7óra7

Berakják a hiányzó oldalakat – Máthé Zsolt, aki a negyedik volt

Berakják a hiányzó oldalakat – Máthé Zsolt, aki a negyedik volt

2013. 07. 22. | 7óra7

► Erre a kérdésre eddig mindenki máshogy válaszolt: emlékszel, hogy indult, hogy nyaranta összegyűltök Zsámbékon és előadásokat hoztok létre?

*Máthé Zsolt (MZs):* Magára a pillanatra, hogy diploma után csináljunk előadásokat, arra nem emlékszem. Azt sem tudom, hogy már rögtön a diploma után volt-e a Migrénes csirke...

Baróthy (Máthé Zsolt) - Máthé Zsolt

► Rögtön, 2003-ban, éppen tíz éve.

*MZs:* Arra jól emlékszem, hogy már első év után volt nyáron egy előadás, amit az osztály csinált: Orbán János Dénes egy kötetéből válogattunk verseket, azokat vagy elmondtuk vagy kis jelenetet hoztunk létre belőlük, egyik-másikból dalt csináltunk – lényegében már akkor kész volt a forma, amit azóta is használunk. Ezt Szentendrén, a Művészetmalomban adtuk elő. Második évben Esterházy Péter Egy nő című írásaiból hoztunk létre egy előadást, Szombathelyen. Mácsai Pált, jelenlegi kenyéradómat már akkor elkezdte érdekelni az osztály. Ahogy mindenki más, jött ő is vizsgákra – akkoriban már művészeti vezetője volt a Madách Kamarának, és fogalmazódott a fejében, mit akar belőle kihozni. Tőle jött az ötlet, hogy menjünk le a Művészetek Házába Szombathelyre – ekkor még nem volt ott színház –, és csináljunk egy előadást, ahogyan tavaly. Van az Egy nő, ez 97 írás, 97 különböző szituáció, válogassunk belőle, amiből a végén lesz egy produkció. Ezt sokszor játszottuk, vissza is tértünk vele Szombathelyre, de ment a főiskolán és vidéken is sok helyen, a POSZT-on is, volt belőle vagy 50 előadás. Mai napig úgy él a fejemben, hogy ha ma délelőtt tízkor szól valaki, hogy este előadás, akkor meg tudnám csinálni. Jó, ebben van egy kis túlzás, de számomra eléggé meghatározó volt. A második év után, nyáron csináltuk, fordulópont volt számunkra. Addig csak a főiskolán dolgoztunk, csak Máté Gáborral és Horvai Istvánnal. Tudtuk, hogy harmadik év elején jön az első vendégtanár, Ascher Tamás, és változni fognak az addig megszokott dolgok. Az év végi vizsgánk, az Éjjeli menedékhely nem sikerült túl jól, azt hiszem, az közös holtpont volt az osztály életében – szerintem Gábor életében is, mint tanár, hiszen mi voltunk az első saját osztálya. Érezhette, hogy most kéne valami más, mert kicsit megrekedtünk. Az Egy nő pedig a lehető legjobban sült el, majdnem mindenki számára, de mint osztály, biztos.

Péter Kata - Máthé Zsolt

A harmadév utáni nyárra Mácsai meghívta az osztályt a színházába dolgozni, ez volt Dylan Thomas A mi erdőnk alján című műve, az egész osztály benne volt, plusz Mácsai, Gálffi, Kiss Mari. Ezt is Gábor rendezte. Nyáron 19 előadást tartottunk belőle. Az már nevezhető volt igazi színházi munkának: színházban, felnőtt színészekkel együtt dolgoztunk, Gábor jobban bele is szólt, sokkal inkább rendezve volt az előadás, mint az addigiak, de nekünk is kellett külön agyalni jeleneteken. Fejlődött a dolog. A Migrénes csirke ilyen értelemben visszalépés volt: megint csak valami egyszerűbb témára próbáltunk ráhúzni valamit, kinek mi a kedvenc étele, mondja el a receptjét, ha van hozzá sztorija, azt is, és a végén adjunk elő egy dalt.

► Ezek szerint akkor ez az egész valójában 14 éve indult? Olyan ez, mint egy nyomozás: mindenki máshonnan származtatja a dolgot.

*MZs:* Én azt mondom, ez a nyári előadáskészítés lényegében egyidős az osztállyal, hiszen már az első évünk utáni nyáron csináltunk valamit együtt.

► Ezt eddig senki nem idézte fel.

*MZs:* Valószínűleg azért nem, mert az igazán átütő élmény az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja című népdalkesergő-szerűség volt. Olyan volt látszólag, mintha a zenésmesterség-óráinkról vittük volna a módszert, és a népdalokra csinálnánk szituációkat – egyébként mi ezt az órát olyan nagyon nem szerettük. De valahogy ott, három évvel a diploma után, amikor már mindenkinek volt viszonyítása, hogy az a nagybetűs hogyan néz ki színházban, ki csalódott, ki érezte úgy, hogy volt értelme, és erről lehetett beszélni kötetlenül. Gábornak ez szándéka is volt: most már van távlatunk, beszéljünk róla. Egyszer csak nagyon súlyos lelki és mindenféle történetek jöttek ki mindenkiből, pozitívak és negatívak egyaránt. Úgy gondolom, pont emiatt ez a legjobb előadásunk volt, mert mindenki egyenrangúan beletolta azt, amit kellett, és mindenki egyformán látszódott, kiderült, hogy ki kicsoda és mi lett vele. Azóta pedig csináljuk ezt a sorozatot magunkról. Ez átlagosan olyan 80%-ban szól arról az illetőről, akit akkor kisorsoltunk, rajta keresztül pedig mindenki más is elmondja a magáét. Ezeket egyenként nézve is meg lehet mondani, hogy ő most ebben meg akart szólalni és ki is derült róla valami, vagy az látszik, hogy nem folyt bele annyira a dologba, csak segédkezett, hogy megszülessen.

Járó Zsuzsa - Jordán Adél, Kovács Patrícia, Péter Kata, Máthé Zsolt, Vajda Milán, Mészáros Máté, Szandtner Anna

► Ebből a szempontból nagyon kontrasztos dolog volt Járó és Szandtner, mert teljesen máshogy közelítettek ehhez.

*MZs:* Így van, és most már ez kiegészül azzal is, hogy mit akarunk mi mondani, azon túl, hogy elmondjuk egyikünknek a történetét. Mindig kérdés, mennyire tudunk abban az évben arról beszélni, ami van. Akár színházilag. Vagy tovább menve: arról, hogy mi van ebben az országban. Ennek rengeteg rétege van, minden nyáron utána ráismerünk, hogy ebben még ez is van, meg ez is és ez is. Kötelezettségeink adódtak ezáltal, hogy dolgokról mindig kell beszélni, ha már elkezdtük. Egyre több mindenről kell szólni, lehetőleg úgy, hogy ennek a felelőssége ne nyomjon minket agyon. Továbbra is ugyanúgy állunk hozzá, ahogy eddig, valamikor jobb a termés, valamikor épp annyi az anyag, hogy legyen belőle egy este. A vége mindig az, hogy az emberek azt mondják: az idei volt a legjobb. Közben persze mindenkinek megvan a maga kedvence.

Visszatérve az Éjféltájban...-ra: az az előadás gyakorlatilag kimondta, hogy magunkról kívánunk beszélni. Aztán úgy döntöttünk, akkor legyen ez. Van tizennégy cím, minden évben van egy meghirdetett színdarabunk, amit a piacra dobása után kell megírni – kicsit ilyesmi ez a helyzet.

► Amikor elkezditek létrehozni az előadást, akkor még nem tudjátok mit fogtok csinálni. Vagy mégis?

János király - Máthé Zsolt, Takács Nóra Diána *MZs:* A formáját, a kereteit tudjuk körülbelül: hogy lesznek jelenetek, dalok. De változik a téma is. Az első előadások nyilván a főiskolára és a színházban töltött első pár évünkre vonatkoztak, kisebb intervallumot öleltek fel – aki akarta, elmondta a gyerekkorát, a családját. De most már – például Dénes esetében – eltelt tíz év, ami két és félszer annyi, mint a négy év főiskola. Neki azóta családja van, gyereke született. Ez a tíz év lehet érdekesebb, mint a főiskola. Nyilván ő is elmondja a maga szemszögéből, hogy volt a négy év főiskola, de sajnos az van, hogy ez most már csak egy jelenet maximum, meg egy jelenet előtte, amit a gyermekkorból fontosnak gondol, és van neki tíz éve, amiről mi magunk sem tudunk semmit, mert az már a magánélete, a saját színészi karrierje, amiben rengeteg minden benne van: a tévézés, hogy milyen érzés volt először a főiskola után játszani. Előfordulhat, hogy valaki úgy kezdi a közösségi élményt tárgyalni, hogy mi mindannyian ellenpontok vagyunk. Sok minden felmerülhet még. Lesz olyan ember, aki nem fog részt venni benne. Lehet olyan ember, akiről úgy lesz előadás, hogy ő maga nem fog részt venni benne, még a háttérből sem. Lehet, hogy valaki elutasítja a felkínált lehetőséget, és veszekedni kell, hogy ebben neki nincs szava, maximum a neve nem hangzik el, de róla fogunk beszélni.

► Mindenkitől megkérdezzük, de most tulajdonképpen válaszoltál is, hogy végig fog-e menni a 17, Máté Gáborral együtt 18 év...

*MZs:* Gáborral vicceltünk, hogy a végén lesz az ő előadása, amire ő azt mondta, hogy erről majd beszélünk.

► Többen határozottan állították, hogy lesz.

*MZs:* Egyértelmű, persze, hogy lesz.

► Mészáros Máté mondta, hogy neki sok kételye merül fel a körülmények miatt, de szerinte a legrosszabb esetben a végén te fogsz előadni egy monodrámát.

*MZs:* Ez biztos. Én erre úgy tekintek, mint egy könyv, amit már eladtunk. Megvették, csak tele van üres oldalakkal. Nézők jönnek el, hozzák a kis félig írt könyveket, hogy belerakják a hiányzó oldalakat. Ezt nem lehet nem végigcsinálni. Eddig minden olyan simán, szépen ment: nagy siker van, unikumnak számítunk, a "legendás Máté-osztály"-nak hívnak minket. Úgy gondolom, várjuk meg a nehézségeket, a lehetetlen helyzeteket, és próbáljuk már őket megugrani. Ha megpróbáltuk, és utána abba kell hagyni, akkor azt mondom, hogy jó, hagyjuk abba. De az első kis akadályoknál megtorpanni... Persze, nehéz két hétig a parlagfűben, bár most a Jurányiban ez nem lesz... Nekem is lesz most már gyermekem, ősz elején, szóval látom magam előtt az összes indokot, ami miatt ezt simán abba lehetne hagyni, de nem lehet abbahagyni. Annál szebben fog beszélni az egész emberi mivoltáról, ha a legutolsónál egy ember másfél órában monodrámában vagy éppen beszélgetve elmondja a nézőknek, mi a helyzet, mert mit játsszuk meg magunkat, már nincs színdarab, nincs néző, nincs szereplő, de ez még történjen meg, kerüljön oda, így kerek. Lehet abszurd vége, szomorú vége, dicstelen vége, de végig kell csinálni. Szerintem ez nem kérdés.

► Mennyiben határozza meg az előadás formáját a személy, akiről szól? Többen említették, hogy te nagyon karakteresen meghatároztad, hogy ez koncertszerűség legyen.

Tangó - Szandtner Anna, Máthé Zsolt *MZs:* Konkrétan az én esetemben az volt, hogy kitaláltam a Krízis-dalest című előadást az AKKU-ba, majd kiderült, hogy én leszek nyáron Zsámbékon. Hát de jó, pont olyan előadást akartam volna csinálni mint a Krízis-dalest, hogy dalokban mondjuk el világnézetileg és személyes élettörténetileg, hogy mi van, ez jó és vicces forma. Erről beszélgettem Gáborral, hogy ez milyen szerencsétlen dolog, mert akkor most mást kell kitalálni. Mire ő azt mondta, hogy egyáltalán nem, sőt ha van egy ilyen arc, aki mindenhova lövöldözi el a dalszövegeit, itt az alkalom, legyen egy retrospektív gyűjtemény és happening az egészből. Hogy amit részleteiben ismerünk, ismerjük meg nagy dózisban, egészben, lesz dramaturgiája. Korábban csináltunk már egy koncertszerű előadást, Dévényi Ádám dalait dolgoztuk fel, tök jól működött. Minden emberhez más forma alakul ki, az adott illetőnek is van igénye, hogy mit szeretne. Stílusos volt Járó Zsuzsinál a görög drámai forma (ami a sorozat elkezdéséhez is jól passzolt). Zsuzsi a színpadon is és az életben is egy drámailag nagyon erős jelenség, abszolút a drámaiság szó jut róla eszünkbe, meg az erő – ez teljesen stimmelt. Annánál féltünk, hogy mit fogunk kezdeni a zárkózottsággal, ő maga is nyilván tartott attól, hogy amennyit gondol engedni, az elég lesz-e. Tudtuk róla a spanyol nyelvet, gondoltuk, majd ebből lesz valami. Ha más nem, kiöltözünk mediterránba, bajusszal, fehér inggel, és az majd valamit kiad. Nem kell azonos méretű formát találni. Patríciánál működött, hogy ő maga beöltözött klasszikus jelmezbe, és kívülállóként szemlélte az előadást, ez eleve adott egy formát, ehhez jött a kiállítás, hogy volt neki egy pasija, aki őt ikonizálta, miközben az előadás arról szólt, hogy ő milyen csávókat ikonizált. Az ő esetében sem tudtuk előre, hogy ez lesz. Mészáros Máténál az autó egy aktuális problémából, az autóhiteléből jött. Kata megint más volt, teljesen tudatosan azt mondta, hogy mese és cigányzene, ezeket szeretném, öltözzünk így – úgy is lett. Dénesnél is vannak támpontok: a nagyon komoly sportolói tevékenysége, a hegymászás, és ő is biztos fog ajánlani valamit. Ha nem is az lesz az alapformája, biztosan benne lesz. Mindig megfutjuk a köröket, aztán kiválasztjuk a legalkalmasabbnak tűnőt.

► Tizennégy nap alatt létrejön egy előadás, bemutatjátok és el is temetitek. Ez igen nehéz. Ha kőszínházban csinálnak ilyet, ahhoz is kell pár év előzetes társulatépítés. Ti ab ovo, magatoktól, az első évtől képesek vagytok így együtt dolgozni, létrehozni valamit, évről évre: hogy lehet ez? Mi működik ebben a kvázi társulatban?

*MZs:* Az osztály abszolút egy társulat. Ha belegondolunk, hogy régen a görögöknél a színház egy háromnapos ünnep volt, akkor a mi kéthetes együttlétünk hatalmas tobzódás az időben. Nem tudom, hogy miért van ez, nem tudok jó magyarázatot. Ami osztályt ismertem a főiskolán, azokból azt láttam, hogy megcsinálták együtt a vizsgákat, de előtte, utána és közben rúgták, ütötték egymást, és az erősebb személyiség kíméletlenül uralkodott. Falkacucc volt – már amennyire ezt láttam. Nálunk valahogy az a dolog, hogy kiemelkedően rangidős vagy véleményformáló ember nem volt, jól sült el. Ezt úgy értem, hogy a mi osztályunkban sok embert meg tudok nevezni, akiket lehetett miért tisztelni és a véleményét meg lehetett hallgatni. Egyrészt Mészáros Máté volt a legidősebb, eleve volt tapasztalata, meg az ő színészetén eleve látszott, hogy kész van – és ezt most jó értelemben mondom: vicces volt, amit csinált, technikásan játszott, lehetett bízni a magabiztosságában, nyilvánvaló volt, hogy színpadszerű, amit csinál. Érvényes volt. A lányoknál Járó Zsuzsi volt ilyen, idősebb volt mindannyiuknál és ugyan állandóan rossz passzban volt és nem lehetett hozzászólni, de a jeleneteiben, vagy amikor úgy döntött, hogy a vállára vesz valamit, akkor csöndben maradtunk és végig csinálta. A Szentivánéji álom-vizsgánkat lényegében Zsuzsi rendezte meg a végén. Időnként nemcsak egy határozott hisztis nő benyomását keltette, hanem egy bölcs emberét is, aki tudott olyan dolgokat mondani, amiken el lehetett gondolkodni emberileg. Dömötör Andris, aki a hihetetlen irodalmi műveltségével és olvasottságával és emellett időnként a jó értelemben vett beteg ötleteivel izgalmas volt. Benne két dolog ötvöződik, egy tudor meg egy nagyon groteszk humorú, érdeklődésű figura. Amikor az ember Dömötör Andrissal próbált, tudta, hogy szellemes, ötletgazdag jelenet résztvevője lesz. Volt nem egy osztálytársam, akivel a négy év alatt rendszeresen dolgoztunk. Kicsit szeparálódtam ugyan, de a magam módján magamat is kevéssé megkerülhetőnek tartom. Amikor vizsga volt és meg kellett szervezni az átrendezéseket, ki kellett takarítani az osztálytermet, azt én csináltam. Máté Gábor azt mondta első év végén, hogy időnként jó vagyok, időnként megmagyarázhatatlanul rossz, de a hozzáállásom az osztály tagjaként egészen különleges, és nagyon szerencsés ez az egész közeg, hogy én benne vagyok. Ez valamit jelez. Vagy ott volt Gál Kristóf, akik nyolcan testvérek, egy nagy szeretetben élő katolikus családól jött, ettől Kristóf a világ egy különös szeletét is be tudta hozni, amikor a családjáról beszélt, ami mindannyiunk számára elcsendesítő volt, valami olyan tisztaságot mutatott. Közben Kristóf ugyanúgy ivott, cigizett, élt velünk, ugyanúgy hajkurászta a csajokat, mint mi, csak hozott valami olyat, amihez hozzátartozott a közeg, ahonnan jött, és ettől egészen különleges hangsúlyt kapott minden, amit mondott. Akiket pedig nem soroltam most fel, nem azért van, mert ők nem különlegesek. Mindig adódtak helyzetek, amikor valaki, aki látszólag nem, megmutatta, hogy igen.

Merlin, avagy isten, haza, család - elöl: Terhes Sándor, Máthé Zsolt

► Ezek a személyiségek jól találtak egymásra? Meghallottátok egymást? Ez lehet az ok?

*MZs:* Nem tudom. Szerintem alapvetően mindenki jól érezte magát ebben közegben. Ettől pedig nem az volt benne, hogy el akarok innen menni, mert nem bírom ezeket az embereket, vagy itt ez a sok ember, jól megváltoztatom őket. Ilyesmi nem jött. Pedig vannak köztünk olyanok, akik akár agresszívek is, vagy olyan erősnek gondolják a személyiségüket, hogy időnként szeretik másra ráerőltetni magukat. De úgy érzem, ez itt nem merült fel. Volt olyan osztálytársunk, akit hülyének gondoltam – nem volt elviselhetetlen, úgy voltam vele, ő ilyen, van rajta kívül még rengeteg osztálytársam – aztán kiderült, hogy nála is van valami, ami miatt fel lehet rá nézni. Aki nem illett bele a képbe, kipottyant. Nem agresszíven, csak nem volt vele foglalkozva. Azóta ő nagyon jól kereső zenés színész, csak haszna lett ebből.

► Idén Száraz Dénes az előadás alanya. Ha egy mondatban kéne bemutatnod azoknak, akik még nem ismerik, mit mondanál?

*MZs:* Nem fogok tudni kompakt dolgot összehozni. Nagyon ritkán találkozom vele. Legutóbb az osztálymegbeszélésen találkoztunk. Abból tudok következtetni, ahogyan beszélt, meg az információkból, hogy gyereke van, jókat játszik mindenfelé. Végignéztem rajta, és az volt a benyomásom, hogy ő egy egészséges, szőrös, rokonszenves ember. Nem tudom ezt a szőröst megmagyarázni: szőke, szakállas, izmos. Nem tudok jobb szót rá. Mint egy oroszlán. Most ilyennek láttam, ez abszolút felületi megállapítás, mert nem beszélgettünk. Nem voltunk semmilyen viszonyban, nem is dolgoztunk együtt sokat. Úgy látom, azt csinálja, amit szeret, mellette sportolhat, mindene megvan. De ezért nem ragasztotta be százas szöggel a száját, attól még az, aki. Egészséges, visszafogott lazaság van benne. Inkább ilyet mondok róla, mint régi élményt, mert ő most érdekes a számomra. Én magam ugyanolyan kíváncsi leszek, mint a nézők, hogy ebből mi lesz – mert nem a mostani Száraz Dénesről ezen a felületi benyomáson kívül semmit.

Máthé Zsolt

► Fog változni a közösség vagy az előadás attól, hogy nem Zsámbékon csináljátok? Volt valami lenyomata annak, hogy Zsámbékon hoztátok létre az előadásokat?

*MZs:* Persze. Nagyon jó volt a helyszín, hogy be lehetett jönni az előadásba kisbusszal, szekérrel, mindennel, mindig valami jármű érkezésével indult az este. Nyilván a Jurányiban nem így lesz – bár nem ismerem az épület adottságait. Biztos alkalmazkodni fogunk. Mindenkinek jó, hogy Czukor Balázs kivételével pestiesültünk mindannyian – eleinte rengetegen kerültek vidékre, de pár év alatt mindenki a fővárosba költözött, Gál Kristófot leszámítva, aki Bács-Kiskun megyei rendőrségi szóvivő lett – egyszer csak rájöttek arra, hogy van itt egy jó rendőr, akinek van képessége, hogy ezt a bikkfanyelven való kommunikációt rokonszenvesen, érthetően, sármosan, naprakészen és informatívan adja elő. De ő ilyenkor kiveszi a szabadságát, és ott van velünk. Nyilván kevesebb szünetet fogunk magunknak adni, többet fogunk próbálni, hosszabb ideig, hiszen könnyebben haza tudunk menni. Vagy nem, mert lusta disznók is tudunk lenni. De ki nem? Nem szekta vagyunk, akik feszülő nyaki erekkel dolgoznak. Majd kiderül, milyen lesz a külalakja, úgyis kevés pénzünk van, úgyhogy semmi olyan nem fog készülni, amit ne lehetne elhelyezni és hatásosan működtetni. Orlai Tibor levesz a vállunkról egy csomó dolgot, az nagy segítség. Zsámbékon egy csomó olyan dologgal kellett foglalkoznunk, ami nem ránk tartozik. Most történik egy ilyen visszarendeződés: csak színészként működünk. Ez megnyugtató. Meglátjuk, kiből mit hoz ki. Még az is lehet, hogy tök üres térben csináljuk, jelmez nélkül – ahhoz mindig nyúlhatunk, és az mindig olyan rokonszenves, amikor nincs semmi a színpadon. Szóval nagy tévedésbe nem fogunk belefutni idén sem. Nem voltam ott a legutóbbi beszélgetésen, nem tudom, mire jutottunk, de azok a tapasztalataim, hogy odamegyünk aznap reggel tízre, megbeszélünk egy próbamódszert, és elkezdünk valamivel foglalkozni. Ez egy ideig laza, aztán felpörög. Noha az előadások nagyjából azonos színvonalúnak látszódnak, munkában mindig nagyobb amplitúdók voltak.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr407998103

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.