7óra7

Mi az a színház, mi az a kritika? – Színházi vita a JAK-táborban

Mi az a színház, mi az a kritika? – Színházi vita a JAK-táborban

2013. 07. 09. | 7óra7

Vidnyánszky Attila, Miklós Melánia, Deres Kornélia

A szigligeti alkotóháznál ideálisabb közeget tán keresni sem lehetne egy jóízű vitára a színházi kritika szerepéről, helyzetéről, lehetőségeiről. Persze van abban némi abszurd, hogy a Balatontól nem messze, egy festői park övezte szálló könyvtárszobájában a kritikai kánonról vitatkoznak emberek, mégis ezen a nyárutói szombat délutánon kézenfekvőnek tűnik az ötlet. A résztvevők között találunk kritikusból lett színházi embert: Bérczes (Ördögkatlan Fesztivál, Csiky Gergely Színház, Kaposvár); színházi emberből lett kritikust: Koltai (Színház folyóirat, Élet és Irodalom); színházzal foglalkozó kritikust: Miklós Melánia (Revizor); színházi emberből lett potentátot: Vidnyánszky (Színházművészeti Bizottság, Csokonai Színház, Debrecen, Magyar Teátrumi Társaság, Kaposvári Egyetem, Magyar Művészeti Akadémia); továbbá a témát annak tudományos oldaláról (is) közelítő tanárt és kritikust: Jákfalvi Magdolna (Színház- és Filmművészeti Egyetem, Magyar Tudományos Akadémia). Izgalmas lett volna, ha a meghívott Schilling Árpád is jelen van – Vidnyánszky a vita egy pontján utal arra, hogy várta a vele való találkozást –, de ő ekkor a Független Előadó-művészeti Szövetség közgyűlésén vett részt Budapesten. Így sem volt hosszú a másfél erre szánt óra, úgy talán még kevesebb lett volna. Mert az egyik tanulság, hogy ezen ügyek végigbeszélésére, egyáltalán a valódi szakmai vitához történő eljutásra bizony idő kellene, sokkal-sokkal-sokkal több idő.

Törésvonalak mentén

A moderátorok, Herczog Noémi és Deres Kornélia – ugyancsak kritikusok, az alkalom ötletgazdái – felvetik a kezdőnek szánt kérdést: van-e összefüggés a színházi érdekvédelem pluralizálódása – vagyis a három színházi szövetség, a Teátrumi Társaság, a Színházi Társaság és a FESZ –, illetve a „különböző kánonok”, a különféle értelmezői csoportok eltérő értelmezési stratégiái között; egyáltalán milyen törésvonalak vannak?

Deres Kornélia, Herczog Noémi

A kérdés mintha némi értetlenséget szülne, Jákfalvi Magdolna kezdi a választ azzal, hogy szerinte egy kánon létezik, és ideológiai törésvonalak mentén nehéz megfogalmazni bármit. Vidnyánszky Attila rárepül a megosztottság témakörre, és elmeséli, hogy a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság – amelyről büszkén megállapítja, hogy a szakma felét fedi le – szembenállása az előadó-művészeti törvény miatt alakult ki. Úgy véli: az előző, illetve a módosított törvény határozott törésvonalakat hozott létre, amely mögött erős ideológiai szembenállás van, s ez azóta is tart.

Koltai Tamás szerint a kánon kérdése túl magasröptű felvetés: olyan a helyzet, mintha etiópiai éhezők előtt a dobostorta vagy franciakrémes metsző kérdéséről vitatkoznának a résztvevők. Úgy véli, itt olyan alapkérdések sem tisztázottak, hogy mi az a színház, mi az, ami érték, és mi az, ami nem. Ő például úgy vélekedik, hogy a magyar színházak 85%-ban szórakoztató előadásokat játszanak, amit nem kéne az államnak az adófizetők pénzéből támogatnia. Amíg ezek a kérdések lógnak a levegőben, a kritikai kánonról nem érdemes beszélni, ráadásul mára a kritika megtűrt, már-már fölösleges cikké vált. Amíg nem az érték, hanem a politika határozza meg a színházat, addig ez a vita – mondja, emlékeztetve, hogy már 1965-ben írott cikkében javasolta az erről szóló érdemi beszélgetést. Hozzáteszi: írásaival tudja bizonyítani, hogy az elmúlt 50 évben az – egyébként ellentmondásos, és nem mindig színvonalas – színikritika igenis fellépett az értelmetlen és rossz hatalmi erőszakokkal szemben. A kritika abban hibás, hogy nem tisztázott fogalmakat: jó, rossz, hasznos, haszontalan stb. Kérdés például, hogy kell-e kritikát írni a szórakoztató színházak dömpingjéről. Két évtizede az sem érdekel senkit, hogy a színház értéket vagy értéktelent közvetít-e. Ekkor Vidnyánszky Attila megjegyzi, hogy kiábrándultság van a kritikával kapcsolatban, ne ők döntsenek ezekről a kérdésekről, de Miklós Melánia a fiatal kritikusokról kezd beszélni, akiknek nincs emlékezete, a tapasztalata pedig az, hogy az ő helyzetük kétségbeejtő és kilátástalan: a két- sőt többpólusú színházi rendszerben létezni, esztétikai igényességet, értéket keresni szinte lehetetlen. Vidnyánszky élénken csóválja a fejét, miközben a moderátorok jelzik, hogy mára gyakorlatilag hobbitevékenységgé vált a kritika, és azt a kérdést is felteszik, hogy mi mentén dől el, hogy valami értékes-e vagy sem.

Miről beszélgetünk?

Azt, hogy ekkorra már rég nem tiszta, mi is az alapkérdés, az egyébként igen fagyos közegben, a helyzetet mindenképpen menteni akaró Bérczes László jelzi, aki azt kérdezi: "miről beszélgetünk?". Szerinte a jelenlévők a mániáikat mondják, de itt, a JAK-táborban fiatalok vannak, ezért róluk lenne célszerű beszélni. Felidézi az általa létrehozott Hajónapló-műhelyt, amit azzal a céllal talált ki Nánay Istvánnal, hogy jelenjen meg egy új kritikusgeneráció. Könnyű helyzete volt, mint mondja: akkor volt még hova írni és volt kikre figyelni. Őt Koltai és Nánay tanította, szerinte ez egyfajta kánon. Ma nincs ilyen. Kire figyeljen egy fiatal? Kit kövessen? – tette fel a kérdést Bérczes, noha Koltai és Nánay - mint az el is hangzott - ma is aktív és érvényes kritikusok, ám erre az ellentmondásra nem tér ki.

Jákfalvi Magdolna örül, hogy Bérczes konkrétabb témát vetett fel. Mint mondja, az alaptéziseket, amelyek kiállták az idő próbáját, Koltai Tamás írásai tartalmazzák, aki maga robbantotta ki a kritikavitákat. Brook magyarországi vendégszereplése után, 1973-ban Koltai azt kérdezte: ez a magyar színház? A kritikavita nem a kritikáról, hanem a színházról szól – mondja. Úgy látja: sok fiatal mondja el a véleményét, átalakul a kritika. Lehet, hogy könnyedebben olvasható a fiatalok számára. Ma már nem a Film Színház Muzsika közli a kritikát, de lehet, el sem olvasnák, de a "7/7"-et (vélhetően a 7óra7-re gondolt) a neten az érdeklődők megtalálják. (És tényleg:)) Ma nem a nyomtatott sajtóban van a kritika – ott ugyanazok a válaszok születnek évek óta – mondja.

Jákfalvi Magdolna, Koltai Tamás

A csőd

Vidnyánszky azzal kezdi, hogy 20 éves magyarországi tapasztalata van, de már 7-8 éve nem olvas kritikát. Most, a beszélgetésre készülve elolvasott párat, teszi hozzá, és mint mondja, szomorúan konstatálta, hogy nem változott semmi. Szerinte az általa nem olvasott magyar színikritika apokaliptikus képet fest a színházról, rosszabbnak mutatja a képet a valóságosnál. Felrója, hogy a beregszászi színházat "bezzeg-eszközként" használta MGP és Koltai, amivel "bele lehetett rúgni" a magyar színházba. Úgy vette észre, hogy amikor Magyarországon kezdett dolgozni, már rosszabb lett a kritikai megítélése. "Nem értem, bár vannak sejtéseim, miért kell ezt csinálni" – mondja valóban sokat sejtetően, de ezt nem fejti ki, csak azzal utal rá, hogy a magyar kritika "idétlenül kultúrpolitizál". Majd Koltai Tamás Silviu Purcărete A vihar című előadásáról szóló kritikájából emel ki egy mondatot, amelyben a Debrecenben bemutatott Scapinre utalva a kritikus azt írja: az előadás csőd. Pedig "boldog lehetne az az ország, ahol sok ilyen >>csőd<< lenne" – mondja, és azzal igyekszik alátámasztani az állítását, hogy Bukarestbe is elhívták az előadást, illetve hogy Trill Zsolt miatt visszajön Debrecenbe Purcărete és Rizsakov (mert amúgy nem tudná őket kifizetni), s eközben cáfolja azt a terjengő pletykát, hogy Cserhalmi György otthagyta a Scapin próbáit, mint mondja, Purcărete az ő javaslatára változtatta a szereposztást Trillre. Aztán arra ragadtatja magát, hogy aki azt írja a Scapinről, hogy csőd, az nem ért a színházhoz, hanem "elvakult hitszónok, szektatag, aki felesküdött a magyar színház széttrancsírozására".

Koltai Tamás bár érzékelhetően felháborodik, de nem lepődik meg azon, hogy Vidnyánszky személyeskedni kezd, és bejelenti: ő felveszi a kesztyűt. "Jellemző rád és az attitűdödre" – mondja Vidnyánszky szerinte téves helyzetfelismeréséről. Úgy véli, Vidnyánszky teljes tévedésben van, amióta alternatív független színházcsinálóból túldemonstrált politikai tényezővé vált, amit minden józan eszű művész elkerül, nehogy a hatalom eszközévé váljék. Hozzáteszi: azért nem írt a Scapinről külön kritikát, mert egy nagy volumenű koncepció rossz alakításokkal. "Tizenöt Purcărete-előadásról írtam, a világszínház három legjobb rendezője egyikének tartom" – mondja, és elképesztőnek tartja azt is, hogy valaki azt gondolja, hogy a debreceni színházat akarná simfölni. "2009-ben, amikor meghívtál, nem így beszéltél" – mondja Vidnyánszkynak Koltai, mire előbbi úgy válaszol, hogy azóta sok minden megváltozott, és közbekérdez, hogy miért trancsírozzák a kritikusok az ő színházát, amikor világszerte jegyzett rendező. Koltai azzal reagál, hogy Pintér Béla, Schilling Árpád, Mundruczó Kornél, Bodó Viktor és Kovalik Balázs is nemzetközileg jegyzett rendező, de ők nem a hatalom emberei, sőt ki vannak kiáltva ősellenségnek, ezért kénytelenek világszínházat csinálni. Közben izzik a levegő, és Koltait mindenáron le akarják állítani, amit ő nem fogad el, és közli, hogy akkor többet nem szólal meg.

Önmagában következetes

Az a bizonyos felizzott levegő ezzel ismét megfagy egy időre, amelyet Jákfalvi arra használ ki, hogy bejelentse, hogy a színháztörténet-írás például arra tudja használni a jó kritikát, hogy az olyan előadásokat, amelyekről nem készült felvétel, mégis rekonstruálni tudja. Erre persze nem minden írás képes. A kritikus tevékenységét nem egyetlen írás vagy állítás hitelesíti/hitelteleníti, hanem az, hogy meg tudja-e őrizni a színházat, illetve önmagában következetes-e. Nánay Istvánt, Koltai Tamást és Mészáros Sándort emeli ki, mint akik nem önmagában néznek előadásokat, hanem _értetik_ a színházat és annak egész rendszerét. Ez nem zárja ki, hogy hibázzanak, tévedjenek, akár többször is – összességében azonban megbízhatóak.

A moderátorok felvetik a láttatás szükségességének kérdését, hogy vajon meg kell-e mutatni a kritikának az előadást magát az olvasó számára, Miklós Melánia azonban visszatér a generációváltáshoz, amely szerinte nem véletlenül nem történt meg a kritikában. Mint mondja: "nehéz tényezővé válni". Sok blog van, ahol lehet kritikát olvasni, de önszerveződő csoportok nincsenek. Identitáskereső szakmai vákuum, megfizetetlenség, gyökértelenség, nincs kit olvasni, nem lehet külföldi színházba elmenni összehasonlításért – sorolja a problémákat, mire ismét a fiatalokat nevelő Hajónaplóról beszél Bérczes László, megállapítva, hogy a kilencvenes években fellépő új rendezőgeneráció mellé kívántak új kritkusgenerációt hozni, ahogyan a hetvenes években megjelent új rendezőgeneráció – Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ács János – mentén nőtt fel az előző jelentős kritikusgeneráció. Felidézi, hogy korábban Vidnyánszky Attila általánosítva rohant ki a kritika egésze ellen. "Ha így lenne, abban én is hibás vagyok" – mondja, hozzátéve, hogy a megértés szándéka jelent esélyt a párbeszédre. Azt a kérdést teszi fel Vidnyánszkynak címezve, hogy vajon a megértés szándékával olvassa-e Koltai írásait, vagy háborút keresve? Koltaitól pedig azt kérdezi, hogy vajon ugyanolyan nyitottan és kíváncsisággal ül-e be Vidnyánszky előadásaira, mint mielőtt a „hatalom kegyeltjének” tartotta őt. Könnyű háborúzni, pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, miért engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy kettő legyen mindenből – veti fel.

Megmondóemberség kontra véleménymondás

Koltai ekkor, megköszönve a higgadt hozzászólásokat, úgy dönt: visszavonul a visszavonulásból, és mégis folytatja a párbeszédet. Ez némi megkönnyebbülést okoz, pláne, hogy nem közvetlenül Vidnyánszkynak címezve, de azért korántsem kertelve folytatja. Arról beszél, hogy a kultúra, a művelődés vált lényegtelenné. Szerinte a kritikusok a pártállam idején sem voltak "megmondóemberek", viszont a kritika értéket képviselt, és ez azóta sem változott. Felidézi, hogy az MSZMP agitációs és propagandaosztálya dörgedelmek sorát fogalmazta meg az ideológiailag ellenségesnek minősített színikritika ellen, egy alkalommal például a kritikusdíjat is betiltották, amikor a kritikusok Kornis Mihály betiltott művét szavazták meg a legjobb drámának, és megemlíti a kaposvári színház legendás Marat/Sade előadásának fogadtatását. Alaptételt fogalmaz meg: minden művészet szükségszerűen ellenzéki, és így a kritika is az. A jó előadások az ember titkait és hazugságait bontják ki, nem megbocsátást, feloldozást vagy reményt adnak. Márpedig ez kényelmetlen. A rendszerváltással a kultúra a politika számára érdektelenné vált. Koltai úgy véli: van új nemzedék, vannak fiatalok a szakmában, méghozzá színvonalasan működő, szakmailag felvértezett kritikusok. Ma a kritika hangja nem tud olyan meghatározó lenni, főként mert a színház szem elől vesztette a hivatását. Nincs pénz például a kritikusok vidéki utazásaira, noha szándék lenne rá. Megállapítja, hogy a kritika ki van szolgáltatva a színházaknak, így a vélemény nem tud szabad lenni. A debreceni színház például nem ad szakmai jegyet a kritikusoknak. Más színház szervezett ugyan buszt kritikusok számára, de miután rossz kritikák jelentek meg, felrótták, hogy miért nem írtak jót, és megsértődtek. Van tehát kritika – mondja –, csak nem olyan látványos, mint régebben.

Koltai Tamás

Vidnyánszky Attila replikáz: nem kritikusok, hanem megmondóemberek vannak, ezt "sokan így gondoljuk". Elmondja, hogy büszke a struktúraépítő tevékenységére, amit az elkövetkező 10-20 évben fog elbírálni a sors. Szerinte a színházi szakmát a "borzalmas igazodás" határozza meg: a rendezők, a színházművészek folyamatosan meg akartak felelni a kritika, vagy "bizonyos értelmiségi körök" diktálta feltételeknek. „Most legalább két irányba lehet megfelelni. Ez van” – mondja lakonikusan, és elismeri, hogy nincs igénye a kritikára: "ettől még a színház és az előadásai tele vannak". A debreceni színház előadásait Strasbourgba, Moszkvába, Bukarestbe hívják, mondja, és megállapítja, hogy Trill Zsolt Lucifer-alakítása színháztörténeti teljesítmény, amihez képest miket írtak róla. (Ezek szerint mégis olvas kritikát, legalábbis időnként – jut eszünkbe.) Szerinte a kritikát "személyes, görcsös, kicsinyes valamik" határozzák meg, és mivel ő ellenszenves a kritikusoknak, már a vele dolgozókat – már Trillt és Purcăretét – is büntetik, pedig máskor/korábban milyen jókat írtak róluk.

Jákfalvi Magdolna az utánpótláshoz és a "megmondóemberséghez" tér vissza, azt mondja, nincsenek mesterek és műhelyek, és ez baj. Felidézi, hogy a Le Monde állandó kritikusa lehúzta Marthaler legutóbbi előadását, Marthaler mégsem mond olyanokat, hogy ez a kritikus buta. Kétségtelen, Franciaországban sokkal többen írnak az előadásokról. Bérczes felidézi, hogy a Hajónapló-műhelyben nagyon határozottan jelezte: úgy kritikát írni, hogy „megmondó vagyok”, egyszerűen tilos. Van, aki úgy ír és néz, hogy ő azt hiszi, hogy megmondóember. De szerinte nem mindenütt van ott a politika. Az alkotás érzékeny és szubjektív műfaj. A véleményekre is érzékenyek vagyunk. Megbocsátóan és megértve hallgatja, amikor Vidnyánszky sérelmezi, hogy a Székely–Zsámbéki-féle kultúrához képest más előadását nem értékelik a maga megfelelő helyén. Bérczes hozzáteszi: maga is értetlenül figyelte sokáig Vidnyánszky nem a magyar színházi hagyományhoz kapcsolódó előadásait, amelyekről jellemzően nem írtak, és legjobb előadásai – a Szarvassá változott fiú (a 7óra7 írása az előadásról itt olvasható) és a Három nővér (kritikánk itt) – nem kerültek el a színházi találkozóra. Emögött azonban nincs összeesküvés vagy politikai gyökérzet – magyarázza Bérczes tulajdonképpen Vidnyánszkynak –, csak nem vagyunk szokva hozzá.

Koltai a megmondásra reagál, mint mondja: nem szereti a szót. Ha valaki szubjektíven és stilárisan erősen ír, az nem "megmondóemberség". Nem lehet minden mondat mellé odaírni, hogy "szerintem", azt oda kell képzelni. Reagál Vidnyánszky megfelelésre vonatkozó tételére – ha valamiféle igénynek megfelelésre törekednek a kritikusok, akkor ez önsorsrontás. Ő maga körülbelül négyezer kritikát írt életében – ebből kétezer kötetben is megjelent –, és ezeknek minden egyes szavát vállalja ma is. Távol állt és áll tőle a konformizmus és a bármilyen rendszerhűség is. Szerinte disszonáns, amikor Vidnyánszky őt bántja a magyar kritika nevében: "mert én vagyok az egyetlen, aki leborulok előtted, mint rendező előtt". Úgy véli, Vidnyánszky túl érzékeny, azt pedig, hogy Trill Zsolt játéka romlik, már korábban is írta és mondta Vidnyánszkynak személyesen is.

"Csinálok négy színházat én is"

Vidnyánszky azt az alapkérdést boncolgatja, mitől szakadt szét a szakma? Szerinte a magyar kritika az előző előadó-művészeti törvény mellé állt. "A kritikusok közül te vagy az első, aki megnyilatkozik" – mondja Koltainak, hogy amikor ő jó folyamatokról beszél, akkor az azonosítható a teljes magyar kritika álláspontjával, ami egyébként az alternatívok "látszólagos háttérbe szorítása" kapcsán alakult ki. A kritika az előző kultúrpolitika döntése mellett voksolt, úgy, hogy nem akarta megismerni az ellenvéleményt, hanem rögtön ítélkezett. Különben is, miféle jó folyamatokról van szó? – kérdezi, jelezve, hogy erre majd kitérne részletesebben.

Jákfalvi Magdolna észleli a Vidnyánszky által felvetett téma fontosságát, és a kritika, a kritikus, és a törvény viszonyáról kezd beszélni. Mint mondja, ma már senki sem emlékszik, mi volt annak idején a színházi törvényben, talán csak az alternatívoknak járó 10%-ot tudjuk felidézni. Felteszi a kérdést: hol van a kritikus szerepe, ha egy törvény az alternatív színházi mozgalmaktól elveszi az eddig konszenzusosan járó, az életben maradásához szükséges összeget? Vajon a fiatalok állást fognak-e foglalni, ha ilyesmi felmerül?

Vidnyánszky erre reagálva pontosít: a kritika nem csak az alternatív színházak kapcsán, hanem a teljes módosítás ellen állt ki, márpedig szerinte annál pusztítóbb, mint a társaságiadó-visszatérítési rendszer, nem jöhetett volna a magyar színházi életbe. Kissé dühösen idézi fel, hogy az előző törvénynek három valódi haszonélvezője volt: a Pannon Várszínház, a Turay Ida Színház és az Experidance. Szerinte a törvénymódosítás végre esélyt ad ezektől elvenni az alaptalanul odaadott összeget, és visszaadni azoknak, akik megérdemlik. Kárhoztatja az alternatívoknak kiszabott forrást, mondván: mindenki bejelentkezett alternatívnak, "én, ha nincs ebben változás, négy színházat jegyeztem volna be", és tartotta volna a markát. Úgy véli, a Színikritikusok Céhének a törvény módosításához fűzött véleménye butaságról és szűklátókörűségről tett tanúbizonyságot: azt kérték, hogy a kritikusok döntsenek a pályázatokban és a POSZT-on ők is válogassanak. Ennyi volt a véleményük az egészről! – mondja felindultan. Sajnálkozik, hogy nincs itt Schilling Árpád – "készültem rá, elolvastam sok helyütt, mivel vádol" – mondja, de "majd összeakadunk". Azt még hozzáteszi, hogy az állam egy főre jutó kulturális támogatása magas összeg.

Vidnyánszky Attila

Amilyen a színház, olyan a kritikája

Koltai örömét fejezi ki, hogy tényekről beszélnek. Mint mondja, nem emlékezik kritikusi episztolákra a törvényről, ő maga fölöslegesnek, rossznak tartja a törvényt, "a kultúrát nem lehet szabályozni" (Vidnyánszky csóválja a fejét), ráadásul kicselezhető: a békéscsabai színház például egy ideig kijátszotta a taózásról szóló rendelkezéseket (Vidnyánszky közbeszól: "már nem csinálják"). Szerinte rendjén való, hogy a kritikusok a saját szakmájuk szempontjából véleményezik a törvényt. Külföldön a kritikusok is részt vesznek a szakmai döntésekben. De ez őt kevésbé érdekli: ha fél valaki, azzal van baj. "A színikritika szegénységi bizonyítványa önmagában van" – állítja. Úgy látja, van egy erős tudományos szakmai színházi irodalom (javarészt Jákfalvi Magdolnáéknak köszönhetően), ami részben elvont, részben gyakorlati. A németeknél sokkal jelentősebb a színháztudományi publikáció, de nálunk kevésbé játszik szerepet. "Én is zsurnálkritikus vagyok, ez nem minőségjelző" – mondja, jelezve: arról kéne beszélni, hogy ahol nem becsülik meg a kritikát, ahol pénzhiány miatt nem jelenhetnek meg színházi könyvek, az abszurdum. "Nincsenek színháztörténetek, monográfiák, dokumentációk – ennek magunk is okai vagyunk, a lehetőségeink is és a közönség is, amely 100 éve tönkre van téve a színházban." Ismét kiemeli, hogy minimumra kellene szorítani a szórakoztató színházak állami támogatását, és fokozni kellene a függetlenekét. "Először mindenki független volt, Mejerhold, Sztanyiszlavszkij az előző nemzedékhez képest foglaltak állást." Ez mind alapja lehetne az előrelépésnek. Felhívja a figyelmet Radnóti Zsuzsa írására a Népszabadságban amely a társadalmi-kulturális értelemben egyaránt leépülő Magyarországról, erről a folyamatról szól.

Naiv és fiatal

És végül ennyiben maradunk. Hercsel Adél a [foszfor] képviseletében kap szót, amely 100 szavas civil kritikai fórum fiataloknak (a százszavasokat a Facebookon várják), majd a közönségben helyet foglaló Laboda Kornél rendező szól a kritikáról, amely ha jó, akkor – mint mondja – segít neki. Például megtudja belőle, hogy kiolvasható-e az előadásból alkotói szándék. De hogy a kritika jót ír vagy rosszat, az őt nem befolyásolja, szerinte nem ettől hívnak vagy nem hívnak valakit rendezni a színigazgatók. Amikor Vidnyánszky Attila élénken csóválja a fejét, hozzáteszi: lehet, hogy naiv vagyok és fiatal. (Erre Vidnyánszky buzgón helyesel.) Mint mondja, amikor semmi nincs, akkor is lehet csinálni valamit. Az anyagi lehetőségek sokkal inkább befolyásolják az alkotói tevékenységet, egzisztenciális értelemben. De hogy mit csinálok, azt már nem és a kritika sem – mondja.

Jákfalvi Magdolna ehhez kapcsolódóan a kiváló kritikus, Fodor Géza Petrovics Emilnek szóló, nemrég nyilvánosságra került leveleit idézi fel: mint mondja, Laboda nagyjából hasonlóan fogalmazta meg a kritika feladatát, mint ahogyan Fodor írt erről annak idején. (A levelek a Holmi 2012. júliusi számában olvashatók, a 860. oldaltól.) Itt véget ért a beszélgetés, ami valójában el sem kezdődött – sőt mintha eleve nem is lett volna rá lehetőség. A felek ugyan kezet fogtak egymással, és noha az álláspontok nem látszanak közeledni, azért távlatilag a helyzet nem teljesen reménytelen – ha minél több eszmecserére nyílik lehetőség. Úgy tűnik, hogy a kritikai kánonról beszélgetni lehessen, ahhoz a színházról _mint olyanról_ kell sok mindent tisztáznia a színházzal foglalkozóknak, paranoiák és sértettség nélkül. Ezt persze leírni sokkal könnyebb, mint kivitelezni. Mindazonáltal az ilyen helyzet teremtésére mindenképpen alkalmat kell keresni, és az sem mindegy, hogy van-e rá szándék.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr398000053

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.