7óra7

Hétrétország – mire lehet jó egy kulturális fesztivál?

Hétrétország – mire lehet jó egy kulturális fesztivál?

2013. 07. 07. | 7óra7

Sírva vigadni

Miként tavaly, idén is V. Németh Zsolt vidékfejlesztési államtitkár nyitotta meg Hétrétországot, az őrségi (és környéki) szerek és porták kulturális fesztiválját. A 2009-ben a legbátrabb község címet elnyerő Kercaszomor református templomának belsejében otthonosan csengett mind Lázár Ervin Hétfejű tündérének története, mind a (nem könnyen érthető) fejtegetés a 7-es szám matematikailag definiált boldogságáról.

Azon túl, hogy Kercaszomor mégiscsak szomorkásan hangzik, és a 11-es szám matematikailag definiáltan boldogtalan, a tizenegyedik Hétrétország Fesztivál már a megnyitó kísérőprogramjával árnyalta a nyitóbeszéd derűs boldogság-felütését. Az Őrségben alakult zenei formáció (Neil Young Sétány) a világ elvesztésének történeteit szedte harmóniákba, és a rátalálás csendes hitét muzsikálta bele a jólesően hűvös templomtérbe.

Ferenczi György

Ferenczi György és a Rackajam koncertjén a mosolyba oltott boldogtalanság, avagy a bánatosra hangolt vidámság már teljes hangerőn dübörgött. A blues műfaji sajátossága mellett, a bánatért népköltések, saját szövegek, Petőfi Sándor versei, valamint Géretz Attila ’56-os mártírköltő börtönben írt költeményei szavatoltak, míg a napos oldalon egy leállásokkal, „Jimi Hendrix egyetlen kalotaszegi gyűjtésével” és esetenként Ferenczi idétlen kacarászásával fesztelenné tördelt előadás állt. Az ellentétek összeértek: mintha egy magas színvonalon megkomponált zenei anyag főpróbáját láttuk volna, amelyet olyan profi zenészek celebrálnak, akik _tudnak_ nevetni azon, ami önmagában egyáltalán nem mulatságos - legyen az közel-, még közelebb, vagy legközelebbmúlt.

Rá két nappal ezt a minden elkomoruláson túli jókedvet a - Szirtes Edina Mókus által vezetett - Fabula Rasa világzenei koncertje fordította át reciprokjába. A reményvesztettség (egyben a magyar világzene) egyik csúcspontjaként úgy szedték számunkra izgalmas mértékbe a magyar népköltésből merített mérhetetlen szomorúságot, hogy a számok közötti réseket a frontember folyamatos bolondozással töltötte fel. A zeneszerző-előadó jókedvű komorsága – minden bája ellenére - úgy tűnt, mint aki próbál nevetni azon, amin Ferenczi György és a rackák tudnak is. A koncert közben többször is spontán felhangzó nézőtéri taps az előadói kvalitás elismerése mellett talán azt is jelzi, hogy a szomorú bohóc figurája nem idegen a magyar fesztivállátogatótól.

FolkSide

A vegytiszta boldogtalanságot, és az abból merített inspiráció forrpontját egy - a fesztiválon külön-külön már jól ismert zenészekből - újonnan alakult formáció, a FolkSide prezentálta. A népzenei szupergroupnak méltán titulált csapat varázsolt: a diszharmóniával való folyamatos játékon keresztül egy artikulált, mégis már-már hisztérikus üvöltésbe tudta belevonni – az első pillanatokban meg-megütköző - hallgatóit. Valami ritkán hallhatót és mégis alapvetőt mondtak el nekünk a magyar népzenéről és népzenei hagyományunk egy lehetséges útjáról. Előadásuk azzal kezdődött, hogy „Az én anyám megátkozott, csuhajla”, azzal végződött, hogy „Boruljunk le együtt egy fejfára, porladozó szeretőm sírjára!”, majd a vastapssal és füttyögéssel kikövetelt ráadást Both Miklós énekes-gitáros a következő szavakkal indította: „Szóljon a zene a halálról és az elmúlásról!”.

Mielőtt még az ideillőnél mélyebbre ásnánk a magyar néplélekbe, és bonyolódnánk bele mindenféle ködös katarzis elméletekbe, egyfajta kettősséget maga az őrségi táj is hordoz. Innen nézve természet, nyugalom és dolgos helyben lét tökmagolajjal és mázas kerámiákkal, onnan elhagyott portákon ki-beroskadt falú házak, kerekes kutakból kinőtt fák és közmunkás munkanélküliség. Hétrétország mindenesetre sírt is, vigadott is, és mindezt általában egyszerre tette.

Színt vallani, színt játszani

A Malom-tárlat megnyitóján Sülyi Péter vallott a körülöttünk lévő világban tapasztalható, egyre nehezebben kezelhető áradásról, amellyel szemben hite szerint egyetlen lehetőség az összekapaszkodás, és az elkeserítő előjelű helyzet felmutatása.

A 94 Képzőművészeti Társaság és az Együtt – Together nemzetközi alkotócsoportok önmagukban is közösségek, közös kiállításuk pedig még inkább összekapaszkodást jelez, egymástól néha sok száz kilométerre alkotó művészek valós-virtuális együttgondolkodását. A hol játékosabb, hol dermesztően komor, egyszer szép, másszor rút alkotások leginkább egy olyan kereséstörténetként értek egybe, ahol minden szín és forma a teljes hiány és a rátalálás közötti sokunk földjén állt, és alkotója alkata szerint nézett szét innen előre, vagy hátra, vagy - leginkább megrázó pillanataiban - előre és hátra.

Az utóbbi évek financiális bizonytalansága (bár meglepően sok jelentős színészünk lakik ezen a vidéken) idén elsősorban a fesztivál színházi kínálatán mutatkozott meg.

Kajárpéci Otelló

A teátrumi program gerincét a Győr környékéről érkező Kajárpéci Vízirevü adta Buzás Mihállyal, két darabbal és egy nem mindennapi kiállítással.

A Kajárpéci Otelló formájára nézve a vásári komédiának és az abszurd humornak a keveréke, amelyből nem csupán azt tudhatjuk meg, hogy a kajárpéci 17-es számú italmérésben miként alakul a Héteotthelló és a Szeszdémona közötti affér, de közben az is kiderül, hogyan lehet sztoikusan – vagyis az élvezet mértékét minimalizálva, időtartamát maximalizálva - elszopogatni egy nyalókát. A fény- és árnyképekkel megtámogatott Winnetou Kajárpécen című „kinema-szkeccs” az egykori Xantus Jánost azonosítja – szigorúan „ismeretgerjesztő” szándékkal - Karl May Old Shatterhandjeként, és vezeti végül a két szuperhőst a kisalföldi kisközségbe. Az előadások motorja a mindenes játékmester, Buzás Mihály, aki – a színtéri humor egyik alappilléreként - szubtilis, intellektuális beszédmódjával erősen felülfogalmazza a jellemzően kisköltségvetésű (vásári) körülmények között zajló eseményeket. Miközben a kajárpéciek irodalmi héroszokat billentenek ki megszokott környezetükből, s billentik be őket egy helyi érdekeltségű kisstílbe, minden rosszízű gúny nélkül nevettetnek ki bármit, ami útjukba kerül.

Az előadások ön- és köziróniája helyenként kifejezetten szellemes, mi nézők - a jó és jobb verbális poénok között - a végére mégiscsak elfáradunk. Annak ellenére, hogy az emberről és annak heroikus kicsinységéről jól tapintható mondanivaló is körvonalazódik, a kajárpéciek verbális színi abszurdjai inkább kapcsolnak ki, mint be.

Míg a vásárias előadások a helyzeteket és történeteket vette nyelvre, a Nem létező tárgyak című kiállítás már magát a nyelvet. A megnyitón a résztvevők néhány hevenyészett mozdulattal olyan szoborban megragadhatatlan történéseket dramatizáltak, mint „zöld ágra vergődni”, „fűbe harapni” vagy „jönni-menni, mint zsidóba a fájás”, a kiállításon eztán megnézhettük egymás mellett a Deákné ugyanolyan vásznát, a halvány, lila dunsztot, de még a fene fészkét is szemétből szerkesztve, hulladékokból komponálva. Voltak kevésbé átütőek, mint például a radai rosseb, ami zömmel műanyag csövekből állt, és inkább volt kék, mint radai, ráadásul egyáltalán nem hasonlított rossebre, és voltak olyan gyöngyszemek, mint egy mennyezetre erősített tükör „Magam alatt vagyok” felirattal. Buzás Mihálytól pedig nem csupán azt tudhattuk meg, hogy az anyag megjárt már egy külföldi kiállítást, de azt is, hogy Magyarországon - e kiutaztatás és a műalkotások intézményes védelme okán - leltári száma, iktatási kódja és feltüntetett eszmei értéke van a rézfaszú bagolynak.

Egypercesek Góbi Rita Egypercesek című koreográfiája testidegen maradt az őriszentpéteri pajtában, noha az önmagát koncertszínházi előadásként meghatározó félóra határozottan kiemelkedett az idei fesztivál színházi programjai közül. Kevesen voltak kíváncsiak erre a zenés-mozgásos Örkény-dolgozatra, talán már magára a kortárs táncra is. Az előadás – bár elképzelhető, hogy Örkény-kutató irodalmár nézők számára az egyes írásokra ráismerés élményét is megadja – inkább egy olyan kor érzékletes lenyomata, ahol akár egy emberen belül is jól megférnek egymással túlérzékenység és érzéketlenség, pattanásig feszült tónus és könnyed léhaság, tett és tettetés. A polgárias jelmezek, a kellemkedésben megfeszült pózok, ideges mozgások belőnek egy helyet és egy kort valahol az Örkény-publicisztikák környéki Pest-Budán, de a harminc darab egy perc máshol, és máskor is betalál.

A forráshiánynak vagy másnak tudható be, idén több helyi és környéki amatőr társulat mutatta meg magát a fesztiválon. Teltházas előadásaik, zajos sikerük a messziről jött embert óhatatlanul elgondolkodtatja a színház értelméről és a messziről hozott mércék csereszabatosságáról.

A bajánsenyei Kerkabarka és az őriszentpéteri Tritikálé színjátszócsoportok is könnyedebb műfajból merítettek, mindkettőjük produkciója láthatóan sok munkával létrehozott, jó kedvvel előadott színjáték volt, az előbbi (Kukás guru) ingyen, a másik (Az alkohol öl) kis pénzért. Semmi mást nem akartak ezek az előadások, mint megnevettetni… - és ezt maradéktalanul meg is tették.
A szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthonának lakói és dolgozói által előadott Csalóka Péter – azon túl, hogy majd egy órára szintén vidámabbá tett gyereket és felnőttet egyaránt – úgy tudott terápia lenni, hogy közben sem medvetáncoltatásnak, sem az ESÉLYEGYENLŐSÉG lobogó rázásának nem érződött.

Csalóka Péter

Talán azok vállalták a legnehezebbet, akik egy magányos fa egyre szűkülő árnyékában egy kerek órára óvodáskorú fesztivállátogatók figyelmét próbálták lekötni. Ungár Andrea textilekből helyben rögtönzött bábokkal, mesével és csellóval ezt három alkalommal is megtette. Amikor láttam, bár érezhetően nem kis gondot okozott a mesélőnek a dramaturgia diktálta sorrendben visszaszerezni a korábban szétosztott játékszereket, végül, ha a visszaszerzés nem is tökéletesen, de az aktív figyelem megtartása maradéktalanul sikerült. A Vertigo Színház Mese a pocakból című előadása a fogantatás-születés témakört dramatizálja, anya és frissen fogant magzata beszélgetnek túl mindenféle gólyahozta legendán. Dér András rendezése Dér Denisa magával ragadó előadásában átgondolt, játékos, korhoz mért ismeretterjesztés kicsiknek, és finom, ám egyértelmű okosítás a felnőtteknek (mit nem szabad, és mit érdemes tenni áldott állapotban). Az igaz mese legkényesebb pontján az apa és anya közös szereteteként megnevezett pillanatot szappanbuborékok szétfújása szemlélteti, míg a beágyazódást egy el nem pukkanó buborék visszavétele a fúvókára, majd kicsi dobozba rejtése. Ungár Andreának a kisgyermekek tulajdonfelfogása, Dér Denisának játékos kedvük hajthatatlansága okozott komoly gondot: az előadás egy pontjától kezdve a gyerekek egy része a nagy melegben kizárólag pancsolni akart a fürdőkáddá mesélt hatalmas ládában, semmi mást. Úgy tűnik, mesélni mégiscsak könnyebb, mint okosítani.

Mese a pocakból

A 11. Hétrétország fesztivál világos válaszokat fogalmazott meg arra a kérdésre, hogy mi minden értelme lehet egy kistérségi kulturális fesztiválnak. Válaszai - a habkönnyed szórakoztatástól a helyi portákon folyó élet bemutatásán át a kisközösség-teremtő társadalomkritikáig – elég széles spektrumon szóródtak, a tavalyihoz képest most kissé a könnyűség irányába tolódva.

Az idei rendezvénysorozat kicsit szerényebb, vigalmaiban is talán néhány árnyalattal melankolikusabb volt a megszokottnál, nem tudni, hogy ez egy fogyásnak indult fesztivál végnapjait, vagy éppen egy újjászülető fesztivál csendes beköszönőjét (lásd interjúnkat Sülyi Péterrel) jelzi, vagy egyszerűen ez csak egy ilyen év. Sokkal okosabbak tehát nem lettünk, bölcsebbek pedig végképp…, de ugye mesélni mégiscsak könnyebb.

_(Hétrétország Fesztivál, 2012. augusztus 11-20.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr948000031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása