7óra7

POSZT-blog, 4. nap: Rossz bohózat

POSZT-blog, 4. nap: Rossz bohózat

2013. 12. 24. | 7óra7

Nem kellene, elég a műsorfüzetben egy közhelyes mondattal az élet labirintusáról megindokolni, hogy a kifejezetten sekélyes produkciót miért találták a színházi évad legjobbjai közé valónak – vélhetően így gondolják a válogatók, a fő alkotók pedig, elmenekülve a szakmai szembenézés elől, maguk mögött hagyták a polgárpukkasztásban utazó Bodolayt és a valahol teljesen máshol járó Katonát, akik tulajdonképpen egyetlen épkézláb gondolatot sem képesek közölni egy óra hossza alatt, pedig Lévai Balázs (riszpekt neki a teljesítményéért) nagyon izzad, először azon, hogy az előadásról legyen szó, aztán már csak azért, hogy véget érjen ez a végtelenül kínos egy óra, amely a POSZT – inkluzíve a fesztivál, a többi előadás, a közönség – abszolút le- vagy hülyének nézéséről tanúskodik.

Mert ez az egy óra visszaélés mindennel, amit egy ilyen helyzet egyáltalán nyújt. Visszaélés a türelemmel, a kíváncsisággal, az érdeklődéssel, a megértés szándékával, a kommunikáció lehetőségével. Bodolay ugyanis az elején leszögezi, hogy a „szakmai beszélgetés” műfaját nem tudja értelmezni, különben is a rendezők utálják egymást és egymás munkáit (kivéve őt, Katonát és Vidnyánszkyt), úgyhogy egyáltalán nem érdemes beszélni a színházi élményről. Ehelyett felolvasást tart Anatolij Efroszt idézve hosszan, illetve elmondja, hogy szerinte nagyon jó, hogy itt volt az előadás, mert már régen látta Ráckevei Annát, akit feltétlen szeretetéről biztosított, illetve egykori pókerpartnerét, Olt Tamást. Hozzáteszi, hogy sokan vannak jelen, akik nála avatottabban tudnák elemezni az előadást, ő nem megy bele ilyesmibe, különben is utált kritikusnak lenni. Az csupán a kérdés, hogy akkor miért vállalta el a felkért hozzászóló szerepét (meg felvenni a honoráriumát).

Bodolay Géza felolvas, Lévai Balázs először omlik össze

Bodolaynak csak az szegi kedvét a láthatóan jókedvű lubickolásban, hogy Katona Imre - aki tévedésből egy, az abszurd színház és a bohózat műfajának összehasonlítására dühödt, ám reménytelen kísérletet tevő, célközönségét vélhetően egy rehabilitációs intézet demens lakóiban megtaláló előadást kezd megtartani érzékelhető bizonytalansággal, de roppant határozottan, tízperces körmondatokkal és kifejezetten mulatságos intonációval - ellopja előle a show-t. Katona lenyűgözi a hallgatóságát, ugyanis a közönség zöme egyszerűen nem hisz a szemének, nem hiszi, hogy ezt valaki tényleg fölvállalta. Konkrétan nem másról van szó, mint a szakmai beszélgetés elszabotálásáról, arról, hogy ne lehessen az előadásról beszélni. A Csokonai Színház beleegyeztével felkért hozzászólók ugyanis következetesen nem beszélnek az előadásról, a moderátor kérdéseit szándékosan negligálják, részben nem is értik. Lévai kétségbeesésében a színészeket szólítja meg, Ráckevei Anna egyetért Katona Imre megközelítésével – jelentsen ez akármit –, de nem akar Vidnyánszky nevében beszélni, Olt Tamás meg azzal bújik ki, hogy az ő figurája a feydeau-i eredetiben is spanyol, így nagyon egyszerű, hogy neki mit kell játszani. Lévai a kritikusokat szólítja meg, de nem reagálnak – Kovács Bálint röviden kifejti később, hogy alkotók hiányában komolytalan a szakmai beszélgetés. Puskás Panni kíváncsi lenne arra, milyen érvek mentén választották be a versenyprogramba az előadást, de nincs, aki válaszoljon. Magam azt teszem hozzá, hogy megköszönöm a szervezőknek, hogy a szakmai beszélgetésen folytatódott a tegnapi előadás, ugyanazon a színvonalon. Mert ez kutyakomédia, egy végtelenül rossz bohózat, amiben magát valamire tartó ember nem vesz részt. Nem gondolom botrányosnak azt, ami itt történt, csupán szánalmasnak: az egész fesztivál megalázásának. De legalább láthattuk, mi is van a szép szavak, a nagy erőfeszítések mögött. Félreértés ne essék: rossz előadás mindig akad, rossz válogatás is van, egy fesztivál is sikerülhet rosszul, de az, hogy a felelősséget ilyen módon elkenjék, hogy az érdeklődőket, moderátorostul, nézőstül és szakmástul így inzultálják, az valami elképesztő arcátlanság. A szakmai beszélgetés - mint olyan - renoméját ezzel a mutatvánnyal sikerült a nullával egyenlővé tenni.

Pedig előtte Ungvári Zrínyi Ildikó esztéta és Urbán Balázs kritikus – Sebestyén Aba rendező és Székely Csaba író közreműködésével – kellemesen csordogáló, valóban szakmai felütésű beszélgetést folytatott a Bányavakság előadásról (kritikánk itt) amely – mint kiderült – Szigethy és Solténszky válogatók listájának egyaránt az élén szerepelt, tehát nem volt vita abban, hogy ez legyen a fesztiválon. (Ezt az akkor még jelenlévő Solténszky mesélte el.) Kérdéses számomra, hogy a Bányavirág után a Bányavakság is valóban olyan eredetiséggel mutat a színpadon (a második darab az elsőnél kevésbé erősnek mutatkozik), mindenesetre egy igen felkészült és jól kitalált előadás képe mutatkozik a szakmai beszélgetésen, amelynek mindenképpen erénye, hogy a negédtől cuppogó „Édes Erdély”-mítosszal leszámolva a valósághoz közelíti a szereplők karakterét, felvillantja valós problémáikat, egyedi stílusban. A társulat – a határon túli független műhely, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – munkája egyöntetű dicséretet kap a jelenlevőktől. Olyan igazi szakmai jellege nincs a kultúrcsevegésnek: Lévai Balázs egyensúlyoz a szakmai és a „civil” érdeklődés között, de a végére kellemesen feloldódik a hangulat, hogy aztán a fentebb ismertetett okból befagyjon.

Balra: Lévai Balázs, Ungvári Zrínyi Ildikó, Urbán Balázs

Székely Csaba: Bányavidék Ebben a kellemes légkörben indult útjára a Nyílt Fórum, a Színházi Dramaturgok Céhének hagyományos rendezvénye, amelynek keretében három kortárs magyar dráma jelenik meg egy kötetben, illetve további három kortárs magyar drámából felolvasószínház születik. Nem igazán tudom, kinek van útjában ez a messzemenően szakmai rendezvény, ami az elmúlt években kiemelten jelentős, sőt közönségvonzó eseménysorozatává vált a POSZT-nak (a kevés sikertörténet egyike), mindenesetre az NKA-ban valaki a már odaítélt 2,5 millió forintból egymilliót lehúzott. Ennek következményeként a felolvasószínházat készítő dramaturgok egy része maga kell, hogy állja a szállásköltségét, illetve a színészekre is csökkentett keret áll rendelkezésre. A pécsi utcán nem szokatlan látvány a zaklatott dramaturg, aki színészt keres a hamarosan színre kerülő produkciójához, de szerencsére készséges és segítőkész színész mindig akad, legfeljebb példánya nem lesz, mert bizony már a fénymásolást nincs pénz kifizetni.

Pénz tehát van, csak épp arra nem elég, amire kérték, mégis megcsinálják – mondja megnyitóján Solténszky Tibor. Persze mindig megcsinálják, aztán jövőre majd jön a kérdés, hogy miért nem elég a tavalyi pénz... ördögi kör ez. Mindenesetre a következő napokban hallhatjuk Kiss Csaba Megtisztulás helyett című dokumentumszínházi előadását Kenedi János és Tar Sándor III/III-as ügyosztállyal kapcsolatos levelei alapján, Laboda Kornél és Szálinger Balázs Rudolf királyfi című darabját (dramaturg: Faragó Zsuzsa, rendező: Laboda Kornél), illetve Gazdag Péter Totálkár című drámáját (dramaturg: Szokolai Brigitta, rendező: Forgács Péter), továbbá elolvashatjuk Kelemen Kristóf Sok alvó közt semmi dolgom nékem, Ménes Attila A Bihari fedőnevű ügynök élete és Mikó Csaba Apátlanok című művét.

Pintér Béla: Drámák Aztán Radnóti Zsuzsa méltatja Székely Csabát, helyesebben a most megjelent drámakötetét. A dramaturg elmondja azt is, amit már jól tudunk a szerzőről, de érdekesebb, ahogyan kontextusba helyezi, és felhívja a figyelmet arra, hogy határon belül jelenleg nincs olyan eleven erővel és a valóságról szellemesen mégis mélyen szóló szerző, mint Székely. Aztán mégis van, mert Enyedi Éva érkezik, aki a Pintér Béla és Társulata alapító tagja, színésze és dramaturgja, bemutatandó az ugyancsak most megjelent Pintér-drámakötetet. Mert – pontot téve a sok éve zajló kérdésre, miszerint egyáltalán dráma-e, amit Pintér Béla ír – a könyvkiadó szakma eldöntötte, hogy ez bizony irodalom, még ha elsődlegesen nem is olyan céllal jött létre, hogy olvassák az emberek. Enyedi érdekesen és közérthetően kalauzolja a hallgatóságot Pintér Béla előadásai készültének rejtelmeiben, elmondja, hogy bizony ez a Béla egy öntörvényű ember, aki maga írja a darabjait, nem improvizációk alapján, hanem a fejéből, a társulatot ismerve, de máshol és másokra is működik (több Parasztopera és A sütemények királynője előadás alapján). A kissé hosszúra nyúlt, ám a székek számából ítélve a valós érdeklődéshez képest sokkal kisebbre méretezett bemutató után az első felolvasószínházi produkcióként Lénárd Róbert Skizopolisz című darabjának előadására került sor, amiről Zsedényi kolléga az alábbi remek összefoglalót készítette.

"Rusznyák Gábor szórakozott – és szórakoztató – bevezetője után minimálszcenikai eszközök segítségével (néhány lámpa és egy kivetítő) indul a produkció. A vetített képek alapján Skizopolisz egyenlő Budapesttel, a benne lévő emberek élete pedig egy drámai szappanoperával. Drámai, mert sok boldogtalan és kiszolgáltatott ember van benne, és szappanopera, mert a mozaikszerűen építkező »nagyvárosi kisrealista epizódok« szereplőit pont olyan véletlenháló kapcsolja össze, mint az Életképek vagy a Szomszédok szereplőit egy-egy csalafintán megírt storyline. Kérdés persze, hogy mennyiben tekinthető kisrealistának, hogy egy taxisofőr elkezd webszexbizniszben futtatni egy utcaseprőt, akinek első és legkedvesebb kuncsftja a taxisofőr szekrénybe zárt felesége lesz, vagy hogy egy gazdag punk diák a kettesért valahogy ellopja az érett, szexi és magányos irodalomtanárnő lakáskulcsait, ahol megtalálja a tanárnő pajzán novelláit, azt ellopja, ezzel kikényszerítve belőle a kettest meg egy kis szexet is, ami utóbbi örvén beleszeret a tanárnőbe, aki talál egy kiadót a novelláknak, így többet nem lesz zsarolható, és a srác hiába ment át kettessel a negyedik végén, az érettségin meszelni fognak neki. Igen, ezek lehetnének tipikus nagyvárosi életképek, de nem azok, és erre az Alexandra Burke Hallelujah című nívós giccsslágerével leöntött végekép, ahol még vagy egy tucat véletlen és felskiccelt konfliktus gabalyodik egymásba, beszédes rendezői reakció. Ugyanakkor a felolvasás Egger Géza, Lakatos Máté e. h., Nagypál Gábor, Homonnai Kata, Enyedi Éva, Horváth Zsuzsa, Csapó Virág és Spilák Lajos előadásában kifejezetten élvezetes, színes, pörgős, valódi színházi élmény. Arról azonban nem győz meg, hogy ebben az anyagban nagyságrendekkel több lenne, mint amit most láttunk. Illetve hallottunk."

Este az Ascher Tamás rendezte Peer Gyntöt játsszák a nagyszínházban. Hogy hogyan kerülhet az Örkény Peer Gyntje egy lapra, egy merítésbe, egy fesztiválba a debreceni Bolha a fülbe előadással, talán örökre rejtély marad.

>>> 1. nap: „Nem ez a mi közegünk”

>>> 2. nap: Van még idő?

>>> 3. nap: Díszburkolat

*POSZT-háttér*

>>> Szponzoráció nincs, taó van – Szakmai vita a társaságiadó-támogatási rendszerről

>>> POSZT 2013 @ 7óra7

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr57998285

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.