7óra7

Hogyan csináljuk a fesztivált – Hartyándi Jenő egy új szemléletű fesztiválról

Hogyan csináljuk a fesztivált – Hartyándi Jenő egy új szemléletű fesztiválról

2013. 09. 08. | 7óra7

Hartyándi Jenő ► Sülyi Péter egy olyan szemléletváltás kapcsán említett amely nyomán Hétrétország fesztiválból idén köztivállá lett. Mi a probléma a fesztivál szóval?

*Hartyándi Jenő (HJ):* A fesztivál kifejezést én is egyre inkább próbálom kerülni, mert a szó erősen devalválódott. A Mediawave esetén idén már a rendezvény nevében is elhatárolódtunk: film és zenei fesztiválból film és zenei együttlét lettünk.

Ehhez érdemes tudni, hogy a fesztiválok nagyon szűk rétege foglalkozik tisztán művészetközvetítéssel és/vagy közösségépítéssel. Én nem sorolom ide sem az úgynevezett ifjúsági fesztiválokat, amik a fiatalok primer szórakozásigényét vannak hivatva kielégíteni, sem a városi választási fesztiválokat, amelyeket a helyi önkormányzatok alapvetően „cirkuszt a népnek” célzattal hoznak létre, még ha tartalmaznak is kulturális elemeket. Ahogy szintén másról szólnak a szakmai fesztiválok is (gasztronómiaiak, nyári színháziak, és a többi) és megint másról, nagyon másról a tisztán üzleti céllal létrehozott fesztiválok, amik a tuti befutó zenekarokra utazva saját brendjeiket sulykolják a nézőkbe. A kultúraépítés elemei persze minden rendezvénytípusnál megtalálhatók, de kérdés ennek az aránya és a háttérszándék. Ami ezek leválasztása után marad, az néhány nagyon profilozott fesztiváltípus (például egyes színházi fesztiválok), és néhány több műfajból, szélesebb művészeti irányt felvállaló rendezvény.

Régóta érzem, hogy valami itt nincsen rendben, de körülbelül három éve tudatosan próbálok tenni is ellene. A mi esetünkben az első tizenöt év inkább a kevésbé populáris és ismert művészeti irányzatok megmutatásáról és elismertetéséről szólt, az utóbbi években ehhez társult az a határozott törekvés, hogy az embereket közelebb hozzuk egymáshoz.

Hartyándi Jenő

► Sajátos helyzet az, amikor egy fesztivál (vagy köztivál) úgynevezett széptáji környezetben, vidéken zajlik. Csodáljuk a tájat, a falusi környezetet, miközben beletrappolunk az ott élők világába.

*HJ:* A Mediawave egyes napjait vidéki kistelepülésekre vittük, ahol az igazi falut próbáltuk a maga eredetiségében megmutatni. Még ha az sokszor nem is annyira szép, és ha mondjuk, libaszarba lépsz, akkor akár még büdös is. Persze tudom, hogy ez egy idea, mivel minden idegen tevékenység, ami bekerül egy faluba, rögtön meg is zavarja a létét. A hétköznapi pillanatokat ezért nem is lehet megmutatni (azokat csak az tapasztalhatja meg, aki belehelyezkedik, és élni próbál benne), az ünnepi pillanatokat, a falu ünnepi arcát is csak a látogatók létszámának egy bizonyos mértékéig.

Gyakorlati példa erre az Ördögkatlan Fesztivál, ami három kis baranyai faluban zajlik. Bérczes László, színházi rendező, a fesztivál főszervezője, az első év után azzal bízott meg minket, hogy ezek közül foglalkozzunk Kisharsánnyal, mert az egy annyira zárkózott, turizmustól mentes kisközség, hogy ott semmilyen program nem működik. Az idei volt az ötödik évünk, hogy megkeressük azokat a módszereket, amikkel elkerülhetjük a Kapolcs-mintájú vidéki fesztiválokban lévő csapdahelyzetet. Azt, hogy az ott lakók nagy része - akik számára a rendezvénysorozat nem jelent üzleti lehetőséget - annyira utálja, hogy inkább elköltözik onnan a fesztivál idejére. Természetesen nem lehet mindenkit bevonni a helyiek közül, de ki kellett találni, hogyan tudjuk elérni, hogy – a pénzügyi hasznon túl – minél többen magukénak érezzék a dolgot.

► És hogyan?

*HJ:* Tuti receptek nincsenek, mivel minden helyszín más és más, ráadásul a szervező személyiségén is sok múlik. Minden rendezvény más-más módszerrel próbál eredményt elérni. Például a Hétrétország Köztivál az egyre szaporodó nyitott portákkal, a Kiscsőszi Pajtafesztivál a szakmaisággal és személyességgel, az akusztikussággal és az ügyes helyszínválasztással ér el eredményeket. Az ördögkatlanos kisharsányi helyszínünkkel kapcsolatban a mi megoldási kísérletünk az, hogy nem az első fesztiválnapon kezdjük a megvalósítást. Már 4-5 nappal a fesztivál előtt filmes-, fotós-, építész- és zenei műhelyeket indítunk a településen. Mi, szervezők azonban még ennél is előbb lemegyünk, és ismerkedéssel, barátkozással, komoly italozásokkal megpróbálunk olyan kapcsolatokat kialakítani, ami után már nem leszünk idegen elemek a faluban.

Csere-bere placc a Kovács udvarház istállójában az Ördögkatlan Fesztiválon

Már az első napon elmondjuk a műhelyekre érkező táborlakóinknak, hogy ha itt filmet vagy fotót akarnak készíteni, ahhoz előbb jó viszonyba kell kerülni a helyiekkel, mivel nagy valószínűséggel közülük tudnak majd az anyagaikhoz helyszínt és szereplőt találni. Márpedig az úgy nem megy, hogy benéz az ember a kerítésen, és befotózik. Nagyon érdekes, hogy a saját közegükön kívül ezek a fiatalok néha szinte teljesen életképtelenek: oktatni kell őket arra, hogyan közelítsenek meg egy parasztembert. Volt, hogy szalonnasütést szerveztünk az ott lakókkal, amire meghívtuk a helyi nyugdíjas asszonykórust, akik énekeltek is a tűz mellett. Ezen persze a gyerekek nagyokat vigyorogtak akkor, mígnem aztán harmadnap kiderült, hogy éppen ezeken az asszonyokon keresztül tudnak bejutni a házakba, ahol ezután már nem városi idegenként, hanem úgy fogadják őket, mint akikkel együtt sütötték a szalonnát. Ezek apró dolgok, amiket még kis közösségben meg lehet csinálni, de már egy fesztiválos közegben sokkal nehezebb lenne. Viszont így, mire elérkezik maga a rendezvény, a falu egy része minket - mint az első hullámban érkezett idegeneket - már nem idegenként kezel, és az utánunk jövő fesztiváltömeget is könnyebben fogadja el ezután.

► Beszéltél arról, hogy egy rendezvényen belül közelebb hozni egymáshoz az embereket. Mit jelent ez a gyakorlatban?

*HJ:* Észrevettük, hogy az igazi összetartó erő nem azzal függ össze, hogy milyen művészeti produkciókat hozunk a fesztiválra, hanem hogy mennyire tudunk hangulatot teremteni. Arra a hangulatra gondolok, ahol nincsen különbség a résztvevők és a fellépő művészek között: fesztelenül tudnak beszélgetni egymással, vagy éppen egymás mellett táncolnak a diszkóban.

Bár eddig is voltak ilyen törekvéseink, most tudatosan próbálunk passzív fesztiválból aktív fesztivállá válni, ahol a résztvevő nem csupán végignézi a programokat, majd hazamegy, hanem valami köze is lesz a dologhoz. Itt sincsenek biztos módszerek, így itt is csak próbálkozunk.

Különböző alkotótáborokat és olyan alkotói műhelyeket szervezünk, ahol vagy általunk összehozott művészek, vagy esetenként művészek és fesztiválrésztvevők közösen hoznak létre egy-egy produkciót, amit aztán a fesztiválon be is mutatnak.
Szintén a közösségépítésről szól, hogy – ami sok más fesztiválon elképzelhetetlen – kifejezetten szorgalmazzuk, hogy a látogatók bármit behozhatnak, legyen az sör, pálinka, kolbász vagy akármi, azután ezeket el tudják cserélni. Mivel nem volt életszerű, hogy valaki a kezében egy kolbásszal elkezdjen kiabálni, hogy elcserélné, létrehoztunk egy cserebere placcot, ahol az ősi társadalmak mintájára mindenki tetszése szerint cserélhet bármit. Az emberek alkudoznak, szóba elegyednek egymással, közben kapcsolatok alakulnak ki, ami nem véletlen, hiszen a legelemibb kapcsolatteremtő erő mindig is a cserebere, az ősi piac volt.

► Mit szólnak ehhez a vendéglátósok?

*HJ:* Korábban, amikor még jobban működött a gazdaság, és bérleti díjat kértünk tőlük, sokkal nehezebben lehetett volna ezt megcsinálni, de manapság - ha lenne helypénz - a kisebb fesztiválokra el sem jönnének a vendéglátósok. Anélkül viszont nem nagyon kérhet bármiféle kizárólagosságot. Azt gondolom, hogy a négy-öt éve tartó válságnak – az egyértelműen negatív gazdasági következménye mellett – vannak pozitív hozadékai is. Abban az értelemben például jót tett a fesztiválszervezésnek, hogy megszabadított minket a növekedéskényszertől. Attól, hogy muszáj minden évben többet és még többet produkálni. Adva van most egy új helyzet, amiből a lehető legjobbat kell kihozni, mert a közönséget egyáltalán nem érdekli a válság, őt a jó hangulat érdekli.

Hartyándi Jenő, Bérczes László és Kiss Mónika az Ördögkatlanban

A közönség mentalitását egyébként is sokkal súlyosabb problémának érzem, mint amit a válság közvetlenül okozott a fesztiváloknak. Úgy tesz, mintha most is ugyanúgy lenne minden, mint volt tíz évvel ezelőtt. Mintha a válság csak őt érintette volna: miközben lehetőleg minél kevesebbet költene, ugyanolyan jól akarja magát érezni. Mostanában az is jellemző, hogy aki megveszi a belépőt, úgy érzi, hogy a művészt is megvette, akinek innentől kezdve az a kötelessége, hogy kiszolgálja őt. Felvilágosító célzattal, különféle módon próbáljuk szembesíteni a vendégeinket ezzel a mentalitással. Néha kissé provokatívan azt a kérdést is feszegetjük, hogy mi a közönség és a művész kapcsolata. Például a koncertek előtt kis kosarakat teszünk ki, hogy akinek tetszik a zene, tegyen bele valamilyen jelképes ajándékot. Elmondjuk azt is, hogy az előadóművészek most adnak nekünk valamit, amiért sokszor 20-30 évig gyakoroltak, és hogy ez mélyebb dolog, mint amit a belépő rájuk eső részével és tapssal honorálni lehet. Úgy tűnik, elfelejtettük, hogy az emberi kapcsolatoknak az a lényege, hogy ha valaki ad nekem, akkor annak illik valamit visszaadnom. Meg is lehet valakit vásárolni, de én azokban a viszonyokban hiszek, ahol nagyjából egyenlő értékeket ajánlunk fel a cseréhez.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr37997865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.