7óra7

Az érintés rögös útjai
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Az érintés rögös útjai

2013. 10. 06. | TörökÁkos

A 2009-ben Butoh Fesztivál néven indult programsorozat a hagyományos és a számunkra is emészthető egy sajátos metszetét célozza. Már maga a butoh is egy kétélű találkozás eredője. Japán a második világháború után a rákényszerített demokratikus elvekért kénytelen volt feladni klasszikus értékrendjét. Az ekkor születő táncműfajban a szigetország egyrészt a vereség, az elvesztés traumáját dolgozta fel, másrészt a nyugati kultúrával a saját hagyománya eredetiségét állította szembe. Mindeközben - a tudattalanba tolt belső én megmutatásának kísérletével - a nyugati gondolkodás azóta is hangsúlyos törekvéseivel is kapcsolódott. A fesztivál idén nyitott a hasonló szellemben fogant, de nem klasszikus butoh előadások felé, amit az Itt van Japán! Előadó-művészeti Fesztivál névváltással is jelzett. A japán Batik Társulat Érintés című munkája e nyitás következtében került a programba: az előadás a butoh súlyosan telt, gyakran végletesen lelassult dinamikája helyett számunkra sokkal otthonosabb, helyenként maximumra futtatott mozgásintenzitással dolgozik.

Érintés / Shoku

Puskalövésszerű robajjal, a rájuk gyújtott fényekben a szó szinte szoros értelmében berobban a látótérbe hét, hasonló küllemű, tűzpiros ruhájú lány, akik a kellemetlen határáig intenzív dobzenére az őrjöngés lendületével és tesztgesztusaival kezdenek tombolni. Vitán felül sokat ígérő felütés, ahogy a mozdulatok egymáshoz hangolt összeszedettsége és az ezzel megidézett szétesettség a nyitó jelenetben együttáll, és szintén kvalitásos alkotókat sejtet, ahogy ez a kezdés a záró képsor nyugodt szépségével érzékletes keretbe rendeződik. Az önmagába zárt, kétségbeesetten vergődő lelkek végül megszabadulnak, az érintés megtörténik, és mindez még csak rózsaszín happyendinggé sem válik, mivel egyvalaki közülük a földön marad. Ikuyo Kuroda koreográfiájának ereje azonban törékeny: ahogy az előadás végén a nézőtéri taps visszafogottsága is jelzi, ez az erő el-elvész a felütés energikus izgalma és a befejezés nyugtalanító nyugalma között.

Érintés / Shoku

Az Érintés markáns jelei megkövetelik az értést, miközben az ehhez szükséges dramaturgiai koncentráltság helyenként hiányzik az előadásból. Míg a gyakran visszatérő, egy helyen a tényleges fizikai kimerülés határáig vitt földre zuhanások és felállások érzéki igazságértékkel utalnak az önmagunkkal (sorsunkkal) való küzdelem mintázatára, ennél konkrétabb jelölői rendre célt tévesztenek. A hol lábon lévő, hol bugyiból előhalászott, hol rivaldafénybe installált, hol agresszíven lábközépbe tolt cipő hiába kelt képzeteket kényszerről, rendről, természetellenességről és még megannyi önmagában érdekfeszítő dologról, és hiába a többször is központi súllyal megjelenő (zseblámpa)fények izgalmas intellektuális kihívása is. Mint ahogy a vörös ruhára kiköpködött, fehér, habos nyál elementáris érzéki igazsága is különösebb súly nélkül folyik szét, ezek a jelek sem többek fejtörőnél, ha nincs meg az az egyvalami, amihez kapcsolódva saját gondolatok sokféleségévé válhatnának. Nem az történik, hogy ne lehetne pontosan érteni az alkotók által felkínált metaforikus jelbeszéd szavait, mert éppen lehet, az nem mindig világos, hogy mi az, ami miatt érdemes lenne ezen a nyelven velük gondolkodni.

Érintés / Shoku

Az atmoszféraként használt, nagyrészt komolyzenei akusztikában az előadás a testükbe és egyéb kényszerek közé zárt lelkek vergődését mutogatja, azon belül is - nyögésekkel, haragvó elkeseredettséggel önmagába kaparó vörös körmökkel és egyéb testgesztusokkal - leggyakrabban pőrére izolált lelkekét. Néhány szikáran telt, csendes mozdulatsorokon keresztül, egy-egy, a Semmi rémületéből ránk nyitott, grimasszá kristályosodott szempárban az egész embert is megláthatjuk: amikor és ahogy a lélek ziláltsága a testfelszín látszólagos nyugalmában megjelenik. Mindez ebben a kevéssé fókuszált kiállításban nem sokkal több hét ember érzékletesen megkomponált magánügyénél: bő lére eresztett, kevéssé koncentrált utalás a másikat kereső (japán) női lélekre, ki nem fejtett gondolatok a (politikai) környezet kényszerei közt magát tehetetlennek érző emberről.

A piros ruhákkal együtt démonjaikat is levető, saját bőrükből kibújni képes lelkek így végül egymáshoz elérnek, de a nézőhöz már nem.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr668001715

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.