A Ciróka Bábszínház Csomótündérével indult a leghosszabbnak ígérkező nap. Apró Ernő nagyon erős jelenléte az első pillanattól megfogta a nézőket. Az egyébként zeneileg, valamint tér- és idősíkok használatában eklektikus előadás, nagyban épített a csomózás szimbolikus használatára, amiket költőiségük ellenére nagyon jól tudtak értelmezni a kisiskolás gyerekek didaktikus magyarázatok nélkül is. A válás problémaköre olyan módon van körüljárva, hogy a témában érintett gyerekek számára is megnyugtató válaszokat ad. A darab által megerősítést kapnak abban, hogy nincsenek egyedül. A saját szintjükön képesek felismerni, hogy a „csomó szétvágásában” nem kell bűnösöket keresni.

A Benga produkció a kamaszkori közösségi lét hasonlóan fajsúlyos problémát tárt egy másik korosztály elé, egy másik színházi műfajban. Az osztálytermi színház egy osztályban másképpen működik, mint a Marczin kvázi színházi előadásként, nézőkkel. Azonban a színészek ügyes és ravasz szituációkon keresztül ebben a környezetben is utat találtak a középiskolásokhoz. Ennek a korosztálynak rendhagyó bábokkal játszani, de a bábokon keresztül egy olyan kommunikáció valósult meg, ami elfogadhatóvá tette jelenlétüket. A bábok által megvalósított másik történeti sík, a szereplők és a bábok szerepének jól megkomponált váltásai segítették a 17 éveseket belefeledkezni a bábok világába is.

Délután a program egy újabb hagyományos bábszínházi előadással folytatódott. A Harlekin Bábszínház Rómeó és Júliája dramaturgiailag nagyon jól megszerkesztett, amelyben gyönyörű jelenetek, zseniális térhasználat, profi térváltások és játék a jelenetek képeivel tették tökéletessé az előadás összhatását. A gondosan megkomponált előadás nem shakespeare-i dráma, hanem a jó értelemben véve leegyszerűsített történet, valódi mese. A nézők általi folyamatos pozitív visszajelzésnél mi sem igazolja jobban az előadást. Az igazi nagy történeteket – mint a Rómeó és Júlia – el kell mesélni. Ez a mese ma úgy tudott megvalósulni, hogy a gyerekek tudták szeretni.

A Káva Kulturális Műhely A hiányzó padtárs előadásában újra egy osztályteremben találtuk magunkat. A borotvaélen táncoló problémafelvetés ügyesen elkerülte az aktuálpolitikát, miközben igazi, „velős” kérdéseket feszegetett. Az érzékletes, sallangmentes színészi játék nagyban hozzájárult a – nagyon finoman fogalmazva – hátrányos helyzetben tengődő fiatalok lehetőségeinek végiggondolásához. A probléma és az amatőr szereplők felkutatás kiválóan sikerült, a drámapedagógusi munka részükről nem a szó hagyományos, szakmai értelmében volt sikeres, hanem az osztállyal folytatott kommunikációban.