7óra7

Seilyen, seolyan
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Seilyen, seolyan

2013. 09. 28. | 7óra7

Sajnos hogy pontosan mi is az az ok, nem derül ki, tulajdonképpen Csicsikov lehetne elszánt filatélista, aki bélyeget gyűjt, vagy megátalkodott növényrajongó, aki kaktuszkollekció létrehozásában leli élete értelmét. Persze akkor nem tudná Horgas Péter arcképekkel dekorálni a szürkés falakat, amelyek így kétségtelenül jelentőségteljes közeget teremtenek, mintha egy színház végeérhetetlen társulati tablóját látnánk, amelynek közepén, annak is a tetején Bálint András ül egy békebeli irodalmi kávéház kihelyezett asztalánál, az Európa Diákkönyvtár Holt lelkek kötetét tartva a kezében, a teret uraló, kissé fennen hordott orrú, kellemes modorú és bizalmat keltő Narrátorként egyszerre azonosulva Gogollal, az előadás játékmesterével és a színház igazgatójával. Ez egy igen szerencsés ötlet, jól is működik, amikor interakcióba lép a Narrátor a szereplőkkel/színészekkel – vagyis igen, ez az előadás tudomásul veszi, hogy színházban vagyunk, és akar is kezdeni a helyzettel valamit. De nem tud, mert ez a tudat nincs az előadás egészében jelen, sajnos elég gyakran visszaesünk a realista játékmódba, igaz, a valóságtól kissé távol eső, elnagyolt figurákkal.

Holt lelkek - Gazsó György, Rudolf Péter

Még jó poénok is akadnak, Valló Péter ezúttal komolyan vette, hogy nem súlyosan realista drámát rendez, Gazsó Györgynek például minden egyes megmozdulása könnyed és természetes – komolyan tanítani való ez a jelenlét –, és mégsem súlytalan a teljesen lehetetlen kormányzó karaktere, de sőt: a Radnóti teljes társulata otthon van ebben a közlésmódban. Csak hát akármilyen jól sikerül ezt a közeget megteremteni, az előadás elég lassan halad előre. Pedig a színpad terének fő motívuma az utazás – öt darab autóülés lesz a mozgó díszlet, fotel, lóca, sámli, ágy, minden ebből jön létre, hol ilyen, hol olyan elrendezésben –, és ehhez képest az előadás legalábbis statikus.

Holt lelkek - Rudolf Péter, Lukáts Andor

Nem a képek miatt, azok még mozgalmasnak is nevezhetők: zenekar jön-megy, hátul vetítés zajlik – az utat látjuk fekete-fehér animáción (az arcképek itt is felbukkannak elsuhanó motívumként) –, a páros dialógusokat tömegek keretezik, időnként a Narrátor száll alá a színpadra vagy megy föl a számára kijelölt helyre. Ám a sehonnan sehová sem vezető lélekvásárlási processzusok kellemetlenül hosszú ideig tartanak. A mindent elsöprő alkoholista Orrjukov (Adorjáni Bálint), a drabális kapzsi Kutyevics (Schneider Zoltán), a nyájas-naiv Csalogatov (Szűcs Péter Pál), a szúrós Selymesin (Lukáts Andor) és a szerethetően korlátolt Dobozocska (Csomós Mari) remekül kivitelezett karikatúrák, de csak karikatúrák, és hozzájuk képest kellene Csicsikovnak valamilyennek lennie, de karikatúrákhoz képest bizony Rudolf Péter sem tud színesen és gazdagon árnyalt karaktert létrehozni. Az izgalom elkerülése érdekében Valló Péter erre rá is játszik: a kimondottan és többször aláhúzottan középszerű (senemilyen, senemolyan) Csicsikov ravasz kereskedői képességeiről tanúbizonyságot téve megvásárol (majdnem) négyszáz holt lelket, és annyi. Mert persze: holt lelkek az eladók maguk is, de 2013-ban ez egész egyszerűen kevés egy háromórás előadáshoz.

Holt lelkek - Adorjáni Bálint, Rudolf Péter

Valló Péter nem hatol a holt lelkek mélységébe, inkább egyfajta békebeliséget idéz meg, egy irodalmi színpad finom előadását prezentálja, a maga irodalmi Narrátorával, elsősorban a mű cselekményének bemutatását tartva szem előtt. És ugyan merőben igazságtalan az a sommás megállapítás, amellyel az egyik néző távozik az 1 óra 40 perces első felvonást követően a színházból, miszerint "ennyi idő alatt a könyvet is elolvasom", de mégis mutat valamit abból, hogy a színház értelmező ereje sugárzóan hiányzik az előadásból. A második felvonásra kiderül, hogy nem derül ki semmi, az elit képmutatása, a gazdagok pitiánersége persze meg van fogalmazva, de nehéz lenne ezeket új fölismerésnek mondani, az általánosítás igaztalanságáról nem is szólva, a mögöttesből pedig jószerével semmi sincs a színpadon. Valló Péter nem tesz fel kérdéseket, hagyja, hogy menjen a történet, hagyja, hogy a szélhámos-svihák-széltoló-csibész, de végtére is szimpatikus átlag-kisember Csicsikovval menjünk, kis kérdésként ott vannak a holt lelkek (fejtsük meg mi magunk, mik ezek), zárlatnak meg A revizorból a "magatokon röhögtök", a Narrátor értő és humánus előadásában, vihetjük magunkkal, a végére civilbe átöltözött színészek nyilván jelentésesnek szánt tablójával együtt, a Vodku zenekar muzsikája pedig még a ruhatárban is kísér bennünket. Tüchtig előadás, a "delikát színházi csemegék" rajongóinak, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a jelzős szerkezet nem jelent mást, mint egy igen korrektül elővezetett, maximálisan humánus, bár összességében a Nagymező utcán kívül sehová sem vezető produkciót, ezúttal kicsit a modern formavilágban kalandozva.

_(2013. január 31.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr538005769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.