7óra7

Színházüzem
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Színházüzem

2013. 11. 23. | 7óra7

Lelketlen dolog lenne, de erkölcsileg vállalható. Mármint ha Keresztes Attila rendezői módszerét követjük, aki, amiben lehet, lemásolta nyíregyházi Karnyóné rendezését: más színészekkel, más térben, de egy az egyben ugyanazt játszatja, minden karakter, minden ötlet, minden elem azonos. Olvassák el a cikket, nézzék meg a képeket tényleg megtévesztő a hasonlóság.

Csak néhány dolog nem stimmel. Először is a tér. A Krúdy Kamaraszínház kis, zárt, intim helyiség. Szinte egybeolvad a néző- és játéktér. Nem magas, nem széles. Igazi kamaraterem. A Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza egyértelműen színházterem. Élesen elkülönül színpad és nézőtér. Magas és széles. Cirka háromszázan férnek be. Másodszor a színészek. Egész más a helyzet, ha egyszer már kialakult koreográfiát kell lekövetni, karaktert lemásolni, mások ötletét megvalósítani, mint a sajátot. Márpedig itt kotta van, ugyanazok a viccek, ugyanazok a motívumok. Harmadszor az időtartam. A nyíregyházi bő másfél órás előadás Szegeden kétórásnak bizonyul, a közbeiktatott szünet okán, amit igazából nagy örömmel fogad az ember a negyvenedik perc környékén, mégis: lehet, hogy egyben jobban működne a dolog.

Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak - Borovics Tamás, Szabó Gabi

A lényeg: ez az előadás nem jó. Pontosabban: sajnos nem tud olyan rossz lenni, hogy már jó legyen. Az persze jó, ami a szándék: a stílusparódia, a felszabadult klasszikusolvasás, a műfajok halmozása. Csakhogy Pataki Ferenc valóban szabad és nagyívű Csokonai-paródia felütése után modorosan túlrajzolt vásárikomédia telepszik a színpadra, karikírozott francia és német akcentussal, púderrel és zéró színészi ötlettel. Hogy a rendező nem engedett a már egyszer létrejött anyag megváltoztatásának vagy a színészek fogadták értetlenséggel a koncepciót, a színpadon látottakból nem derül ki. Nehezen érthető és kapkodóan mozgó színészeket hallunk és látunk, tulajdonképpen a voltaképpen igen sovány sztori sem kerekedik ki tisztességesen. Borovics Tamás orrfennhordott Lipittlotty, Gömöri Krisztián dühös és izgága mitugrász Tipptopp, és egyikük sem szeleburdi, hanem önzésből gáncsoskodó tökfejek mindketten, akik a mákosan rikácsoló és ronda Karnyóné (Szabó Gabi) pénzére, egyúttal a bájait nagykanállal mérő, pirospozsgás, életteli, bumfordian bájos Borisba (Szilágyi Annamária) szerelmesek.

Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak - Gömöri Krisztián, hátul: Sorbán Csaba

A szünet után azonban a kiszámítható síkban haladó és meglehetősen unalmas előadás némileg felfrissül, egyrészt Borovics Tamás megörül, hogy interakcióba kerülhet a közönséggel, kisvártatva pedig, horribile dictu, tehetségkutató-paródiává züllik a klasszikus, aminél jobb nem történhet: a színészek végre kitunkolják a műfaj mélységeit, Pataki Ferenc szabályosan elszabadul, ami jótékony hatással van a létráról függeszkedő Tipptoppra és az erkélyről lelkesedő Borisra is, és itt elmegyünk a végletekig: na, ez a része a dolognak, ez a gátlástalanul túlzó, szemtelen betét már bizony olyan rossz és annyira kínos, hogy jó! Ráadásul vannak áthallásai is a jelenetnek, mert arról szól, aminek az ember szívesen tapsol itt és most: a gépies színházüzemről, a tapsra szórakoztatásról, a hatásgiccsről – és láthatjuk, hogy ez milyen is valójában. Ez az a negyedóra, amiért az egészet érdemes végigülni: történik _valami_, történik valami _színházi_ – persze az ezt megelőzőket (és az ezután következőket) is ilyennek szánták, de valódi hatás csak itt jön össze, már ha nem számoljuk hatásnak az összes lehetséges szóviccet, amit tényleg el is sütnek az előadás során.

Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak - Sorbán Csaba, Rácz Tibor

Legalább nem rossz szájízzel jövünk ki a végén. Ugyanis a szegedi Karnyóné nem válik így sem jó előadássá, legelsőbben is azért, mert az előadás nem tudja eldönteni, mit akar, pontosabban nem tud bennünket meggyőzni arról, hogy akar valamit. Illetve egyvalamiről igen: nevettetni akart és klasszikust akart bemutatni. Csak hát a színház nem a tervezőasztalon jön létre, a valódi művészi igény hiányában igazi előadás sem születik. Szórakoztatás sem. Klasszikus-újraolvasás sem. Csak a színházüzem megy, és néha nevetünk, gyakran meg nagyon nem.

_(2013. október 18.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr528001659

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.