► Hogy emlékszel vissza, hogy jött az az ötlet, hogy az egyetem elvégzése után együtt maradjatok, csináljatok előadásokat, aztán meg az, hogy három évvel később magatokról készítsetek produkciókat?

*Kovács Patrícia (KP):* Nehezen éltem meg a negyedik évet, hogy vége lesz, mert nagyon szerettem az osztályt. Pedig a gyakorlati évem Egerben telt, ami akkor nagyon jó hely volt. Arra emlékszem, hogy végigbőgtem a diplomaosztót, mert tudtam, hogy ilyen közeg soha sehol nem lesz nekem még egyszer. Ilyen csűrben dolgozni soha többet nem lehet, mint amilyen ez az osztály. Hangsúlyozom, hogy nem a főiskolára szerettem járni, hanem ebbe az osztályba, ezekkel a tanárokkal – az a rendszer, ami akkor volt és most is van, nem annyira jó. De ebbe most ne menjünk bele. Jól álltak a csillagok, amikor minket összeválogattak. Abban, hogy valamilyen értelemben maradjunk együtt és tartsuk ezt meg, és mi lenne, ha időnként összejönnénk két-három hétig csinálni valamit – azt hiszem, ebben az ötletben vaskosan benne voltam. Azt éreztem, hogy erre nyitott lesz mindenki, csak ki kéne találni, hogy is legyen.

► És hogy találódott ki?

*KP:* Nem tudom, de egyszer csak ott voltunk Zsámbékon. Máté Gábor elkezdett azon gondolkodni, hogy hova menjünk, és végigjártuk azokat a helyeket, ahol nyaranként néha dolgoztunk. Szombathely, Szentendre... és aztán megtalálta Mátyás Irént, általa pedig Zsámbékot – ők pedig nyitottak voltak erre. De az egészet Gábor intézte, a gyakorlati részét mindig ő csinálja, abba nem folyunk bele.

► Egy előadás létrejött, ilyen van. De ahhoz, hogy továbbmenjen a dolog, megint kell valami. Mi gördítette tovább?

*KP:* Minden évben volt egy olyan kérdés és kétség, hogy ez jó-e, érdekel-e bárkit. De olyan sikere lett a Migrénes csirkének, hogy kifejezetten meglepődtünk. Ha emberek a nyár kellős közepén hajlandóak kiutazni harminc kilométert, pénzt fizetni azért, hogy egy vadkenderes réten egy rémes silóban üljenek és nézzenek minket, ráadásul van egy hely, ami erre pénzt, paripát, fegyvert ad, akkor miért ne csináljuk? Évekig volt benne egy ilyen, hogy amíg lehet, addig mi jól érezzük magunkat két hétig, abból úgyis lesz valami, és ameddig erre van érdeklődés, miért ne?

Mivel telik egyébként egy évünk? Szanaszét vagyunk a világban, megpróbáljuk képviselni azt, amit Gábor, Horvai István, Gálffi és Ascher belénk táplált. Nagyon jó hátizsákot kaptunk, hasonlóan működünk, bárhová is sodor az élet. Van valami speciális, ami a miénk, az osztály tagjai egyedül is jól működnek bármelyik színházban, másképp gondolkodunk a színházról, színházi morálról. Azt hiszem, bárhol tudunk jó csapatjátékosok lenni. Szóval évekig volt egy ilyen, hogy ha lehet, akkor miért ne. Szerintem az Éjféltájban... lett a legjobb az összes közül. De el kellett dönteni, hogy akkor minden évben lesz-e egy ilyen kétség, hogy miről készítünk előadást. Gábor meg egyszer csak előállt ezzel: rólunk. Nagy pofátlanságnak tűnt. Milyen dolog ez? Nem fogják azt gondolni, hogy milyen gőgös? A "legendás Máté Gábor-osztály" egyszer csak azt gondolja, hogy magáról készít előadást. Annyira meg lehet bízni a Gábor jófajta színházi iróniájában és humorában, hogy azt gondoltuk, rátolhatjuk ezt a felelősséget. Az ő jó ízlésében érdemes hinni. Aztán elkezdtük, és már csak húzni kellett a neveket.

► Akkor már három éve ott voltatok, nomád körülmények között. Akkor ez még tizennégy év, mert ennyien vagytok...

*KP:* Meg Gábor.

► Igen, és Gábor. Vagyis tizenöt évig minden nyáron két hetet rászántok erre? Ebben van felelősség.

*KP:* Mint minden közösség, mi is nagyon sok mindent megélünk, szeretjük meg nem szeretjük egymást, minden évben van krach, hogy ki van, ki nincs, ki szül, ki nem szül, ki kap akkora filmszerepet, hogy elengedjük, elengedhetjük-e, ő elmehet-e. Ebből mindig vannak viták. Ugyanúgy működünk, mint egy óvoda vagy általános iskola. Amikor leülünk, ugyanúgy viselkedünk, mint ahogy a főiskolán. Négy évig jártunk oda, a közösségben ugyanazokat a helyeket foglaljuk el, miközben például Száraz Dénes, akiről most szólni fog az előadás, már egy egészen másik Száraz Dénes, de köztünk mindig az a Száraz Dénes lesz, aki a főiskolán volt. Mindig vannak kétségek, és mindig el kell mondjuk, hogy évről évre más, évről évre nehezebb és évről évre szomorúbbak, keserűbbek lesznek az előadások, mert hagyjuk el a naivitásunkat és a hitünket.

► Lehet, hogy a végén már tragédia lesz.

*KP:* Nagyon jól szórakoznánk rajta. Mindig van benne humor és önismeret.

► Amikor kitaláltátok, volt arról képed, hogy mi lesz egy ilyen előadásban? Aztán ami megvalósult, fedte ezt? Ilyet akartatok?

*KP:* Szerintem abban az értelemben mindegyik jó lett, hogy mindegyik olyan, mint az adott ember, ad egy képet arról, hogy milyen ő. Hogy látja magát ő, mi hogy látjuk őt és a világ hogy látja őt. Eddig ebből a szempontból mindegyik tíz pontot kaphat, mert ez sikerült. Az, hogy ki milyen személyiség, ki mennyit ad magából, ki tud egy dalszövegben, vagy egy hangulatban, mint például Anna, sokkal inkább megjelenni, míg az enyém sokkal naturálisabb volt, az már az egyéntől függ és az onnantól kezdve szubjektív, hogy kinek hogy tetszik vagy nem tetszik. Azt gondolom, elégedettek lehetünk eddig.

► A te előadásod kiállítás-szerű volt. Miért? Hogy jött ez a keretjáték?

*KP:* Mindig előre gondolkodunk, hogy kié milyen lesz, ez folyamatos téma. Nyilvánvaló volt, hogy nekem biztos klasszikus ruhában kell állnom, mert régen arról ábrándoztam, hogy igazi színésznő leszek, az egész főiskola azzal telt, hogy megőrjítettem Máté Gábort, hogy hol vannak a parókák? Miért állatokat utánozunk? Én azért felvételiztem négy éven keresztül, hogy jöjjenek a parókák és az abroncsos szoknyák, de sehol nem voltak. Ezen mindig nagyon röhög az osztály. Biztos volt, hogy lesz rajtam abroncsos jelmez. Egyszer megtudtam, hogy egy általam nagyra becsült színházi kolléganőm úgy nyilatkozott rólam, hogy "az a lány engem nem érdekel, mert neki mindig minden sikerül"... Rá akartam cáfolni. Azt éreztem egy csomó kritikából, kommentből, véleményből, hogy sok mindenki gondol rólam dolgokat, amik egyáltalán nem úgy vannak, ami csak felszín. Meg akkor már tudtam, hogy Gusztos Péterrel mélyebb lesz a viszonyom – bár amikor kihúztak, mondtam neki, hogy még elmehetsz, akkor talán nem leszel benne az előadásban, de ha maradsz, akkor biztos. Azt éreztem, hogy nekem úgy kell megcsinálnom, hogy ide lőjetek, én minden kártyát kidobok, mindent felvetek. Volt egy súlyos mélyrepülésem - a valóság kontra hazugság témával még a főiskola előtt, az Új Színházban - azt éreztem, hogy ezzel is van ügyem. Az gondoltam, hogy ha erről tudok őszintén beszélni, akkor mutassuk meg. Mutassunk meg mindent, kiállok a frontvonalra. Azt éreztem, hogy nagyon sokan gondolnak rólam valamit, ami nem úgy van. És akkor inkább meg akartam mutatni, hogy ezeket is lehetett volna gondolni, de ilyet úgyse tudtok kitalálni. A kiállítás azért jött – Gábor ötlete volt –, mert volt egy nagy szerelmem, a Mester, állandóan fotózott. Ezek olyan fotók, amik máskor nem készülnek rólam, hiszen a magazinos képek mind kozmetikázottak. Ezek viszont nem voltak retusálva. Ezek az én arcaim egy hat éves, nagy szerelem alatt, photoshop, beállítás és smink nélkül. A Mesternek volt egy kiállítása – nem csak engem, sok mindent fotózott –, és Gábor azt mondta, hogy szerezzem meg az anyagát. Odaadta és feltettük a falra. Így jött.

► Ez érdekes, különösen ha kontrasztba állítjuk Annáéval, amelyik sokkal zárkózottabb képet mutatott. Nem felszínesebb, hanem sokkal kevésbé nyitó dolog volt. Az, hogy ezek az előadások mennyire vájnak bele az ember létezésébe, életébe, azt ti döntitek el? Ennek a mértékét meghatározzátok ezeken a beszélgetéseken? Volt-e olyan nézőpont valamelyik jelenetben, ami szerinted nem úgy volt, nem olyan volt?

*KP:* Ilyen nincs, annak, akiről szól, mindig vétójoga van, és mindig az alany határozza meg, hogy mennyit ad magából. Hogy a Máthé Zsolt koncert lesz, azt ő döntötte el, szerinte ő sokkal érdekesebb a dalszövegeiben mint egyébként. Mészáros Máté és én is azt gondoltuk, hogy szabad a vásár: bárkiről, bármit. Zsuzsa és a Kata is adta magát teljesen. A beszélgetések arról szólnak, hogy fél évvel az előadások előtt, kéthavonta leülünk, és elmondjuk, mit gondolunk arról az emberről, és kérdezzük őt, ő pedig annyit mond, amennyit gondol. Nyilván mi nagyon jól ismerjük egymást, vannak olyan dolgok, amiket nem kell elmondani. Fontos, hogy most is elmondjam, hogy egy nagyon jó csűr. Biztonságban érzem magam velük, fel nem merült, hogy bármi rossz ízlésű, vagy nem igaz dolog lett volna azokban a jelenetekben, amikkel készültünk – amik közül sok nem is került bele a darabba, az én előadásom eredetileg majdnem kétszer ilyen hosszú volt, nagyon meg kellett húzni, fájt is a szívünk egy-két jó jelenetért. Közben meg azért nehéz szülés az a két hét.

► Amikor téged kihúztak, akkor ilyenre számítottál? Olyan, amilyen lett?

*KP:* Ilyesmire gondoltam. Azt gondoltam, hogy egy fokkal jobban lesz húzva a politika, mert Gábort iszonyatosan érdekli, meg az osztályban is nagyon markánsan gondolunk a világról dolgokat, újságolvasó emberek vagyunk. Nem lehetett kihagyni, hogy nekem van egy ilyen kapcsolatom. Ráadásul 2009-ben ez érdekes volt – most már nem lenne.

► Emiatt nem volt egy ilyen fék a dologban, hogy milyen következményei lehetnek?

*KP:* Nem, egyáltalán nem. Péter elfogadta, boldog volt, szerelmi vallomásként élte meg az egészet szerintem, nagyon szeretem az öniróniáját és a humorát. Például Fenyő Iván és Dömötör András elrablásos jelenete, az konkrétan úgy történt, hogy Dömötör Andris leült a Zsámbéki Művelődési Ház titkárságán egy gép elé és beírta azt a keresőbe, hogy "Gusztos Péter Kovács Patrícia", és az összes kommentet kinyomtatta. Minimális dolgokat írtak bele, minden szöveget valódi emberek írtak le és tettek közzé a neten. Ez a nagy magyar valóság, az összes. Emlékszem, úgy próbáltuk, hogy ott voltak kinyomtatva az internetes portálok fórumai. Volt abban a sok mocsokban, fröcsögésben, aljas szövegben valami borzasztó, de közben valami iszonyatosan tisztára mosó, felszabadító. Itt volt afféle "ide lőjetek"-érzésem. És nem volt melodramatikus, ne sajnáljon senki, csak ezzel legyen tisztában. Kapott kritikát a jelenet, hogy hosszabb volt a kelleténél, hogy rossz volt nézni, de Gábor direkt hagyta, hogy ilyen hosszú legyen. Hogy legyen súlya.

► Az előadásnak utólag benned volt visszajelzése? Hogy maradt meg? Sikerült beállni a frontvonalba és túlmenni rajta?

*KP:* Olyan szempontból igen, hogy azt éreztem, nagy ajándék, hogy átélhettem ezt, együtt ezekkel az emberekkel. A két hét volt ebből igazán fontos. Azt gondoltam, hogy azokkal a történetekkel kapcsolatban, amiket fel fogunk dolgozni, már rend van a lelkemben, vihetőek szabadon. Arra kellett rájönnöm a két hét alatt, hogy van még mit rendbe tenni a lelkemben, a fejemben, és valahogy ezek az emberek ébresztettek rá rengeteg dologra – ez nagyon fontos volt.

Onnantól kezdve, hogy szerdán csináltunk egy összpróbát, már nem volt nehéz. Megszülni az egészet – az nem volt egyszerű, fájdalmas volt nap mint nap szembesülni dolgokkal. De az, hogy írnak róla, fotók jelennek meg, látták, gondolnak rólam valamit, az már mindegy. Onnantól kezdve, hogy megvan az előadás, szabad a vásár: mindenki kedvére elemezze, lásson bele dolgokat. De mindig nehéz valamit elengedni, mindig van olyan, hogy mi nem ezt akartuk, hogy láthatja valaki azt bele, amit mi nem? A ti kritikátokkal kapcsolatban volt egy komoly kétségünk: volt az előadásban egy jelenet, amiben Zsuzsa és Máté rólam beszéltek, hogy szeretjük-e a Kovács Patríciát vagy nem. Azt hiszem, valami olyasmit írtál, hogy igazából nem sok jót tudtunk meg róla...

► Ez a szóvicc, amit Máté mondott a végén: „Kovács Patríciát feltétel nélkül szeretjük – szeretjük, bár semmilyen feltétel nem adott hozzá.”

*KP:* Emlékszem, amikor kijött a kritika, meglepődtünk rajta, hogy ezt láthattad bele, mert ha valamit el lehet mondani, az az, hogy ha valakit mindenki szeret, akkor talán az én vagyok az osztályban.

► Ez nem volt kétséges. Az ember csak arról beszél így, akit igazán szeret. Vagy én nem fogalmaztam jól, vagy ti nem olvastátok jól. Ez egy nagyon frappáns mondat volt.

*KP:* Visszatérve: én elégedett voltam és büszke vagyok rá. Egyáltalán nem fájt a szívem, hogy többet nem megy, ez így volt kerek, aki látta, látta, aki nem, nem. Azt is tudom, hogy ilyen élményt soha nem fogok átélni semmiben. Azon gondolkodtam, hogy színészileg változtatni fog-e rajtam, hogy ebben olyan mélyre kellett menni, hogy vajon ez látszani fog-e, amikor kimegy az ember a világba. Szerintem ez eddig nem bizonyosodott be, mert nem volt olyan szerep, ahol ebből az érzésből lehetett volna dolgozni, ahol így oda lehetett volna adni. De biztos vagyok benne, hogy ez belém épült, hogy bennem van. Az még az én döntésem volt, hogy lényegében ne szerepeljek benne, mert akkor annyira sokat játszottam, sok film, reklám, színház, azt éreztem, hogy most nézni akarom inkább. Zsámbékon eleve sokkal visszahúzódóbb vagyok, mert nincsenek felesleges energiáim. Akiknek van, azok nyomják.

► Örültél, amikor kihúztak?

*KP:* Nem, ennek senki nem örül. Egy év rettegés.

► Miután túl vagy rajta, az már felszabadultabb állapot? Amikor nem te vagy az alany, akkor megérted azt, akiről szól az előadás? Hogy viszonyulsz ehhez, így részt venni mások előadásában?

*KP:* Van már bennem egyfajta hátradőlés, bölcsesség: túl lehet ezt élni. Nagyon sajnálom, hogy a Katáéban egyáltalán nem tudtam részt venni, pedig ő is valószínűleg hasonlóan érzékenyen élhette át. Máté és Zsolt fiúk, tehát ők jobban leplezték az izgulást. Nyilván az emberben van bölcsesség, de nem lehet ebben nem részt venni. Vannak prioritások az ember életében, de az nem fordulhat elő, ha ott tudok lenni, ne dolgozzak ugyanúgy, mert már megvoltam. Ez nem merül fel senkiben ebben a csapatban.

► Benne leszel, pedig várandós vagy.

*KP:* A hetedik hónapban leszek. Meglátjuk, hogy fog menni. Április végén teljesen abbahagytam az összes színházat, mert szerintem összeegyeztethetetlen ez az állapot a színészettel. Abban a pillanatban, hogy megtudtam, várandós vagyok, úgy éreztem, a színésznő szabadságra ment. De ez itt egy másik helyzet, majd lehet rajtam röhögni, hogy nem tudok megmozdulni, kicsit könnyítem a belső feszültségeket.

► Más lesz, hogy nem Zsámbékon készül az előadás?

*KP:* Biztosan. Egyszer kéne csinálni egy előadást, hogy Zsámbék és mi. Az elején két hétig kint lakott mindenki, aztán egyre kevesebbet aludtunk kint, ingáztunk, egyre több kocsi lett, Zsámbék is változott, a Zsámbékhoz való viszonyunk is. Minden évben felmerült, hogy maradjunk-e vagy sem, mert annyira nomádok voltak a körülmények. Gábor úgy döntött, hogy mivel ráfizetős lett a dolog, el kell jönni. Nagy szerencsénkre bejött Orlai Tibor, aki felkarolta az egészet – és közben elment Mátyás Irén... van ebben valami borzongató. Nélküle ez nem jöhetett volna létre, de el kellett volna hagynunk. Talán jobb is, hogy nem élte meg, hogy nem ott vagyunk, fájt volna neki, de azt éreztük, hogy ott nem lehet már több előadást elkészíteni. Nyilván más lesz, de jó lesz, a Jurányi egy nagyon jó tér, jó szellemű hely, biztos vagyok benne, hogy valami jót fog kihozni a belőlünk.

► Idén Száraz Dénes van terítéken. Ha egy mondatot kellene mondani róla, mi lenne az? Mi jut eszedbe elsőre róla?

*KP:* Hogy mennyire mást gondolnánk róla most, ha nem ebbe az osztályba kerül. Azért lesz érdekes az előadás, mert ő semmit nem érez abból, hogy "legendás Máté Gábor-osztály". Gyűlölt a főiskolára járni. Folyamatosan azt várta, hogy véget érjen, miközben nagyon szeretett minket. Barátilag nagyon jól működtünk, de a főiskoláról mást gondoltunk. Nekem iszonyatos mázli, hogy Máté Gábor volt a tanárom, semmi pénzért nem adnám vissza, de ő szerintem nem mondaná ugyanezt. Nincs recept senkire és semmire. Van egy közösség, ami úgy éli meg, hogy ez volt a világ legjobb dolga és ebben a közösségben van egy valaki, aki azt mondja, hogy egyáltalán nem így éltem meg. Erről fog szólni az előadás. Miközben mi a Dénessel és az Ivánnal együtt vagyunk egy osztály, ez nem szétválasztható. Ugyanazokat az élményeket éltük át, csak teljesen másképp éltük meg. Ma Száraz Dénes egy másik ember lenne, máshol tartana, ha nem ebbe az osztályba kerül be. Ez nagyon fontos.

► A tizennyolc évből még van nyolc. Végigmegy?

*KP:* Végig. Dini már tavaly sem vett részt benne. Felmerült a kérdés, hogy ki lehet-e őt húzni, mi van, ha őt húzzuk? Hogy lehet valakiről előadást csinálni, ha közben nincs itt? Teljesen mértékben megértem, hogy miért döntött úgy, hogy nem akar ebben játszani. De akkor meg lehet csinálni? Végül arra jutottunk a beszélgetések során, hogy ha közben valaki meghal, annak a neve is benne lesz a kalapban, és ki fogjuk húzni, mert ez egy osztály, és ennek az osztálynak mindenki a tagja. Az is, aki közben meghal. Lehet, hogy a végén valaki egy monodrámát csinál, mert mindenki kidől. De akkor is lesz, mert Máté Gábor ott fog ülni.

► El tudod képzelni, hogy ezt a monodrámát te játszod és Máté Gábor rendezi?

*KP:* Az osztályban talán a legflexibilisebb ember vagyok, bármihez kaméleon módjára alkalmazkodok. Bármire nyitott vagyok. De van, hogy felülírja az élet: nekem volt egy szerződésem a Centrál Színházzal a Black Comedy kapcsán és nem tudtam ott lenni a Péter Katán. De tizennyolc év múlva is ott lesznek emberek, Dömötör Andris például egészen biztos, hogy ott lesz. És ha egy mód van rá, akkor én is.

Az AlkalMáté-sorozat a 7óra7-en:

>>> Fontos ebben az országban – Máté Gábor az AlkalMáté Trupp nyári sorozatáról >>> „Félnék tőle nagyon” – Járó Zsuzsa, aki az első volt >>> Észrevenni a változást – Szandtner Anna, aki a második volt

_Kapcsolódó előadások:_

>>> 2007: Járó Zsuzsa >>> 2008: Szandtner Anna >>> 2009: Kovács Patrícia >>> 2010: Baróthy (Máthé Zsolt) >>> 2011: Mészáros Máté >>> 2012: Péter Kata >>> 2013: Száraz Dénes – Vele, de nélküle