7óra7

POSZT-összegző: Mindenki hallgat

POSZT-összegző: Mindenki hallgat

2013. 07. 07. | 7óra7

XII. POSZT Aki egy kicsit is jártas a magyar színházi életben és vannak benyomásai a jelenlegi kultúrpolitikáról, biztosan várt valamit a POSZT-tól. Nem vérgőzös üvöltözéseket, a tavalyihoz hasonló székborogatásokat és hatalmas kivonulásokat, hanem valamiféle érdemi vitát. Nem azért, hogy csámcsoghassunk arról, hogy ki kivel veszekedett, ki nem bírja a másikat, hanem azért, mert a POSZT előtt igenis fontos kérdések lógtak a levegőben a magyar színház jövőjét illetően: hogyan egyezik ki a mára javarészt a politika mentén vállaltan és nyíltan kettészakadt szakma, hogy mi történik azzal a rengeteg, egymásnak küldött nyílt levéllel, állásfoglalással, közleménnyel és egyebekkel. A POSZT végére, úgy tűnik, nem történt semmi – talán valójában még a POSZT se.

Olvasgatva az oldalunkon megjelent töménytelen mennyiségű beszámolót úgy tűnik, hogy nincs semmi a levegőben. „A kompromisszumok POSZT-ja” – szólt a válogatók által összeállított versenyprogram jeligéje A kompromisszum megköttetett? Talán. A kérdés annyi, hogy mit jelent ez a kompromisszum. Milyen érvek, indokok és viták mentén jött létre, milyen szellemiségben fogant? A fesztiválon a levegő végig nyugodt volt, a szakmai beszélgetések zökkenőmentesen lezajlottak – a versenyprogramból kilógó, nem posztos előadásoknál fel-felmerült a kérdés, hogy mit keresnek a találkozón – de ekkor rendszerint véget is értek a beszélgetések. Közben rengeteg OFF-program volt látható, soha még ennyi a találkozó történetében: a Magyar Teátrumi Társaság egy külön fesztivált nyitott a Széchenyi téren, a Független Előadó-művészei Szövetség (FESZ) a friss építésű Zsolnay Kulturális Negyedben táborozott le saját programokkal, a dramaturgok céhe pedig a hagyományos felolvasószínházi, már-már fesztiválértékű eseménysorozatát tartotta a Művészetek és Irodalom Házában. A színházi kultúra virágzik, a POSZT programja rendkívül színes. Akkor hol a gond?

Márta István, a POSZT művészeti vezetője A Magyar Teátrumi Társaság, jelentős politikai hátszéllel "bevásárolta" (bevásároltatta) magát a Pécsi Országos Színházi Fesztivál Nonprofit Közhasznú Kft.-be, Márta István által pedig utólag, egy saját delegálttal négyre bővítették a válogatók számát. És rejtélyes módon – tényleg – ennek a bizonyos negyediknek, Bicskei Istvánnak szempontjai érvényesültek, amikor a válogatók összegezték listájukat, és akadtak kérdéses előadások – legalábbis ez derül ki a Színház című folyóiratnak a válogatók munkáját bemutató cikk-összeállításából. Felháborodás nem volt – senkit nem érdekelt, hogy a versenyprogram egyes elemeinek semmi keresnivalója a POSZT-on. Ugyan a válogatók toplistájával mindig is lehetett vitatkozni – ami így van jól –, mindeddig azonban – talán egy-két kivételtől eltekintve – érdemi vitát lehetett folytatni, hogy egyes előadások miért jobbak, miért magasabb színvonalúak, vagy egyszerűen csak fontosabbak a meghívottaknál. Az egyszemélyi válogató pedig tartotta a hátát - még ha annyit is mondott, hogy ízlések és pofonok, lehetett tudni, kinek az ízléséről és pofonjairól van szó. Az idén beválogatott előadások mellett azonban érvelés helyett sokszor magyarázkodás érkezett a válogatói négyesfogattól, az _egészért_ tulajdonképpen senki nem vállalt felelősséget, és azt is érdemes leszögezni: menet közben senki nem állt fel, hogy ezt ne – ahogy a válogatók közül sem állt fel senki, amikor bizonyos, utólag meghatározott szempontoknak kellett megfelelni. Egy színházhoz értő ember nem mondhatja azt, hogy rendben, amikor közlik vele, hogy speciális helyszínen nem játszódhat előadás és minimum száz főnek kell beférnie. Egy színházhoz értő és színház iránt érdeklődő ember nem hagyja, hogy bizonyos, felülről érkező szempontok alapján valaki megmondja neki, hogy mi lehet színház és mi nem. Nem mondhatja, hiszen pontosan tudja, hogy egy lakásban, húsz néző előtt is születhetnek világra szóló produkciók. A színházat nem kilóra mérik. De ezt nem mondta senki. Csönd volt.

Ahogy csönd van most is, az eredményhirdetés után. Senki nem mond semmit. Szóba se kerül, hogy a marosvásárhelyiek Bányavirága bármennyire is sodró, szórakoztató, sztereotípiákat ostromló és hiánytémát feldolgozó produkció, nincs olyan átgondoltan és koncepciózusan egésszé fűzve, a második részre pedig sokszor súlyát veszti. Nem kiforrott előadás – amikből ha nem is bőséggel, de akad az országban és a határon túl is jópár. Ez nem a marosvásárhelyiek munkájának leminősítése, akik minden bizonnyal keményen dolgoztak azért, hogy ez a produkció megszülethessen – a társulat mögött és előtt kemény munka áll, mélyről kellett feltornázni a teátrum renoméját (mint azt Gáspárik Attila is elmondta és tulajdonképpen a munkájuk lealacsonyítása azt hazudni nekik egy fődíjjal, hogy elérték a maximumot.

Bányavirág - Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna

Senki nem mond semmit, hogy a Trió úgy söpört be rengeteg, színészi alakításért amúgy akár jogosan járó díjat, hogy a produkció ezer sebből vérzik. Most mellékes, hogy egy érdekes szituációt feldolgozó bulvárdarab elművészkedő előadása esetében milyen díjazni azt, ahogy a színészek kemény munkával nézhetőre faragják a nagyvonalú koncepciót. Arról sem beszél senki, hogy bár Mohácsi János Szentivánéji álom rendezése valóban egy következetes, szellemesen és ötletesen kiötlött koncepció, egy olyan Szentivánéji, amilyet nálunk talán még nem is nagyon készítettek, és az egész miliője is az első pillanattól az utolsóig beszippantja a nézőt, azonban a benne szereplők ezt nem tudták eléggé feltölteni. Nem láthattunk az előadást igénylő, összetett alakításokat, a szerep mögé felépített életeket. A Szentivánéji esetében kizárólag a konstrukció működött általános szinten, azonban konkréttá, bátran fogalmazottá, tartalmassá és valóban aktuálissá nem vált, hiszen a szombathelyi társulat színészei kizárólag az előadás komikus jellegére voltak fogékonyak. Elég csak összevetni az Egyszer élünk... című előadással, aminek minden porcikájában élet és eltökéltség volt. Szóba került ugyan egy szakmai beszélgetésen, hogy a kamaraszínház monumentális méretei megfojtották a kecskemétiek Bánk bánját de ennek se lett túl nagy visszhangja. Remek kérdés, hogy kinek a döntése volt, mindenesetre az, ami Kecskeméten egy intim és közeli, a nézőkhöz szóló élő előadás volt, az Pécsett távolságtartó, rideg kémcsővé vált. Pedig fontos előadás a Bánk bán – szó se róla, Szabó Borbála heroikus munkáját, aminek köszönhetően Katona egyébként hajmeresztően időszerű darabja valóban élő, mai nyelven szólalt meg, díjazta is a zsűri.

Mohácsi János átveszi a közönségdíjat

Pál András, Kováts Adél Politikai nyomás, elvárások, megfelelések, kikötések és POSZT-idegen előadások ide vagy oda: árulkodó, hogy még így is a Mohácsi–Zsótér-tengely vitte el a díjak jelentős hányadát. Bármennyire is sikerült nem tudomást vennie a zsűrinek _egészében_ arról, hogy Zsótér Vágyvillamos rendezése nem az elképzelt '50-es évek New Orleansében játszódik, hanem itt, a _Nagymezőn_, és úgy képes reflektálni a mára egy látszólag tőlünk nagyon is távol álló darabon keresztül, hogy azt egy sokkal általánosabb szintre emeli, Kováts Adél zseniális alakítását így sem lehetett nem észrevenni. És nem lehetett megszakítani azt a hagyományt, hogy a Zsótér által vezetett színésznők díjjal térnek haza a POSZT-ról.

Persze mindez csak kritika, és lényegtelen ahhoz képest, hogy bár a fesztivál rendben lezajlott – a média idén viszonylagos érdektelenséggel viszonyult minden eseményhez, de még az eredményhez is –, az ember számára, aki várt valamit a színházi szakmától, nem történt semmi. Miközben a FESZ létrehozta a saját fesztiválját jó 15 perc sétára a belvárostól, a találkozó centrumában a POSZT-csinálók vélhetően azon ügyködtek, hogy valahogy egymás mellett létezzenek. Azonban ez nem volt jelentős munka, leginkább abban merült ki, hogy mindenki csöndben, egy-két szakmai beszélgetés mellett valahogy megtanuljon a másik mellett lenni. Nem megérteni a másikat, érdemi vitát folytatni, hanem csak egy légtérben, kényelmesen létezni úgy, hogy konfliktusok nélkül, szőrmentén mindenki elmondhassa a magáét. Aztán olvashattuk a beszámolót a 7óra7-en, hogy az érdemi beszélgetések megtörténtek a büfében. De hogy ezek miről szóltak? Azt nyilvánosan természetesen senki nem tudja. Nem nyilvánosan meg sokan már idejekorán tudtak "Gézáról", aki "menni fog", meg tudnak a "nemzeti intendánsról", "Szamiról", aki hamarosan érkezik az új szellemet diktálva, meg annak okait taglalták, hogy "Attila" miért nincs itt... meg még mennyi mindent. Az adófizetők pénzéből működő színházak azonban nem folytatnak nyilvános szakmai vitát, a nyilvánosság számukra kizárólag protokolláris, sőt promocionális, miközben a fontos kérdéseket megvitatják a háttérben. Hogy ki mit gondol egy-egy alakításról, előadásról, kinevezésről, vagy bármilyen történésről. Hiszen mindez személyes: a színház számára nincs szakmai beszélgetés, hiszen minden személyes dolgok alapján ítéltetik meg. Szemléletes példa ehhez egy-egy nagyobb konferencia – vegyük például a Színház a Gödörben című beszélgetéssorozatot: a megjelentek általában a felismerés eufóriájával csodálkoztak rá a másikra, amikor az beszámolt saját tevékenységéről.

Fesztiválértékelő beszélgetés

Értelemszerűen nem minden tartozik a nyilvánosságra, de most már ott tartunk, hogy semmi sem tartozik a nyilvánosságra. A nyilvánosság fizessen és tapsoljon. Ez a helyzet politikai oldaltól függetlenül így van. És ez messzire utal vissza.

A Teátrumi Társaság örömmel lebegteti aduászként azt az érvet, hogy eddig mások voltak nyeregben, és most ők jönnek – ezt pedig mindenki lesz szíves elfogadni. Aztán ha úgy gondolják, vagy úgy fordul a szél, mennek isten hírével. Az úgynevezett másik oldal pedig fel-felszólal, persze csak mértékletesen, hiszen jól tudják: a munkájukkal játszanak. Azt azért érdemes hozzátenni, hogy a színházi szakma nem távolodott el a „ki fia-borja” elvtől, aki közel van a tűzhöz, megfelelő körökben mozog, csinálhatja a színházát, aki nem, az majd valamit kezd magával. És ez nem politikai kurzus függvénye. A színházi szakma működik ilyen kirekesztően. Az, hogy itt tartunk ma, az ugyanúgy a Magyar Színházi Társaság felelőssége, mint ahogy a teátrumiaké. Minden szakmabelié. De a dolog valahol ennél is jobban félrecsúszott, nem tudható le ennyivel. A megoldás nem az, hogy boldog-boldogtalan állami pénzből színházat csináljon.

Művészbejáró

A színháznak jelenleg két súlyos peche van. A korábban perifériára szorultak, a szakmából kivetettek automatikusan töltődtek meg frusztrációval, és mértéket nem ismerve próbálják kompenzálni a sérelmeiket. Ezek az emberek egyrészt azt látták, hogy a szakma javarészt érdekek mentén alakítandó, a hozzáértés nem számít – ha igen, az tankönyvből vagy bizonyos belemagyarázásokkal korrigálható –, másrészt olyan mélyre lettek taszítva, hogy nem szégyelltek házalni a megfelelő befolyással rendelkező embereknél, hogy ugyan már, fújjanak egy kis szelet a vitorlájukba. Ők pedig nem voltak restek fújni – nyilván megfelelő ellenszolgáltatásért (értsd: elkötelezettségért) cserébe. Legyünk igazságosak: mindez nem érvényes mindenkire, de bizony sok ilyen ember "csapódott" a megfelelő politikai hátszél hajtotta vitorlásra. A szerencselovagokról és hivatásos brahistákról nem is beszélve.

A politika valahogy így mászhatott bele a színházba. Nyilván valahol ő is akarta – és sokat tett érte a színház is. Ha pedig a politika határozza meg a színházat, az nem jó – gondoljunk bele, milyen lenne, ha egy parlamenti képviselő, akinek mondjuk jogi végzettsége van, megmondaná, hogy hogy kell fúrni a 4-es metró alagútját. Hogy nézne ki az az alagút? (Bár lehet, hogy megmondja, talán nem véletlenül áll az építkezés.)

És a képlet még ennyire sem egyszerű. Ugyanis furcsa módon nálunk vannak független színházak is - furcsa, mert minden színháznak annak kellene lennie. Ők egy harmadik kör, akik az az előbb említett két bandától teljesen függetlenül vívják saját szélmalomharcukat a megélhetésért. Az egyik oldal vállalhatatlan a számukra, hiszen gerincferdülést okozó elkötelezettségekkel jár, a másik oldal pedig nemes egyszerűséggel nem vállalta és vállalja fel őket. Azért küzdenek, hogy megküzdhessenek a támogatásért. Ebből következően ők sem egységesek. Ahogy az egyik (és a másik) oldal sem. Hiszen a saját érdekek számítanak, az, hogy én életben tudjak maradni – ebből következőleg pedig annyi oldal, ahány színházcsináló. Közben persze a színház nem számít, az elsődleges a fennmaradás. Az életösztönnek nem része a minőség, csak a puszta megélhetés. Összefogás? Ugyan. Egy ilyen helyzetben abszurdabb dolog talán nem is létezik.

És mi sem szemlélteti jobban ezt az életben maradásért folytatott harcot, mint a POSZT jelenlegi "kompromisszumos modellje". Mindenki bekerül, minden oldal viszonylag elégedett lehet, mindenhova került egy kis díj, a mérleg egyensúlyban van. A káposzta is megmaradt, a kecske is jóllakott. Anélkül, hogy a kecske káposztát termesztett volna, vagy káposzta ellenkezett volna. Sőt, végül még a függetlenekkel szemben elkövetett merényletet is sikerült visszahozni a sírból.

Trió - Tóth Auguszta, Pál András

A FESZ önként, saját indíttatásból szervezett egy fesztivált, hozzá egy nagy, reprezentatív előadást is létrehozott, az Uránszívet csinált még két tartalmas konferenciát és megannyi programot. Mindehhez megpróbált magának lobbizni egy helyszínt, végül megkapta a pécsiek számára még nem bejáratott Zsolnay Kulturális Negyedet, ahol harcolhatott a nézőivel (vagy -ért). De hát istenem, ők is helyet kaptak a POSZT-on – mondhatják a szervezők. Az már egy másik kérdés, hogy a szervezők még a Zsolnayn belül is párhuzamos OFF-programokat hirdettek a FESZ-eseményekkel. (Sebaj, soha ennyi OFF-program még nem volt a POSZT-on.) Közben a függetlenek egy érdekes harcba mentek bele: a FESZTáv tekinthető nyílt hadüzenetnek is, hiszen a nagy országos találkozóval párhuzamosan létrehoztak egy saját fesztivált. Remek kérdés, hogy ez mennyiben volt logikus húzás a részükről, ennél sokkal fontosabb az üzenete: nem fogják hagyni magukat.

Nyilván ők is rengeteg szervezési hibát vétettek, és sok mindenért harcolniuk kellett – de egy új fesztivál esetében ez már csak így van. Azonban tettek egy olyan lépést, amire a POSZT-on senki nem volt hajlandó: beszélgettek a jelenlegi helyzetről. Összeszerveztek egy konferenciát – a FESZ kritikus szekciójának vezetésével –, ahol a hazai és külföldi fesztiválok működését mutatták be Ezzel mintegy feldobva a lehetőséget, hogy definiáljuk a POSZT-ot. Milyen fesztivál?, mit képvisel?, miket/kiket reprezentál?, mi a célja? stb. Szükséges lenne definiálni a versenyhelyzetet is, hogy miről szól, mi a célja, hiszen egyre inkább úgy tűnik, hogy visszahat a színházi életre – vagy lehet, hogy a színházi életből következik: mindenki igyekszik legyőzni a másikat, jobb lenni nála. Ennél abszurdabb helyzet színház esetében pedig aligha tudna kialakulni. Ez nem egy futóverseny, de ha mégis: azt is lehet stílusosan és szépen űzni, nem a másikat elgáncsolva.

Csináljuk a fesztivált! - Csáki Judit, Schilling Árpád

Ebből következően fontos, hogy a FESZTáv nem ellenfesztiválként definiálta önmagát, hanem olyan különleges eseményeket vonultatott fel, amik a kőszínházak falain belül – mindegy, hogy vidéki vagy városi – nem tudnak megszületni. A FESZ nem tett úgy, mintha nem lennének problémák, úgy tűnik, hogy nagyon is realizálta a problémákat, sokkal inkább a megoldás és az út keresése a céljuk, mintsem a dobálózás. Nem elégedetlenkedtek hangosan azon, hogy a független produkciók közül egyetlen előadást sem válogattak be a versenyprogramba, de ez nem jelenti azt, hogy elfogadták – erre remek bizonyíték a FESZTáv. Ugyanakkor sokat elárul a POSZT-ról, hogy a magyar színházat külföldön reprezentáló rendezőknek és társulatoknak, akik rengeteg fesztiválmeghívással a hátuk mögött járják Európát, esélyük sem volt bejutni a fesztiválra – mert függetlenek (és nem azért, mert lecsúsztak, hanem mert így döntöttek). Hogy miért nem volt helye Pintér Béláék Kaisers TV, Ungarn című előadásának, a Krétakör A papnőjének vagy a Proton Színház komplett Európát beutazó Nehéz istennek lenni című produkciójának? Remek kérdés – utóbbi kettő fel sem merült, mint opció.

Kaisers TV, Ungarn - Pintér Béla, Szamosi Zsófia, Mucsi Zoltán

De akkor mi ez a POSZT? Nem a különböző színházi szövetségek reprezentatív fesztiválja, hiszen a programját bizonyos körökből delegált, bizonyos ízlésű emberek válogatják. De, ahogy Schilling Árpád felvetette a konferencián: miért ne lehetne az? Miért ne lehetne a társaságokat alkotó színházak legjobb, vagy általuk legjobbnak ítélt produkcióik fesztiválja? Lehetne, de ahhoz definiálni kellene és változtatni. Felelősséget vállalni. De ezen kifejezések manapság szitokszavak. Egy biztos: a POSZT már nem Magyarország legjobb előadásainak találkozója. Csak egy kirakat, ahová el kell jutni ahhoz, hogy egy alkotót, egy színházat elismerjenek. A nívóját elvesztette azzal, hogy a bejutás immár egyértelműen színházpolitikai alapon történik. Remek kérdés, hogy Pécs városának, mint a POSZT többségi tulajdonosának (nem a közgyűlésnek, hanem a polgároknak), mi szüksége van erre a kirakatra? Miért jó a pécsieknek, hogy évente összegyűlnek náluk a színházak, egyáltalán nem foglalkozva velük? Ugyanakkor a POSZT mostantól szimbólum is: az elhallgatás szimbóluma, a nem beszéljük meg a dolgokat szimbóluma, az érdekek mentén megkötött kompromisszumok szimbóluma. És természetesen reprezentatív esemény: a magyar színházi élet korhű, precíz és szemléletes leképezése.

_Kapcsolódó:_

>>> Itt vannak a POSZT-győztesek: Bányavirág, Szentivánéji, Kováts Adél, Kuna Károly

_Háttér:_

>>> 1.: Barátság, szakma, béke, POSZT >>> 2.: Fesztiválok innen-onnan >>> 3.: Félrenevelést nevelve – Konferencia a FESZTávon >>> 4.: Válogatós >>> 5.: Mi is ez a fesztivál? >>> 6.: POSZT-néző-pont

>>> Nyolc előadás, amely a POSZT-válogatásból kimaradt

_FESZTáv-nézőpont:_

>>> 1.: Lokális és független >>> 2.: Akadálytáv >>> 3.: Csumi néni, Leonárdó és az Uranman >>> Pécsi forma – kritikánk az Uránszív előadásról

_POSZT-blog 2012:_

>>> 1. nap: Köz-társaság >>> 2. nap: Angolok és angyalok >>> 3. nap: Nincs bocsánat >>> 4. nap: Utcára nyílik? >>> 5. nap: Szövegelések >>> 6. nap: Veri az ördög a feleségét >>> 7. nap: A hetedik törpe >>> 8. nap: Időkép >>> 9. nap: Szerelmesek, ha találkoznak >>> 10. nap: Sátorbontás

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr38000401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása