7óra7

Duett szerelem helyett
7óra7: (4/10)
Közösség: (6/10)

Duett szerelem helyett

2013. 09. 09. | 7óra7

A kaktusz virága

Leginkább azért, mert fogorvosunk (Julien) és annak asszisztense (Stéphanie) olyan megmagyarázhatatlanul találnak egymásra, mintha az augusztusi felhőkből egyszer csak hóvihar törne elő – közben meg már az első pillanatban lerí róluk, hogy valahol a sztori végén, hosszas veszekedések kíséretében örök szerelemre fognak találni egymás mellett. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy Hujber Ferenc csetlő-botló, jópofizó, örökmozgó, poénhajszoló kisiparosnak ábrázolja Julient, valamint hogy Xantus Barbara karakterépítési munkája minden körülmények között kizárólag Stéphanie merevségére koncentráljon, fittyet hányva arra, hogy ez a nő miért dönt úgy, hogy naptártöltögetés helyett tényleg nő lesz. Miközben a két színész állandóan átsétál a szerepeik által támasztott kihívás léce alatt, tudomást sem véve érzelmekről, olyanok történnek, hogy Julien ráveszi Stéphanie-t, játssza el barátnője előtt, hogy ő a felesége, hogy kapcsolatuk válságba jutott, hogy szeretője van stb.

A kaktusz virága

Az első felvonásban, amíg folynak az események, még csak egy invenciótól és különösebb humortól mentes, korrektül lerendelkezett produkciónak tűnik Schlanger András rendezése (akinek alakításában Cochet úr legalábbis egy amerikaifoci-stadion méreteire van hangolva). Eltekintve persze a cselekménnyel majdnem megegyező időtartamban zajló színpad-átrendezéstől, ami úgy ahogy van, hihetetlen. Hihetetlen, hogy annyi kreativitás sincs, hogy legalább egy picit gördülékenynek vagy izgalmasnak hasson a sok szünet. Hogy az előadás során annyi kérdést nem tettek fel az alkotók, hogy mitől fog ez egy picit is színházszerűnek tűnni. Aztán a második felvonásra maga a történet is beadja a kulcsot, és kisétál a díszítőkkel valamelyik átpakolás során: amikor jönnek a drámai fordulatok, összeveszések, válságok, az addig biztosnak tűnő viszonyok teljesen összekeverednek, mintha turmixgépbe dobálták volna őket, és az ember csak úgy találgat, hogy a turmix mely darabkája honnan származik.

A kaktusz virága

Harmath Imre Norbertje végig kitart lökötten poénkodó attitűdje mellett, Bugár Anna Madame Chouchouként mindig ugyanolyan grimasszal flangál át a színen, a Tóth Péter vezette zenekar játékában minden szám ugyanolyan kakofónnak hat, az ember csak azt várja, hogy mikor fognak molekuláira hullani a hangjegyek, és Kozma Attila koreográfiái sem hordoznak magukban túl sok változatosságot, igaz, kifejezetten jól passzolnak Nádas Gábor zenéjéhez. Ám amikor értő, dolgos kezekbe kerülnek, hirtelen nagyon vagány táncnak tűnnek.

A kaktusz virága

Efféle értő kéz például Sándor Péter elszánt, lendületes és energikus színpadi jelenléte, a színész könnyedén mellékessé teszi karaktere legalábbis furcsa személyiségét (Igor épp művészetelméleti disszertációt készít, egyébként drámaíró, egyébként reklámcastingokra jár, egyébként szinte mindenkit ágyba vinne, továbbá bárkit bármikor lecsap egy jobb horoggal, miközben nagyon érzékenynek tűnik) és ilyen még Kosik Anita, aki megalapozottan és átgondoltan csapódgat ide-oda Antonia érzelmi kilengéseinek szélső pontjai között. A rendezés sajnos egyáltalán nem számol azzal, hogy karaktereik között valóban létrejön a színpadon valamilyen viszony, amivel zárójelbe teszik a főszereplőket, akik között nincs semmi. Nem mellesleg Kosik és Sándor _tudnak_ énekelni – bár a félrehangosított mikroportok nem egyszer még őket is hallhatatlanná teszik –, és nercbundából kibontakozó duettjük az előadás egyetlen színházi pillanata.

A kaktusz virága

Azonban ezért a pillanatért már-már megéri beülni: Kosik magával ragadó vagánysággal énekel egy bárpult tetején, Sándor meg valami meghatározhatatlanul földöntúli hangot csap ki a hangszálaiból, ami egyszerre éteri, bizsergető és lelkesítő. Az ember sajnálja, hogy az előadás nem kettejük koncertjével folytatódik, hanem Julien és Stéphanie előre lejátszott, mégis követhetetlen szerelmi évődésével. De ez a szerelem már teljesen mellékes, és az ember csak reménykedik, hátha újra felcsendül a duett.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2013. augusztus 30.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr238005751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása