a zenés-mesterség vizsgánk, ünnepélyes cd-törést, -gyújtást és -mikrózást tartottunk – euforikus érzés volt, hogy megszabadultunk tőle. De fél év múlva meghallottuk valamelyik részletét, és az egész osztály meg volt hatódva, hogy milyen jó volt. Kivétel nélkül mindenki. Kicsit ilyen lesz az egész. Nagyon szeretem elfogadni mint múltat, de nem is lehet máshogy kezelni. Ez a múlt, amin változtatni nem tudsz. Közben bőséggel lehet belőle táplálkozni – sajnos sok olyan fiatallal beszélgettem már, akiken azt éreztem, hogy úgy jöttek ki egyetemekről, hogy nem tudnak belőle táplálkozni. Főleg ezekhez képest… kifejezetten hosszú távú befektetésnek gondolom a Színműn eltöltött időt, és a belefeccölt energiát.

Úgy érzem, nagyon lehet szeretni a közönséget, és jó, ha szeret a közönség, de a legfontosabb, hogy az ember magában azt érezze, elért valamit, amit szeretett volna. Én még messze nem tartok ott, hogy belül ezt érezzem. Mindig hajt valami tovább és tovább. Azt hiszem, ilyen az ember, mindig jobb akar lenni. Csak merni kell beletenni, rászánni azt a kis plusz energiát, ami előbbre visz, amitől tényleg jobb lesz.

► Milyen lenne az a színház – nem konkrétan –, ahová szívesen mennél?

*WJ:* Ez most ilyen utópia?

► Abszolút, eljutottunk a végére, és most jön a szép új világ.

*WJ:* Volt szerencsém odafigyelni és rendszeresen bejárni minden elméleti órára az egyetemen, ahol sok társulati létezési formával megismerkedtem. Ha utópiában kell gondolkodnom, azt mondanám, én a lehető legrégebbi színházat kívánnám magamnak, vagy magam mögé, némi különbséggel, mai higiéniával, a civilizáció és a tudomány legfrissebb vívmányaival – a facebooktól a zuhanyzóig –, mindennel, ami ma létezik, de alapjait tekintve valami ókori forma lenne. Mert az tiszta. A zene jó példa erre: előbb voltak zenei hangok, mint hogy kotta lett volna, dráma is előbb volt, mint hogy leírták volna. Én valami olyasmibe vágyom vissza, amikor az embernek legelőször megvolt az az öröme, hogy eszébe jutott: „ezt a szituációt, ami megtörtént velem, muszáj leírnom és megmutatnom az egész világnak”. Én ezt a frissességet szeretném keresni minden szerepben: „hogyan csinálnám meg, ha most történt volna meg velem?” Vagy: „most jutott eszembe, hogy ezt leírjam és azért van előttem a példány, mert leírtam, és azért tanulom, hogy ezt ugyanolyan szenvedélyesen meg is tudjam mutatni”. Ez nagyon nehéz, belül és a belső képzeletemben nagyon elevenné tud válni, de amint fel kell lépnem a színpadra, attól kezdve előjönnek a gátlásaim. A partnerek felé is. Nem tudom, hogy ez önbizalom kérdése-e. Hiszem, hogy az ember saját magának találja ki, hogyan viszonyuljon. Elképzelhető, hogy számomra a félelem a legmegtermékenyítőbb. Ezeket a gátakat mindig át kell törni, le kell győzni, amihez valódi energia kell. A félelmeket közepes színészi találmányokkal nem lehet legyőzni, csak ha valami igazán valódi dologra találsz rá.

Csárdáskirálynő - Stubendek Katalin, Wunderlich József

► Folyamatos kihívás elé állítod magad...

*WJ:* Mondhatnám így is, de ez egyáltalán nem tudatos. Nem tudom mekkora része, de jelentős része nem az. Van benne valami megfelelési kényszer, amit nagyon szeretnék legyőzni. Tudok rá egy egyszerűnek tűnő megoldást, ami nehéz… A legegyszerűbb út: igazán megszeretni a szerepet, mélyen, ahogyan egy embert is tudsz szeretni, hiszen közben ki kell találni a tulajdonságait. Pontosan olyan, mint egy valóságos embernél: akkor tudsz igazán beleszeretni, ha megismered, hogy milyen.

► Tudod, mi lesz veled jövőre?

*WJ:* Úgy néz ki, maradok Pécsen. Éppen most tartok ide a szomszédba, szerződést aláírni. (Az interjú a Pécsi Nemzeti Színház mellett készült – a szerk.) Nagyon várom a Mágnás Miskát, amiatt, amikre rájöttem, hogy mit kell legyőzni, mi nem működik. Várom, hogy mit tudok még kezdeni, meddig tudok magamban és akár személyiségileg fejlődni egy tőlem távolabb eső műfajjal karöltve, mint az operett. Még mindig távolinak érzem, annak ellenére, hogy volt itt egy Csárdáskirálynő és egy János vitéz is. Szeretem ezeket, mert ha az ember egy formán belül nem fejtette meg saját lényét, vagy nem fejtette még meg magát a formát, addig az lezáratlan marad. Újból és újból nekifeszülni, de nem szétzúzni, hanem megpróbálni újraszülni, erre szükség van. Érdemes kutatni, keresni, hogy egy forma miért és hogyan alakult ki. Mert ha az ember igazán el tud mélyülni benne, borzasztóan izgalmas lehet.

_Végzős színészek 2013:_

1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik 3. Szilágyi Csenge: Színészemberek 4. Kosik Anita: Lássátok meg, ember vagyok! 5. Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk? 6. Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni 7. Szabó Irén: Szeretem, ha nyílik a tér 8. Ódor Kristóf: Nem akartam lenni igazán semmi, így hát lettem színész 9. Kulcsár Viktória: Másfajta önismeretet igényel 10. Hekler Melinda: Már nincs visszaút 11. Mikola Gergő: A pofontűrés nem változott

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr517998599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.