7óra7

Használtak lettünk
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Használtak lettünk

2013. 07. 23. | 7óra7

Pedig a két előadás között látszólag nincs nagy differencia: Szegeden valamivel rövidebb volt a produkció, de mindenképpen előnyére vált, hogy lehetett hallani és érteni a Bizottság számokat. Nem kakofón hangzással kísért halandzsaszövegek próbáltak reflektálni mindennapjainkra, hanem szellemes szójátékok és képek vittek minket a közéleti abszurdba hajló kalandozásba. Szegeden sem volt perfekt a hangosítás (meg néha a fejgép is bejárta a színpadot, mire megtalálta a megvilágítandó alanyát), de egy-két bonyolultabb szólánctól eltekintve könnyedén követhetővé vált az Opera Amorale.

A könnyedség esetünkben relatív, Gergye Krisztián rendezésében ugyanis nem kisimulnak a Bizottság szürrealista, dadaista avantgárd szövegei, hanem velünk és egymással kommunikáló, sokrétű játékos kalandokká lesznek (amilyenek amúgy eredetileg is). Teszik mindezt különösebb átírás nélkül, egyes szavak módosultak csak – például a felvonásból elvonás lett, megjelent egy csodaszarvas is a szövegekben, meg egy First Lady, egy elnök úr, meg néhol ki is lettek egészítve, de ez csak igazítás, nem módosítás. Hogy a nyolcvanas évek tűrt, de nem támogatott, alternatív szabadidő-zenét játszó bandája megfelelő szerkesztéssel és karakterekkel megtámogatva a kortárs színházban ugyanazt a forradalmár hangulatot váltja ki, mint harminc évvel ezelőtt – megrázó. Közben az előadás múlt és jelen között csak egy-két gesztus erejéig állít párhuzamot, például a táncosok és a zenekar szocialista-sorkatona jellegű ruháival (jelmeztervező: Béres Móni) és a vetítésekkel (vetítés: Nay Tilda), inkább azzal van elfoglalva, hogy a számokat keltse életre. Hogy mindez elvileg már történelem (illetve annak kéne lennie), inkább a tudatunkban létezik.

Opera Amorale - Gergye Krisztián

Van itt minden: Orbán Viktor, First Lady, cirill betűk, rovásírás, a független színházak megszállják az előadást, minden színház kőszínház lesz, meg Vidnyánszky Attila is – mindez a budapesti előadáson is látszott. Vidnyánszky pacekba történő megjelenítése akkor is túlzásnak tűnt, és most se vagyok biztos abban, hogy nem válik személyeskedéssé, amikor lufiként pöffeszkedik egy szószék szélén, de közben amit jelent – a hatalom beképzelt, önmagát öntudattal hitegető, érdekek mentén drabálisan ingó sorkatonája –, az nagyon is a helyén van. És ez a személyeskedés csak annak lehet zavaró, aki tudja, ki az a Vidnyánszky Attila, amúgy csak egy színpadi figura.

Miért is ne lehetne egyenesen és nyíltan beszélni? Lehet – és kéne is. A Milarepaverzió című szám politikai halandzsa-beszéddé válik, a Ne nagyon gesztikulálj meg egy megszívlelt és előszeretettel alkalmazott jó tanács a mindennapok struccpolitikájához. Azt meg a fene se gondolta, hogy a Szerelem, szerelem több unott elhidegülésnél, hogy képes politikai síkon, színházcsináló kontra hatalom tematikában élettel és frusztrációval telve létezni (Egri Márta hatásos elszántsággal és szikársággal adja elő a dalt). Izgalmas, ahogyan az Egy lány kéne nékem és a Mindez én vagyok című dalok egymásra válaszolnak, előbbi effektíve materializálódik Lőrinc Katalin szólótáncában (a dal szerint olyan lány kéne, aki legalábbis nem szeret), utóbbi meg különösen érdekes a First Lady szájából: mindent beismer, mindennel szembenéz, de mindezt nem vállalja – nyomasztóan hétköznapi életérzés ez, ugyanilyen panelházas, szürke-hétköznapi feeling a Nem bírom a gyűrődést is –, a Már megint ez a depresszió szimpla életérzéssé, a Baad Schandau giccses popzenés vallomássá ("olyan a szemed, mint egy kispárna"), a Brutális konkrét színpadi fenyegetéssé lesz.

Opera Amorale

A zenei élmények sokféleségéből is látszik, hogy egyszerre közéleti és személyes síkon zajlik a produkció, a legmélyebbtől a legáltalánosabbig. Politika és erotika egymást váltja. Miközben ott van a színpadon az önkényes hatalmi rendszer, a maga szokásaival, ugyanúgy részesedünk a legintimebb, belső hangulatokból is, a szerelemtől a szorongásig, mindezek egésze, folyamatos, egymásra történő reflektáltatása, jelzett színházi jellege, annak megkérdőjelezése, az ív, ahogyan eljutunk egy előadás kezdésből, a feszült mindennapokon át a megváltoztathatatlan jelenig, egy megfoghatatlanul létező egészet ad ki. Valami olyasmit, ami mi vagyunk, itt és most.

Az énekesek, Dezső Sára, Mikecz Kornél, Murányi Márta, Szakács Ildikó és Varga Donát pontosan, artikuláltan, a színpadon létezve hozzák a dalokat, valamint az egyszerűbb, gesztusokra épülő figurákat, és csak olykor-olykor bukkan fel egy-egy általánosan ködfátyolos tekintet. Sejtelmes az a határozottság, amivel Szalontay Tünde vezet minket az előadás során, állandóan visszakérdezve, hogy "mi lesz maha?", Tárnok Marica alternatív Vidnyánszky Attilája (!) a maga arcátlanságával együtt továbbra is a megszólalásig valósághű. Bármennyire is precíz, laza és ötletes a táncosok jelenléte, működő Barabás Anita, Fekete Blanka, Hoffmann Adrienn és Ruzsom Mátyás összjátéka, a mozgás valahogy nem képes a produkció tevőleges részévé válni, sokszor inkább csak a zenei motívumok repríze – ez alól Lőrinc Katalin egy-két szólja képez kivételt. Gergye Krisztián vörös maszkos, pimaszul határozott, már-már forradalmár jelenléte, ahogy a Szerelem, szerelem alatt szemlézi a nézőteret, piszkosul önazonosnak hat, amennyire jelentéktelennek tűnik, annyira jelenlévő és amennyire megfoghatatlan, annyira markáns.

Opera Amorale

A Bizottság-számok élvezetesen szólnak az új hangszerelésben, és bár közel sem annyira játékosak és szabadok, mint a koncertfelvételeken, a Philipp György vezette zenekar változatosan szólaltatja meg a népzenei motívumokkal kiegészített számokat.

Záróakkordként még lemegy a Használt dal (egy-egy sor a felütésben is szerepel a számból), "...Használtak lettünk drágám, / (…) Használt lett mindenünk...", és az addigi dühös, agresszív forradalmi hangulathoz társul még valami zsigeri lemondás is. Eltelt harminc év, nem történt semmi, csak elfáradtunk. Az Europeana után tudni lehetett, milyen volt a szocializmusban élni, az Opera Amorale után az ereinkben érezzük. Azt is, ahogyan a múlt összemosódik a mával, egy végeláthatatlan tripkavalkáddá válva, rengeteg frusztrált problémával és egymást mérgező, zavaros kérdéssel. Ezek után kéne valamit csinálni. Lehetőleg többet, mint az elmúlt harminc évben – pedig milyen soknak tűnt.

_(THEALTER Fesztivál, Szeged, 2013. július 21.)_

***

h1. Disneyland és a Mennyország között, a Margit körúton

Opera Amorale - elöl: Lőrinc Katalin Hogy mi az Opera Amorale? Szerintem ember nem tudja megmondani. Zabolátlan, szemtelenül szabad, formáját tekintve kifejezetten izgalmas összművészeti performansz, amiben van egy csomó Bizottság-szám, indirekt interaktivitás, Vidnyánszky, Orbán, First Lady, meg ciril betűk, rovásírás, terrorcselekmény, szerelem és halál, tánc, opera, próza, ének, videó, grafika és minden, amit el sem lehet képzelni. Teljes agymenés, és bár nem parttalan, a honnan hová kérdést nem igazán érdemes feltenni az estével kapcsolatban.

Ami biztos, hogy történelem (tán leginkább félmúlt és a félmúltba emelt fiktív legendáriummúlt), illetve a jelen sajátos masszáját dagasztja Gergye Krisztián rendező a színpadon. Az Albert Einstein Bizottság dalai önmagukban is olyan élményt idéznek, mintha egy dohos pince halvány neonfénye mellett szerveznénk összeesküvést a regnáló elnyomó hatalom ellen, miközben a karhatalom kutakodó lépteinek kopogása tartja összeugrasztva a gyomrokat. Az operaénekesek megjelenésével pedig az egész olyan lesz, mintha ez a pince valahol Disneyland és a Mennyország között lebegne. Pedig lehet, hogy _itt_ van, nagyon is itt, a Margit körúton, hopp, épp itt, ahol ülünk.

Amúgy szó sincs róla, hogy egy operaénekesekkel előadott Bizottság-koncerten lennénk, Gergye végig figyel arra, hogy elsősorban színházban érezzük magunkat, és nem nagyon finomkodik az erre utaló jelekkel. Az alapvetően színházi témában otthon lévő közönségnek nemigen kell magyarázni, hogy a pufók, népies, zordon dirigátor egy az egyben egy Vidnyánszky Attila-alakmás, akit Tárnok Marica kísérteties pontossággal sokkal inkább valóságos karakterként, semmint paródiaként kelt életre. A ciril betűs feliratok – például: "Hazám, hazám" vagy "Bangó Margit for prezident" – és a színpad elejére helyezett szószéki pulpituson ékeskedő rovásírásos felirat – "Kormány" – formai hasonlósága ugyancsak kinyit értelmezési lehetőségeket, Nay Tilda videógrafikái pedig szellemesen reflektálnak erre a történelmi zűrzavarra.

Opera Amorale

Ebben az idővákuumban találkozik a kortárs, turbohungaro nagypolitika a Che Guevara-mítosszal, (őt a zenei vezető, amúgy a zongoránál teljesítő Philipp György formálja meg) miközben az Elnök úr – aki kevésbé konkrét figura, mint mondjuk Vidnyánszky, de gesztusairól könnyen felismerhető – és a First Lady – róla az életben sem tudunk túl sokat, de amit tudunk, az ott van a színpadon – körül a független színház nevében szabadasszociációs jelenetfolyamok gördülnek egymásra – főleg táncbetétek formájában: Rozsom Mátyás, Hoffmann Adrienn, Fekete Blanka és - leginkább szólóban - Lőrinc Katalin; de van egy visszatérő intermezzo a "civil" - egyébként kiváló előadást prezentáló - Egri Mártával, és rövidebb időre terroristák is megszállják a színházat.

Opera Amorale - Tárnok Marica

Opera Amorale Ezt a tudatfolyamot persze nehéz követni, és bár mindvégig van, ami lekösse az ember figyelmét, az előadás jócskán túlnyúlik saját magán, mert egyszerűen nincs mivel együtt menni azon kívül, hogy világosak a közéleti utalások. De míg a Honvágynál sikerült ezt Gergye Krisztiánnak magával ragadó személyességgel megfogalmazni és közügyet csinálni a magánügyből, most kicsit belterjes marad az előadás: nemhogy a cirill betűs feliratoknak nincs mindig dramaturgiai feloldása, de az Egy elsurranó patkányból importált jelmez is igazából akkor érdekes leginkább, ha tudja az ember, hogy honnan van, és a Vidnyászky kontra független konfliktus ismeretét is evidensnek tekinti a produkció. A szörnyű hangosítás – és gyakran a nagyfokú stilizáció – következtében sajnos sok szöveg érthetetlen, így kifejezetten jó élmény, amikor néhány szám (például a Depresszió vagy a Szerelem) interpretálásánál valóban a dalok állnak a középpontban, és nem a sűrű asszociációs szövet.

Két dolog azonban egészen biztos. Az egyik, hogy ez a kísérleti műfajú produkció megszülethetett. A formákkal való szabad, merész, ám átgondolt játék ritka vendég a magyar színpadon, Gergye Krisztián e fogalmazás egyik úttörője, és mindez művészetében a közéleti felelősséggel és intim személyességgel társul, és ez roppant izgalmas produktumokat eredményez. A másik, hogy a társulat a Bizottságon és a formai sokszínűségen keresztül a szabad alkotás szabadsága iránti jogról és a szabadság használatának bátorságáról valami nagyon fontos - és kétségtelenül nagyon jelenlévő - dolgot fogalmaz meg. Mert lehet, kell, sőt, kötelező szabadon és bátran alkotni. Az, hogy ennek a művészi evidenciának ma egy külön előadást kell szentelni, sokat elárul a korról. Meg persze a színházról is. Igaz, régi közhely, hogy ez a kettő mennyire összefügg.

*7/10*

_(Átrium Film-Színház, 2013. május 5.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr158001875

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása