7óra7

Bolognai spagetti – MET élőben

Bolognai spagetti – MET élőben

2014. 01. 11. | 7óra7

Az orr

Nehéz is megszokni a MET kockaformáját, megszeretni meg pláne. Nem is kell, elég nézni, örülni, hogy átszeltünk pár ezer kilométert. És HD. Nagy felbontás, tűéles kép, legalábbis ezt írják. És tényleg. Nem is az a legjobb, hogy szép, hanem közelről látni az arcokat, a zokogást, az örömöt, a szemfestéket. Néha megszakad a közvetítés, bereccsen a hang, kétszer mondja Kovaljov ugyanazt. De ez legyen a legkevesebb. Mert a másik oldalon meg ott van, hogy több mint húsz perc a szünet, embereknek tervezték. Aki hamarabb visszaér, beül és nézi az előkészületeket. Hogyan viszik a méteres díszleteket, lassan, de mégis precízen. Hogyan készültek a szerepre az énekesek. Ő imádja ezt a világot, nagyon közel áll hozzá, a társak is csodásak, álom itt játszani, ezt nagyjából mindenki elmondja. Van műsorvezetőnk, aki mindezt megkérdezi, bement szombat délután szekundálni.

Már tényleg csak annyi van, eldöntsük, tetszenek-e az előadások. Mert hát ez a lényeg.

Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics: Az orr; Giacomo Puccini: Tosca.

Annyi mindenért lehetne szeretni ezt, csak igazából sehogy se megy. A téma is használható, elszökik a bürokrata orra, és ebben a világban minden groteszk. Talán túlságosan is az: minden annyira eltúlzott, hogy a végére nehezen ismerszik ki, miről is akar szólni. A háttérben futnak az animációk, a MET színpada teljesen kihasználva. Csak egy kicsit több gondolat kellene, vagy valami szál, ami vezet. William Kentridge rendezésé egy abszurd világ, persze, kigúnyolják az egészet, a végén lehetne a nagy nevetés. De hát nincs. Hiányzik a bürokrácia szerpentinjének erősebb kihangsúlyozása. Azonban kerek az egész, ritka nagy játék a színpadon, a szereplők egy szobában mozognak, majd távolodik a kamera, és máris látjuk, ez a színpadnak a huszadrésze, a többi is szoba, maga az orosz világ. Mindenki jön-megy, és minden értelmezhető is, csak felteszem a kérdést: tényleg ennyi az egész? Úgy látszik. Két óra futkosás az orr után, pardon, miért is veszik el az orr? És miért kerül újra vissza a gazdájára? Értem én, hogy felfoghatatlan a létezés, azonban választ azért lehetett volna odabiggyeszteni. Pirosra festettek mindent, a mozdulatok eltúlozva, tudná ecsetelni az ember, milyen kidolgozott a tér. Bár minek tegye, hiszen végig érezhető, hiányzik a személyesség. Valami, amivel a rendező megmondja: én ezt az utat ajánlom, ezen megyek, te persze nyugodtan térj le.

Az orr - Paulo Szot

De ha túlteszi magát az ember ezen, és a magyar feliratozáson – ami a felkiáltó- és a kérdőjelet nem ismeri, ha igen, összekeveri – találhat szépségeket. Paulo Szot Kovaljovját, igazi kisember a hivatalnokok között, rettegés van a hangjában az eltűnt az orra miatt. Andrej Popov rendőrfelügyelője cinikus és erőteljes hangon énekel. Pavel Szmelkov vezényletével kezdetben kicsit erőtlen a zenekar, majd fölébrednek. Mintha két álom között lennének, néha lankadnak, ismét fel, nehezen érezni a "most mindent ki kell gúnyolni" instrukciót. Pedig ez hiányzik: játékosabbra venni a figurát, evezni a valóság és annak eltúlzása között.

Rá kell jönni, nem több ez látványnál, mögötte kifordul önmagából a világ, csak hiányzik a vezérfonál: mi is az, amiről beszélni szeretnének. Túl egyértelműnek veszik, hogy ismerjük ezt, és röhögünk azon, hogy ilyen a hivatal világa.

Tosca - Karta Mattila Míg Az orrnál bizonytalanabb az ember, addig a Tosca Luc Bondy rendezésében megmutatja, miért is érdemes operába járni. Mit járni, ezért átrepülné az ember az óceánt, repülőjegy ide vagy oda. Nem újradefiniálás ez, inkább vázolja, miért is lehet szeretni a énekesnő-festő szenvedéstörténetét. Mert hát arról van itt szó. Sodró erejű műnek írják az előadáslapon, és az is. A templomban a festőállványon szédítő a látvány. Tosca és Mario együtt, andalító, mámoros pillanat. Szeretik egymást, hiába kacsintgat más kék szemére Cavaradossi, odabújnak a másikhoz. És a templomban történik mindez – Bondy hangsúlyozza. Kis utalásokkal teli a monumentális színpad, korhű jelmezek, de ebben itt a valóság. Már ha valóság az, hogy a templomban ármánykodik a hadúr, Scarpia, aztán az istenség lábához dörgölőzik. Persze, hogy az. Ebből a bájjal teli állapotból vezet le a rendezés, egyre távolodik a nagytól, a szárnyaló érzelmektől, csúszik be a rideg cselszövésbe, a nyomasztó kihallgatóba. Rá kell jönni a rejtett kincsekre, és érezni Tosca szenvedését. A második felvonásban, amikor kínozzák a festőt, kinyitják az ajtót, már állathangokat hall az ember, és tudja, innen pár perc csak a megtörés. Következik minden mindenből. Szegény harmadik felvonás miatt lehet kicsit szomorkodni, Puccini hibázhatott, azt gondolom, mert hát a vége, az tényleg csak egy perc lenne, semmi ária? Szaladnak Tosca után, ő meg azonnal bele a vesztébe. Lehetett volna erősebb keze a rendezőnek, piszkáljunk kicsit bele ebbe alapon, de ez elmaradt. A díszlettel megtette, Richard Peduzzi műve. És kicsit gondolkodom, mi itt az új, aztán rájövök, semmi. És így még inkább remek, a kápolna monumentalitása, itt még forrhatnak az érzelmek, szabad mindenki. Scarpia szobája, ahol tényleg kurvákkal játszadozik, nem finomkodtak, csúszik a melltartó, mocskos rúzs a szájon, minden piros. Tosca tűzpirosban jön, és vérrel teríti be a végére, mutatván végig, az érzelmek a játszanak. Ez a rendezés igazi ötlete, arról a nagy szenvedélyről beszél, ami vonz a politikához, a nőhöz, majd később a vártoronyba, hogy onnan vesse le magát a csalódott.

Patricia Racette asszonyára nehéz nem figyelni. Tulajdonképpen minden jelenése pillanat, talán már annyi is elég, hogy átérezni, miért is lesz gyilkos, mert hát azért mégse adok mindent a festőért. Ő tényleg nem érti, miért szenvedi el ezt. Mégis-morál van benne, menni kell, leszúrtam, irány a börtön, majd egy szép és új világ, ott van a hangjában ez kiölhetetlen szilárdság. Roberto Alagna énekli a festőt, lehet érteni, miért vannak ők együtt, remeg a keze, az ajka, és csak mondja, olyan őszinteséggel, a sortűz előtt: úgy vágyom élni. Ez a pillanata, ezért tapsolják állva. Aztán látom a szünetben, csak sok a festék rajta, amúgy igazi szépfiú – persze, ezért is. George Gagnidze Scarpiáján is van a sminkből, de neki nem nagyon van pillanata. Legalábbis az első felvonásban, hacsak nem az, hogy megmosolygom. Más kellene, nagyon el akarja hitetni, ő itt az úr, egyenesen áll, méltóságteljesen lépked, csak hangilag fakó. A második felvonásra mintha kicserélték volna. Minden mozdulata aljasságot rejt, Tosca könyörög, ő föláll, és cinikusan tapsolja, melléereszkedik térdre.

Tosca

A jó az, hogy az árokban sincs gond. Riccardo Frizza vezényel, olyan lendülettel indít, hogy azt kell hinni, összedől az Angyalvár, és akkor nincs második, se harmadik felvonás. Aztán szorítja háttérbe a zenét, kíséri az érzelmeket, segíti, de végig dinamikus marad, zakatol a vonat, nincs megállás.

Nincs ám, megy minden a végkifejlet felé, leugrik Tosca. Kicsit szomorú, hogy valami szalmabábut löknek ki. Ugorhatna ő maga is, egy matrac elfért volna. Bár nem baj, ez a legkevesebb gond. Ennyi az összes probléma, és ez édeskevés. Ellenben az előadás.

Tényleg olyan volt ez, mint a címben említett egytálétel. Van a tészta, Az orr, ami rendben, megeszi az ember, elmegy, lehet rá mondani. De a szósz, a Tosca, na azért esszük. Azért járunk operába. És kijövök szombatonként a filmszínházból, amikor eszembe jut: ezek mindegyikéért lehetne nagyokat tapsolni itthon. Mondjuk, nemrég volt itt a Falstaff, ami egy ügyes indítás. Talán hosszútávra szól. Hátha.

_(MET élőben, HD minőségben sorozat – Uránia Nemzeti Filmszínház – Sosztakovics: Az orr, rendező: William Kentridge, 2013. október 26. / Puccini: Tosca, rendező: Luc Bondy, 2013. november 9.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr377996657

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.