7óra7

Avignoni napló – Felfoghatatlanul laza

Avignoni napló – Felfoghatatlanul laza

2013. 07. 23. | 7óra7

Külföldön fesztiválozni - történjék az akár zenei, akár színházi tematikában - jó, vagány, sőt felvágós dolog. Aztán az ember vagy kap egy valóban életre szóló élményt, vagy csak újságolja az információt, mindenféle különösebb feeling nélkül. Az Avignoni Fesztivál az előbbiek közé tartozik, közel sem hírneve vagy a remekebbnél remekebb előadások miatt, egyszerűen tud valamit, amit a hazai fesztiválok nemigen: megkérdőjelezhetetlenül színházi hangulata van. Mármint az egésznek, az egész városnak.

Avignon óvárosi részén, a várfalakon belül a kis sikátorok a fesztivál három hetére olyanok lesznek, mint a Sziget, csak nem sátrak nőnek a fák alatt, hanem a szállodák telítődnek dugig, nem kajás és piás bódék előtt tobzódik a tömeg, hanem a kávézók és éttermek székeiért tart a sorban állás, és az emberek nem karszalaggal csapódnak koncertről koncertre, hanem az utcán műsorozó társulatok szórólapjaival járnak előadásról előadásra. Ami érdekes, hogy nem nagyon létezik önmagában olyan, hogy Avignoni Fesztivál, a központ két parányi kis iroda, pár emberrel, akiknek nem sok elképzelésük van a helyszínekről (az OFF programok központjának címét hosszú percekig keresték), úgy viselkednek, mint akik életükben először járnak itt. Persze van negyven előadás a hivatalos programban, amire gyakorlatilag lehetetlen bejutni, és vannak különleges helyszínek is, például a Popes Palace (Pápai Palota), aminek a közepén felhúztak egy hatalmas mobil nézőteret. De ez még önmagában nem csinál fesztivált.

Sokkal inkább a körítésként szolgáló ezerkétszáz (!) OFF program, amik csak egy telefonkönyv méretű és súlyú lexikonban férnek el. Ám a dolog nem úgy működik, hogy az ember leül és bújja a kizárólag francia nyelven íródott (és tényleg csak franciául lehet tájékozódni az előadásokról) tájékoztatót, böngészve, hogy mit szeretne megnézni. Inkább úgy, hogy sétál az utcán, szembejönnek vele a társulatok, akik a létező legváltozatosabban reklámozzák magukat és próbálják becsalogatni a sikátorokban ténfergő embereket, kézbe nyomnak pár szórólapot, aztán az ellentmondást nem tűrően nézővé avatott delikvens választ valami programot estére - vagy reggelre. A változatosságot úgy kell érteni, hogy vannak sarkon diszkózenére, rózsaszín tülszoknyában táncoló nők, zászlókkal és gyakorlatilag az összes létező hangszerrel vonuló társulatok, hajléktalanjelmezbe öltözött színészek (én pár percig tényleg elhittem, hogy hajléktalanok), de rendszerint mindenki fellépőruhában van, és minijelenettel vagy pár frappáns gesztussal próbálja megnyerni jövendőbeli nézőit. Az "In English please" mondatra mondjuk néha egy zsigerien őszinte "fuck off" a reakció, aztán vagy elfutnak, vagy leülnek az ember mellé, hogy angolul meséljenek a produkciójukról, vagy erős gesztikuláció közepette otthagyják a szórólapjukat. De akadt olyan is, aki hosszú percekig mesélt olyan előadásokról, amit franciául nem értők is értenek, majd később hozott egy szórólapot is róla. Szóval itt még a "fuck off" is emberien hangzik, és nem nekünk szól, hanem annak, hogy a franciák nem beszélnek idegen nyelveket, mert nem. Egyébként mindenki nagyon barátságos.

Ugyan a franciák sikítófrászt kapnak az angol hallatán, egy "bonjour" vagy egy "mercí" sokat javít a helyzeten, a színészek meg (itt nem egy marketinggel foglalkozó stáb vonul ki az utcára reklámozni, hanem maguk a fellépők vonulnak mobildíszletben és saját jelmezeikben) nagyon szomorúan és megértően tudják mondani, hogy ha nem tudunk franciául, akkor sajnos nem fogjuk érteni az előadásukat. És ők ezt tényleg sajnálják.

Nincs semmi művi abban, amikor a vonuló színészek odajönnek és megpróbálják eladni magukat, de nem is gatyaletolósan olcsó. Ízlésesen és hangulatosan teszik mindezt. Mintha itt a színházat az embereknek, a nézőknek csinálnák – és most hagyjuk, hogy ezek a produkciók milyen minőségűek, a plakátok jellegéből, a kihámozott francia szavakból és pár közvetlen tapasztalatból le lehet vonni azt a nem túl messzemenő és nem végleges következtetést, hogy a színvonaluk finoman szólva sem túl magas (ezerkétszáz előadás esetében ezt nehéz is lenne hozni). De azt hiszem, ebből a szempontból teljesen máshogy állnak a színházhoz – Avignonban, a fesztivál idejére legalábbis biztosan –, a minőség kérdése mellékesnek tűnik ahhoz képest, hogy a komplett óváros egy nagy színház, amihez a díszletet ízlésesen zsúfolásig töltő plakátok és több száz évesnek tűnő, ám mégsem omladozó házfalak szolgáltatják. Szóval ez a nézőkhöz szólás nem feltétlenül a formákban vagy minőségben mutatkozik meg, hanem egy alapvető hozzáállásbeli különbségben.

És akkor a tapasztalat: a szórólap-osztogatásos, reklámozós trükkel minket is sikerült becsábítani két előadásra. Kedden láttunk egy Nez à Nuea (nagyjából "meztelen orrot" jelent) című előadás-szerűséget, amiben egy majdnem anyaszült meztelenre vetkőzött, bohócnak maszkírozott nő mutogatott női-archetípus kezdeményeket, nagyon jó szándékúan, de meglehetősen ügyetlenül, a színházi gesztusokat is nagyvonalúan mellőzve. A másnapi Romeo & Juliette (Rómeó és Júlia) című produkcióból sem derült ki túl sok miért vagy szándék, lelkes fiatalok játszottak egy óra negyvenöt percben egy saját képükre formált Rómeó és Júlia sztorit, amiben Lőrinc barát narrátorrá avanzsált, a Herceg a hangfalakból szólalt meg. Körülbelül Tybalt és Mercutio haláláig még aranyos is a szerelmi játszadozás, de színházi gesztusok nélkül (amik voltak, azok is ellentmondásba keveredtek egymással – volt például rajzolt erkély, de az erkélyjelenet egy hintán játszódott) végül önmagában lebegett a történet a színpadon, meghatásra apelláló üvöltések és sírások közepette. Azt egyébként tanulságos volt látni, hogy előadás után a társulat fogta és összepakolta a saját díszletét, jelmezeit. Abszolút önállóan működtek. Az meg kicsit megrázó élmény volt, hogy a franciák milyen mély elragadtatással fogadták a produkciót.

A progresszívebb színházi formákhoz, úgy tűnik, ők sincsenek hozzászokva, legalábbis a Schilling rendezte pro|vocation naturálisabb elemeit rendre őszinte meghökkenés kísérte, és amikor a színészek beszélgetést kezdeményeztek a nézőkkel, eleinte itt sem reagáltak az emberek. Aztán amikor rákaptak az ízére, hozzászoktak a szituációhoz, mondták a magukét. A tapsból ítélve lelkesen fogadták a francia Svájcban készült előadást, ami olyan erőteljes és egyértelmű színházi gesztusokból építkezett, amit még nyelvtudás nélkül is nagyjából érteni lehetett (az előadásról készült kritikánk itt Schilling Árpáddal készült interjúnk hamarosan olvasható).

Van egy nagyon érdekes szokásbeli különbség, amit távolságtartó közép-kelet-európaiként nehezen tudtam megszokni: Franciaországban a négy személyes asztal négy személyes, ergo ha ketten leülnek, akkor simán melléjük ül még két ember, és ez semmilyen fennakadást nem okoz, igazából köszönni sem köszönnek egymásnak, csak ülnek, mindenki a maga társaságával. Míg ezt a cikket írtam, leült a bejáratnál lévő asztalunkhoz egy lány, kölcsönvette az öngyújtómat és elszívott egy cigit (nincs olyan, hogy a bejárattól számított öt méteren belül tilos dohányozni). De az is feelinges Avignonban, hogy az ember teljesen véletlenül a német Rimini Protokoll társulat tagjai mellett, pár szóváltás kíséretében, az OFF programokról beszélgetve költi el a vacsoráját.


Az avignoniak, legyenek helyiek vagy fellépők vagy turisták, úgy tűnik, békében megvannak egymás mellett, mintha jól akarnák érezni magukat, de nem a másik kárára. Az avignoni utcákat zsúfolásig töltő gyalogosok között járnak buszok, autók, motorok, de dudaszó, vagy ordibálás nem kíséri a közlekedési tumultust (éjjel egykor lehet hallani egyet-egyet), maximum a sofőrök kezében is landol egy-egy ajánló. Nem tudom eldönteni, hogy ez az éteri lazaságuk, amivel dolgokhoz állnak, szimpatikus-e vagy különös, de van annak valami bája, hogy senki nem idegeskedik, senki nem rohan - nem mondom, hogy mindenki tudja, amit tudnia kell, de mindenki végzi a dolgát, a pincérek rendesek, mindenki kommunikatív és éjjel a lakók nem jelentik fel az utcán hangoskodókat, még annak ellenére sem, hogy este tízkor nemhogy nem ürülnek ki Avignon utcái, hanem felpörögnek a vendéglátóhelyek – éjfélkor simán beültünk vacsorázni egy étterembe, illetve annyira nem simán, mert sokáig tartott, mire helyet találtunk. Ennek persze semmi köze a színházhoz, a fesztiválhoz, a közeghez annál inkább. Nyilván akadnak ellenpéldák is, de a légkör valami ilyesmi. És nincs benne semmi fennkölt, vagy magasztos, egyszerűen emberre szabottan van. Annyira természetes, hogy azt sem lehet igazán érezni, hogy külföldön vagyunk.

Ami Avignonban vár az emberre, azt érdemes látni. Igaz, nézőkkel kommunikáló színház arrafelé sincs több, és a színházi formák Franciaországban is ugyanolyan klasszikusak, de ilyen fesztiválhangulatot nálunk lehetetlen elképzelni is. Önmagától értetődően élő, lélegző, emberséges és beazonosíthatatlanul laza ez a közeg. Azt hiszem, nekünk még nagyon sok mindent kell tanulnunk, hogy ennek nemhogy a csírája megszülethessen, de hogy legalább fel tudjuk fogni, mi ez.

Avignon, Franciaország, 2013. július 15-18._

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr477998037

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.