7óra7

Jónás Péter: Az én színházi reményem

Jónás Péter: Az én színházi reményem

2013. 07. 07. | 7óra7

Vidnyánszky Attila Nem a jelen helyzet kozmetikázása, tény: én rajongtam Vidnyánszky Attiláért a 90-es években, csodás előadásait láttam. Például soha nem fogom elfelejteni a Carmina burana rendezését, amit az egri ifjúsági házban láttam, talán 1993-ban. A létezés elviselhetetlen könnyűségéről, szenvedésről, fájdalomról, emberi gyarlóságokról és reményről, hitről, szépségről. Az életünkről. Az emberről.

Most tekintsünk el a fent nevezett hatalomhoz törleszkedő pozícióhalmozásától (Kaposvári Egyetem, Színházművészeti Bizottság, Magyar Teátrumi Társaság, most a Nemzeti - a küszöbtől a függönyig mindennek ő már az igazgatója a magyar színházi életben), és tekintsünk el a Nemzeti Színház pályáztatási bohózatától is, tudjuk, láttuk, ismerjük... Inkább arról gondolkodnék hangosan néhány szót, hogy a nyerés napján mégis megjelent Vidnyánszky pályázata (miután egy hónapig azt mondta, ő nem tartja fontosnak, szükségesnek, hogy egy közintézményünk vezetői posztjára íródott gondolatai nyilvánosak legyenek). Most már azok.

Rögtön az első oldal második bekezdésében ez olvasható: "... pályatársaim ... a színház társadalmi érzékenységére hivatkozva mindegyre csak korunk válságjelenségeit viszik fel a színpadra.... Talán ezért válhatott az ő szóhasználatukban olyan pejoratív felhangú cimkévé a Blaskó Balázs igazgatói pályázatában használt »remény színháza« fordulat is." (Blaskó Balázs ezzel a „programmal” nyerte el 2011 februárjában az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatói posztját.)

És én ekkor lefagyok a rémülettől, megint. Kicsit gondoljunk bele. Hogy miről is van itt szó, sokadjára: ugyanez a végtelenül leegyszerűsített ideológiai szembeállítás megjelent Blaskó Balázs (egri színház) és Dörner György (Új Színház) általam olvasott pályázatában is: "eddig" a "többiek" - a liberálisok, mintha létezne a művészetre ilyen meghatározás - csak a csúnyát, a valóság ronda arcát mutogatták, és az "igazi" színházukban majd most a pályázatírók hozzák a reményt, a szépet, a pozitív kicsengést. (Ijesztő, hogy több pályázatban megjelennek ugyanezek a frázisok: mintha lett volna két-három éve egy vadászatos-lakomázós pártbulinak sminkelt pályázatíró továbbképzés a leendő kulturális kádereknek Felcsúton, ahol valakik lediktálták, mi a művészet, milyen pályázati fordulatokkal lehet manapság színházat – kiállítótermet, akadémiát, apanázst, macisajtos uzsonnás csomagot és Pajtás újságot – kapni...)

Pár tétova megjegyzés, kérdés, töprengés erről az ismétlődő szembeállításról.

1. Mióta nem lehet dolga (avagy lételeme, levegője, alfája és omegája) a művészetnek a valóságunk, korunk válságjelenségeit ábrázolni, mióta baj ez és miért? (Avagy: mióta gyanús művészet a művészet?)

2. Ki mondta, hogy nem lehet egy színházi előadásban reményről, hitről, bármiről mesélni?

3. Mióta zárja ki a kettő egymást, miért is kellene választani? Választani a tojás sárgája és fehérje, a tenger jobb és baloldala, a víz hidrogén- és oxigénatomja között?

4. A "jobboldali" pályázatok ezen kitételein nem azért hördült fel a szakma egy része, mert hogy ne lehetne "remény színházát" csinálni. Lehet. De nem einstandos ideológiai programként, 180 fokos fordulattal, nem úgy, hogy bármi mást kizárunk, leköpünk, leradírozunk. A támadást ezek a pályázatírók kezdték, a "másik oldal" csak védekezett, és ez az állítólagos „másik oldal” nem az új igazgatók esztétikai preferenciáit kifogásolta összességében és a létjogosultság esélyének megvonásával (kivéve Dörner gyanús világnézeti kalandjait), hanem ezen esztétikai preferenciák kizárólagosságát. A művészi szabadság megkérdőjelezését. Az ideológiai alapú kultúrdiktátumot.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Vidnyánszky Attila, 2013. július 1-jétől a Nemzeti Színház igazgatója

Nem szívesen, de muszáj közbevetnem valamit. Azért nem szívesen, mert írásom arról szólna, hogy válasszuk már el végre a politikát, ideológiát a művészeti létezésünkről – most itt mégis kénytelen vagyok politikai témákra, ismételt szlogenekre is kitérni. Nevezetesen arra az érvre, ami sokszor elhangzik a mostanában kinevezett direktorok, kinevező politikusok és az ezen kinevezéseket védő médiazsoldosok szájából-tollából: mindig is, korábban is a mindenkori politikai hatalom helyezte pozícióba a színházigazgatókat, kvázi, ez szinte természetes. Mintha rendjén való lenne a küszöbre nagydolgozni egy társasházban, csak mert az előző lakó is élt ezzel a szokásjoggal. Azon kívül, hogy ez első olvasatra nyilván igaz (sajnos), érvként való használata kapcsán azért második olvasatban néhány dolgot megjegyeznék, nem általánosságban, a politikai szlogenek lebutított szintjén, hanem saját tapasztalatból, tényekről szólva.

Hat évig voltam az egri színház dramaturgja, az állítólagosan „liberális” Csizmadia Tibor igazgatósága alatt. Biztos naiv vagyok: évekig halvány fogalmam sem volt róla, hogy egy bűnös liberális fészekben dolgozom. Dolgoztam. Külföldről érkeztem, első színházas éveimet Németországban töltöttem, szakmailag ott szocializálódtam, ahol soha senkinek eszébe nem jutna súgva megkérdezni óvatosan pisilés közben egy premierbuli végén, még félnél jóval részegebben sem, hogy te akkor most _milyenes_ is vagy. Mert hogy ott ez egyszerűen nem része a premierbuli utáni őszinténvizelős társasági etikettnek. Csajok, neurózisok, bárminemű szexuális elhajlások, titkolt életkatasztrófák sírós megvallásai, bármilyen lelki hárdkór, oké. Na de politikai hovatartozás?! Nem is értenék: „Mi van?!” Hát én sem értettem, sőt, évekig eszembe sem jutott ilyesmi, nem is tudtam róla, nem is érdekelt. A szakma szempontjából tökéletesen lényegtelen volt, off-topic, a magánélet szférája.

Szóval bizonyára Csizmadia Tibort is valamilyen politikusok helyezték pozícióba Egerben, odakerülésekor még nem voltam a társulat tagja, nem szívesen beszélnék olyasmiről, amiről nincsen saját tapasztalatból leszűrhető tudásom, véleményem. De az viszont a saját tapasztalatom, tudásom, hogy irányítása alatt, amíg ott dolgoztam:

Egy. Soha nem fordult elő, hogy bárki, akár az igazgatóm, akár alkotótársam (a teljesen normális szakmai párbeszéden túl), akár bármilyen kultúrpolitikus esztétikai, ideológiai elvárást, kritériumot fogalmazott volna meg a munkámmal kapcsolatban, hogy hogyan végződjön egy darab, dramaturgként mit írhatok bele, mit húzhatok ki, miről meséljünk egy színházi estével – mindez a kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló művészi szabadság magánterülete maradt. Az ilyen-olyan, különböző együgyűségi és szórakoztatófaktori szintekre megszavazható kultúrpolitikusok elmondták a társulati üléseken üres vagy kevésbé üres dadogásukat, hogy miért nincsen pénz, majd sok sikert kívánva a munkánkhoz, távoztak – bármilyen esztétikai és egyéb diktátum nélkül. Ösztönösen vagy lustaságból – kurvára mindegy volt nekik, mire nem adnak pénzt – belátták, hogy hülyék a színházi szakmához (ez nem vád: honnan is értenének hozzá, nem az a dolguk), hát hagytak minket dolgozni.

Kettő. Vidnyánszky Attilát az elmúlt kormányzat alatt nevezték ki a debreceni színház élére. Azt és úgy rendezhetett, amit és ahogy akart, éveken keresztül. Blaskó Balázs élete addigi négy rendezését Csizmadia Tibor igazgatósága és az elmúlt kormányzat ideje alatt rendezhette meg 2011-ig az egri színházban, úgy és azt, amit és ahogy akart, az általa később elátkozott társulat szabadon alkotó tagjaként.

A feltételezett háttérbe szorultságot, lehetőségekben és pozícióban, nem kellene összetéveszteni a művészi vagy egyéb szabadság valós korlátozásával vagy nem korlátozásával. Itt a közbevetés vége.

Szerény véleményem szerint, így neveltek, ezek a szakmában, a gyakorlatban szerzett tapasztalataim, nézőként, olvasó, kíváncsi értelmiségiként, magánemberként és alkotóként egyaránt: a művészet, a színház szólhat bármiről, ha hiteles. Az „igazi” művészetre nem alkalmasak politikai, ideológiai kategóriák. Nem lehet szétszabdalni, mintha lenne liberális, baloldali, jobboldali művészet. Nincs. Művészet van. Nem igaz, hogy Alföldi Róbert ne rendezett volna életében olyan darabot, amely a reményről (is) szól. Nem igaz, hogy Vidnyánszky Attila ne rendezett volna életében olyan darabot, mely korunk válságproblémáinak egyikéről-másikáról (is) szól. Egy darabon belül is lehet mindkettőről, meg még ezer másról szólni. Nem hiszem, hogy például Madách: Az ember tragédiája című művéből _csak_ a remény, vagy _csak_ a mindenkori jelenidő válságjelenségeire feltett kérdések lennének alkotóként, nézőként kiolvashatók, színpadon megjeleníthetők.

Mondjuk már ki végre, kedves kollégák: szakmailag teljesen értelmezhetetlen, kapitális butaságokról beszélünk.

Van művészet, meg vannak mindenkori politikai pártok és ideológiai szólamok. A kettőt nem kellene keverni. És pláne nem azért, hogy idióta ideológiai ürügyet fabrikáljunk arra (a hatalom kimondott vagy kimondatlan kívánságára, a saját pozíció megszerzése okán, bosszúvágyból, sértettségből, miért?), hogy mi alapján lehet a "más" művészeket megbélyegezni, kiátkozni, üldözni. Mert akkor ez a művészi szabadság, illetve maga a művészet lábbal tiprása.

Aki magát művésznek, színházrendezőnek, színésznek tartja, aki azt gondolja, köze van ehhez a szakmához, mindezt átgondolhatná. És nem kellene a tehetségünket, a szakmánkat, a művészetünket (és a szegény közönséget) politikai hátszéllel kapott pozíciókért beledobni a kondérba.

Hát, én a partvonalon kívülről ilyesmiket gondolok, és nagyon szomorú vagyok, hogy ilyesmikről vagyok kénytelen gondolkodni. Az ideológia, a pozíciószeretet, a káderkarrierizmus megfojtja a művészetet. Mindig megfojtotta, az ötvenes években, a Szovjetunióban, a Harmadik Birodalomban, a Rákosi-érában, bármikor, bárhol. Maradt a rímbe szedett, kosztümbe öltöztetett ideológia, a művészet meg elbújt, föld alá, asztalfiókokba, tétlen kétségbeesésben őrlődő fejekbe. Bulgakov Mesterének elégetett kéziratába – melyről, örömmel jelentem, azért utólag mindig kiderül, hogy „igazi gondolat nem pusztul el soha”. (Woland A Mester és Margaritából)

Tiszta szívemből azt kívánom Vidnyánszky Attilának (a Carmina burana roppantul tehetséges rendezőjének) és az összes többi politikai kinevezettnek, ideológiai harcosnak, hogy valamikor ébredjenek fel, és jusson eszükbe, hogy miért is választották valaha ezt a szakmát, mire sarkallta őket a tehetségük, a játék szeretete, az embertársakhoz szólni akarás vágya, bármi - hogy miért is kezdtek el valaha foglalkozni színházzal, művészetekkel. Talán nem azért, hogy fekete-fehér ideológiai pártcsatákban foglalják el a „másik oldaltól” lakáj-pozícióikat – és talán még kevésbé sem azért, hogy ezen fekete-fehér ideológiai csatákat a színpad ezerszínű rongyszőnyegére is leképezzék. Továbbá talán az is jusson eszükbe, hogy művésznek lenni nem egyenlő a valahogyan megkapott pozícióval. Nem lehetetlen, volt, van rá példa a politikai kinevezettek között is.

Nekem ez a REMÉNY az üzenetem.

2005 és 2011 között az egri Gárdonyi Géza Színház dramaturgja,
jelenleg saját szabad akarata és döntése alapján napközis tanár
és szabadon gondolkodó ember, újra Kölnben

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr617999367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.