A Kritikus Órára maradó nézők közül nincs olyan, akinek nem tetszett volna a Szutyok de csupán ketten mondják azt Csáki Judit kritikus kérdésére a harmincöt-negyven maradóból, hogy ez a kedvenc Pintér Béla-előadásuk. Nem negatívumként említették a címbeli hatást, vagy azt, hogy ez egy kemény darab. És aztán megérkezett Pintér Béla.
A beszélgetésen Csáki segítségével a Pintér-féle színházcsinálás módszereibe – általában és a Szutyokra vonatkozóan konkrétan is – betekintést kaphattak a résztvevők. Ebből kiderült, hogy a Pintér-előadások esetében először egy olyan „magnetikus erejű” kezdő motívum van meg, ami aztán magához vonzza a többit. A Szutyoknál ez a rendezőnek egy kolléganője volt, akivel kölcsönösen utálták egymást, majd eszébe jutott egy történet arról, hogy egy gyermektelen család akarata ellenére fogad örökbe két gyereket, akik közül az egyik gárdista lesz, és ez a két motívum olvadt egybe rövid úton. Történt mindez 2010-ben, amikor a Jobbik és a Magyar Gárda előretörését tapasztaltuk, és Pintér úgy gondolta, a társadalom tragédiáját leginkább elemi egysége, a család tragédiáján át lehet megmutatni.
Ebből az alapproblémából indul a darab írása, amiből a próbafolyamat indulásakor rendszerint húsz oldal/két-három jelenet és a sztori vége van meg, de a műhelymunka során jelenetről jelenetre alakul az előadás, akár a meglevő anyag átírásával, ugyanis Pintér szerint „nem az a fontos, hogy az én szövegem, hanem az, hogy az előadás valósuljon meg”. (A változtatások különben rendkívül demokratikusak: a színészi ötleteket a rendező „kabinetkérdéssé nyitja”.)
Ha olyan téma kerül elő a darab kapcsán, amiről az író nem tud eleget, annak értelemszerűen utánakeres; a Szutyoknál ez a meddőség kérdése volt, erről több internetes fórumot is végigolvasott. Az egyik ilyen bejegyzés szerzője arról írt, hogyan távolították el a méhét, és tette mindezt azért, hogy a kiírással csökkenjen a fájdalom. Volt egy előadás, amikor pontosan ennél a résznél rohant ki zokogva egy hölgy. „Fontos a hatás a színházban, de akkor nem voltam boldog” – emlékezett vissza Pintér Béla.
A szöveghez társuló a zenei víziók már a folyamat elején megvannak. A Cserhát kevéssé izgalmas zenei világa helyett így került be az ősi szépséget és szomorúságot hordozó, jóval drámaibb gyimesi-moldvai népzene, ami a történetet tudja szolgálni, és azt is tudta Pintér, hogy használni akarja az előadásban a népballadát. Ehhez viszont mindenképp kellett adekvát helyzet, így került be a falu hierarchiáját is bemutató színjátszóköri szál, a megtörtént félrefordítási jelenetet – amelynek szereplői a valóságban az utált egykori kolléganő és egy párizsi színházigazgató hölgy voltak –, vagy Regős János Kazincbarcikán eltűnt szendvicse, azok a pontok, ahol igazán felszabadultan tud nevetni az ember. Mert ahogyan Csáki megjegyzi: „nagyon akarunk nevetni” ezen a komor történeten, amelynek szereplői közül vélhetően többekkel tudunk azonosulni.
Az egyes karakterek jellemének és viszonyainak változása, a változások okai, az, hogy kivel és miért azonosulhatunk, a KO közönségét is bekapcsolták a beszélgetésbe. (A KO-ra érkezett egyébként olyan néző is, aki az előadásra nem jutott be, csak a drámát olvasta.) Volt, aki azt jegyezte meg, Irénen kívül nem változott markánsan senki más; volt, aki szerint motiválatlan volt, hogy Rózsi rábeszélte Anitát az abortuszra, Anita pedig elvetette a gyereket; volt, aki arra volt kíváncsi, hogy Irén szerette-e Rózsit; és volt, akit az érdekelt, hogyan kerül ide az istenségként ábrázolt állam és közszféra. Az élénk párbeszédben drámaírótól még az az oly ritkán hallható megjegyzés is elhangzott, hogy „ennek külön jelenetet kellett volna szentelnünk”, „ezt meg kellett volna erősítenünk”, „ezt pontosítanunk kellett volna”. A drámai-társadalmi kérdéseket a jó érzékkel megszólított Regős János sztorizása terelte derűsebb irányba.
A három éve, a választások előtt született, azóta külföldön is sokat vendégeskedett Szutyok mit sem vesztett aktualitásából. Csáki Judit szerint a darab a zárt, példabeszédszerű történet miatt működhet külföldön is, míg Pintér Béla indokként hozta a szélsőjobb európai előretörését is. Igaz, a nézői reakciók országról függően változnak: német nyelvterületen érzékenyek voltak erre a nézők („Ez akár nálunk is megtörténhetett volna” – mondták Svájcban), Lengyelországban viszont nem tudtak azonosulni a problémával (sem a cigánykérdés, sem a parlamenti szélsőjobb kérdése nincs náluk napirenden), egy minszki fellépés azonban egy szentpétervári fesztiválmeghívást hozott.
Regős János szerint a közönség azért szereti Pintér Béla színházát, mert közös rezgéseket tud kiváltani, odavonzza a nézőt ezekhez a mélyen átélt figurákhoz. A Szutyok azonban nem sok reményt ad. Csáki szerint az olvasat akár kettős is lehet: nem biztató a szebb jövő, illetve a gödör mélyéről talán mégiscsak van felfelé út… Pintér Béla nyitva akarta hagyni a végét, hiszen nem a tanító attitűdjéből, hanem megfigyelőként akarják láttatni a problémákat. „Ha tudnám a megoldást, háromszor aláhúzva mutatnám” – fogalmazott, és a valóságban egymás mellett létező végletek kapcsán hozzátette, lehet a remény színházáról beszélni, de az biztosan nem fog pontos valóságképet adni.
_(2013. december 21.)_
