7óra7

Bán Bálint: Csak egy kilométerre előre

Bán Bálint: Csak egy kilométerre előre

2014. 01. 22. | 7óra7

Bán Bálint ► Nem idegen közeg számodra az Átrium Film-Színház, ahol beszélgetünk.

Igen, jó kis csapat üzemel itt a pult mögött, szeretünk itt lenni, olyannyira, hogy itt szoktunk maradni Droszt után is - ami a 011 Alkotócsoport októberben elkészült új darabja, Radnai Márk rendezésében. Eléggé ideszoktunk.

► Ha jól tudom, a Drosztban eredetileg kizárólag amatőrök szerepeltek volna, aztán belekerültetek ti is, színészek. Miért alakult végül így?

*BB:* A mi kapcsolatunk pár évvel korábban kezdődött Márkkal. Kezdetben meglehetősen rossz viszonyt ápoltunk. Nemigen tudtam, mit gondoljak róla pontosan, de azt tudtam, hogy bármikor össze tudnánk verekedni a folyosón – és ezt mindketten kölcsönösen kommunikáltuk is egymás felé. Annak ellenére, hogy nem voltunk jóban, mégis megkeresett és felkért egy vizsgarendezéséhez. Élménynovellát kellett írniuk az életük egy meghatározó eseményéről, és aztán azt színpadra állítani. Egy 48 órájáról szólt, és nagyon szerettem csinálni, őt kellett játszanom. Amikor letudtam az egyetemi kötelezettségeket, bementem próbálni olyan éjfél körül és négyig nyomtuk – akkor még lehetett –, a legnagyobb energiával, kedvvel, soha nem untam meg, tisztára, mint egy robot, nem volt megállás. Nyilván azért volt ez, mert örömömet leltem benne. A színész szempontjából a kulcs a színházhoz talán ez. Ez akkori életem legmeghatározóbb élménye volt mind emberileg, mind színházilag. Márkról is, a színházról is és önmagamról is sokat tudtam meg.

► Miben lelted örömödet? A próbában, az előadásban, a kapcsolatokban?

*BB:* Mindháromban. A próbában azért, mert egy kéthónapos folyamatot végigszenvedni nem lehet, illetve lehet, de az nagyon megkeseríti az embert. Bár a színházilag érdekes konfliktustól is lehet jó egy előadás – ilyen volt például Márkkal a viszonyunk –, de mondjuk egy olyan konfliktus, ami unalmat vagy érdektelenséget kelt, az már nem jó. Látszik egy előadáson, ha a színész szereti csinálni.

Kabaré - Bán Bálint, Ostorházi Bernadett, Viktor Balázs

Ezt először Alföldi Róberttől hallottuk: rendezett nekünk egy vizsgát negyedik év közepén, a Kabarét a Nemzetiben, decemberben mutattuk be, talán tízszer játszottuk, amíg ő volt az igazgató. Talán a főpróba előtt közölte velünk, hogy gyerekek, ez mégiscsak arról szól, hogy kimegyek és engem nézzenek, csodáljanak és én megmutathatom magamat. Ez abszolút benne van mindig a színészlétben, de se Zsótér Sándor, se Zsámbéki Gábor nem így tanította, mert ők megint mást tartanak fontosnak. A Kabaréhoz ez elengedhetetlen. Nála tanultuk meg, hogy néha ezt is alkalmazni kell.

► Mostanában sokszor mondják, hogy milyen kevés gyakorlati lehetősége van az embernek, de téged nézve az látszik, hogy sok mindent kipróbáltál: voltál a Katonában, a Nemzetiben, amik jelentős kőszínházak, itt az Átriumban a 011-gyel, ami viszont teljesen független, fiatal színházi társulat. Hogy bírod ezt a sokféleséget? Gondolom, nemcsak az emberek, a munkák és a csapatok is teljesen mások, más színházban is gondolkodnak.

*BB:* Ez nagyon jó kérdés, reggelig tudnék róla beszélni, de nem biztos, hogy össze tudom szedni ennyire a gondolataimat. Tavaly megpályáztam egy köztársasági ösztöndíjat – amit aztán nem én nyertem, de ezzel nincs is semmi baj. Azért pályáztam meg, mert tavaly tizenhat bemutatott és repertoáron lévő előadásban vettem részt, ha belegondolunk, akkor ez ugye havi egy, de négy hónapon keresztül két próbafolyamatot jelent. Azt gondoltam, hogy ez olyan teljesítmény, amivel érdemes pályázni. Az ember mindig szövegel, hogy fáradt vagyok, nincs kedvem, de a próbán mégis mindig próbál, mégis mindig elkészül az előadás, mégis mindig bulizik bemutató után, mégis mindig arra törekszik, hogy jól érezze magát. Amikor elfogy ez a munkamennyiség – ez akkor van, amikor kirepülünk a fészekből, ami nekünk most van –, akkor döbben rá mennyire fontos a munka, hogy mennyire kell ismerni a határaidat és hogy mennyire jót tesz, amikor tágíthatod azokat. Mindkét osztályfőnökünk mindig arra tanított minket, hogy a teherbírásnak nincs határa, mindig, mindenben a maximumot kell nyújtani, lusta színésznek nem lesz munkája. A másik, amire Zsótér tanított, hogy tudjuk magunkat működtetni és elfoglalni, ha éppen nincs munkánk. Szerintem ez a legnehezebb. Bármennyire van mindig egy kis munka, kis szinkron, kis próbafolyamat, kis valami, de nekem most épp egy-két hónapig nincs semmi, és ezzel nehéz megbirkózni. Felkelek délben, elmegyek edzeni, aztán főzök egyet, olvasok, majd este koccintok a srácokkal, majd hazamegyek. És közben semmit nem csinálok abból, amit öt éve intenzíven tanulok.

Lepsénynél még megvolt - Bán Bálint

Nemrég volt olyan először hosszú évek óta, hogy leültem az ágyamra, és azt éreztem, hogy ma szabadnapom van. Olyan furcsa volt. Nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni… Világéletemben versenysportoltam, aminek az ember hobbijává kell válnia, mert azzal töltöd a szabadidődet is. De mióta az egyetemen vagyunk – ráadásul mi még abban az időszakban voltunk, amikor hajnali négyig is bent lehetett lenni, nem volt szénszünet se, most már vizsgaidőszakon kívül csak tízig, vizsgaidőszakban pedig éjfélig lehet bent lenni, reggel kilenckor voltak a mozgásórák, nem tízkor stb. –, szóval mi hónapokig masszívan négy-öt órákat aludtunk, megtanultuk, milyen érzés, amikor nincs pénzed kajára és inkább cigit veszel, a reggeli meg az, hogy benyomsz egy lapos kiflit a szádba és az hátha megolvad, amíg leérsz a lifttel. Megtanultuk, hogyan kell nem lusta színésznek lenni.

Hajlamos vagyok megunni dolgokat, könnyen és gyorsan, ez mindennel így van, de ezt a szakmát nem tudom megunni, mert annyira sokszínű. Nem csak az, hogy kéthavonta elkészül egy előadás, és utána lehet váltani egy következőre, hanem annak a két hónapnak is minden perce különböző dolgokat vár el tőled: precizitást, pontosságot, maximalizmust és közben sokszínűséget. Ebbe nem lehet beleunni.

► Könnyű a váltás? Tizenhat bemutatóról beszélünk, nyilván volt olyan, hogy párhuzamosan próbáltál. Könnyű átmenni egyikből a másikba? Két másik világban létezni?

*BB:* Nem tudom... Nem szoktam agyalni ezeken. Amikor a helyszínen ott vagyok, akkor ott vagyok. Ezt úgy Zsótérnak, mint Zsámbékinak köszönöm – és Király Dani osztálytársamtól is sokat láttam, ő volt ilyen tekintetben a példaképem: soha nem megy fel szándék nélkül a színpadra, úgy, hogy nem áll készen valamire, nyitott bármilyen improvizációra és külső hatásra, de olyan nincs, hogy várja, történjen valami. Ez hozzáállás kérdése: nem lehet úgy ott lenni próbán, hogy máshol jár a fejem. Nem volt olyan, hogy azon gondolkodjak, nehéz-e átállni. Át kellett állni, kész, más nem érdekes.

Eleje - Notóriusok 30.1 - Bán Bálint, Dénes Viktor, Kovács Lehel

► Akkor nem zavarnak a különféle színházfelfogások? Máté Gábor máshogy csinál színházat, mint Radnai Márk, Alföldi Róbert másképp csinál színházat, mint Fehér Balázs. Ezek hogy csapódnak le?

*BB:* Nem zavarnak, mert olyan munkákat kaptam és vállaltam el, hogy mindegyikben kedvemet leltem. Például volt operettkurzusunk Oszvald Marikával – a műfajt nézni nem szeretem, de csinálni igazi élmény volt. Vizsga után lehívott minket a nyaralójába: gyönyörű ház, fantasztikusakat főzött nekünk, egész este mulattunk, volt medence, bele is dobtuk Marika nénit, bent vízipólóztunk ruhástul, mindenki ott aludt, ahol akart – elképesztő hangulat volt. Ezt a hangulatot kellett működtetni az operettkurzusban. Mi prózai színész osztály vagyunk, nem hittem volna, hogy valaha találkozunk ilyennel.

► Működött számodra?

*BB:* Nekem nagyon működött, és bár nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen életvitelben jól érezném magam, a vizsgán jól esett csinálni. Sok mindent kipróbálnék. A filmezés is újra elkezdett érdekelni – gyerekként belecsöppentem egy-egy ilyen lehetőségbe, gondoltam, jól lehet vele keresni is, és mindenki szereti. Érdekes az a világ: egyik pillanatról a másikra a káosz tökéletes pontossággá alakul, amikor kimondják azt a szót, hogy felvétel. A száz fős stáb elcsendesül, és várják, hogy megkreáld, amit elvárnak tőled, mert ők is megtették a maguk dolgát. Kalandvágyó típusnak szívesen mondom magam.

Rükverc - Bán Bálint, Bán János

► Most legalább nem kell kimondani azt a közhelyes kérdést, hogy miért lettél színész. Ebből tökéletesen le lehet vezetni. Gondolom, édesapád is ott van, mint előkép.

*BB:* Édesanyám is többször felvételizett, a Nemzetiben volt stúdiós, utána ismerkedtek meg édesapámmal, akit elsőre felvettek a főiskolára. Ő egyébként mindig tiltott a dologtól: meg ne próbáld, nincs értelme, nem lehet vele keresni, teljesen boldogtalan leszel, nézz csak rám, ezt az életvitelt nem kívánom neked, te sem kívánod magadnak stb. Anyukám azt mondta, hogy szerinte azt csináljam, amitől boldog leszek. De senki nem támogatott ilyen tekintetben. Édesanyám, ha volt kérdésem, vagy látta, hogy elbizonytalanodtam, és vágyom rá, akkor persze megerősített. De nem volt erre késztetés semmilyen irányból. Apukám sokáig úgy intézte, hogy ne derüljön ki, hogy az ő fia vagyok. Mindig titokban tartotta a magánéletét. Amikor felvételiztem, egyedül Zsámbéki tudta, hogy Bán János fia lehetek, mert sokat voltam a Katonában premieren. Hogy miért lettem színész? Nem csak a kalandvágy miatt, inkább mert mindent megunok, és ezt nem tudtam megunni. Semmi nem tesz ennyire boldoggá, mint a színház.

► Az a típusú gyerek voltál, aki belefogott valamibe, és amikor látta, hogy működik, akkor félkészen otthagyta és elment valami mást csinálni? Hogy ismerted ezt fel?

*BB:* Jó kérdés. Rengetegféle versenysportból, hobbikból, nőkből... Mindig rengeteg energiát fektettem mindenbe. Ha belekezdek valamibe, azt csinálom eltökélten, sokáig, van, hogy évekig. De ha egyszer megunom, akkor ott vége. Amíg van, addig teljes mértékben oda koncentrálódik a figyelmem és az energiám.

► Nincs olyan veszélyérzeted, hogy ezt is megunod?

*BB:* Nincs, már meguntam volna. Bár nagyon fiatal vagyok – az arcom is ilyen kölyökképű –, de érzem, hogy nem. De ha esetleg mégis megunom, akkor majd abbahagyom, nem gondolom, hogy baj lenne.

Kígyóasszony - Bán Bálint ► Akkor mindig tovább tudsz lendülni. Ez azért szerencsés dolog.

*BB:* Sokszor végiggondoltam már: tényleg szerencsés típus vagyok. Például tavaly, ahogy sorjáztak a munkák. Egy filmhez tudnám hasonlítani, amit egyszer láttam... a címét sem tudom... egy fiúról szól, akinek levágják az egyik lábát, majd kap protézist és utána hosszútávfutó lesz, és végigfutja az államokat. Hamar híre megy a dolognak és meginterjúvolják futás közben. Fut mellette egy riporter, kérdezgeti, és végig ott van mellette egy furgon is, ami kíséri. Egyszer csak bedobja a riporter, hogy három kilométer múlva érkezik egy emelkedő, hogyan áll hozzá? Nincs válasz. Mutatják a riporternek a kocsiból, hogy menjen, azonnal hagyja békén, berántják a kocsiba, és mondják neki, hogy csak egy kilométerre előre gondolkodik, nem tud hárommal előre, mert akkor nem bírná ki. Nagyon ilyen típus vagyok. Legtöbbször nem tudom, mit csinálok másnap. Pláne azt, hogy jövő héten. Ha mondjuk másnap előadásom van, azt persze tudom, akkor úgy kel fel az ember.

► Máshogy kelsz fel, ha mondjuk a taxis srácot játszod a Drosztban?

*BB:* Igen, ez bármelyik előadással kapcsolatban megvan. Ez összeszedettséget és koncentráltságot jelent. Ez nem valami kényszer vagy erőszakolt dolog, nem azért, mert így akarok felkelni, hanem egyszerűen így van.

► Mondhatjuk, hogy azt kaptad a Színműn, amit vártál? Kétfelé is fordítható ez: tiéd-e ez a hivatás, másrészt, hogy azt kaptad az oktatástól, amire számítottál?

*BB:* Nem tudtam, mire kell számítani. Fogalmam sem volt a tanárokról, hogy ki kicsoda. Zsámbéki tanár urat ismertem egyedül. Hogy ki ez a másik, ez a kopasz, furcsán öltözködő ember, azt nem. Senkiről semmit. Volt olyan osztálytársam, aki viszont mindenkiről a legkisebb paramétert is felmondta fejből. Nagyon pozitív benyomásaim vannak az egyetemmel kapcsolatban, itt teljesedtem ki, sokat változtam, de mégis megmaradt belőlem régről az, aminek kellett. Viszont rengeteg mindent le tudtam vetkezni magamról. Ha reklámban lennénk, azt mondanám, hogy amióta idejárok, sokkal boldogabb vagyok és jobban érzem magam. De tényleg. Örülök ennek az öt évnek, és nagyon nem mindegy, milyen tanárok keze alatt: a minket tanítók átadtak egy világlátást, életszemléletet.

► Mégis mi ez a világlátás így összefoglalólag?

Pinokkió - Rajkai Zoltán, Keresztes Tamás, Bán Bálint *BB:* Kapásból tudom mondani, amit Zsótér adott, ez egy, a színész számára nagyon fontos dolog: a kíváncsiság igénye. Ebbe beletartozik a kalandvágy, a frissesség, az ébrenlét, önmagad ébrentartása, egy színész legyen kíváncsi, akarjon megismerni minél többet, akarjon minél többet csinálni.

► Úgy tűnik, nálad működik. Mindjárt vége az öt évnek. Van arról elképzelésed, hogy mit szeretnél csinálni azzal, amit kaptál? Nyilván használni valamilyen módon, de milyen módon? Minek örülnél, ha öt év múlva hol találnánk meg? Mi az elképzelésed, szakmailag mire vágysz?

*BB:* Vágyai mindig legyenek az embernek. Eszembe jut egy feladat, amit talán másodikos korunkban adott nekünk Zsámbéki. Leült velünk szemben, gondolom, olyan tájt, amikor szembesült azzal, hogy a jelenlegi túltelítettség mellett milyen nehéz lesz eladni minket színházakba. Azt mondta, hogy most szeretné, ha mindenki elmondaná, hogy tizenöt év múlva ki lesz és mit fog csinálni. Nem, hogy mit szeretnének, hanem, hogy mit fognak. Nem a vágyakozásokat kellett írni, hanem döntést hozni, hogy veled mi lesz. Akkor azt mondtam, hogy valószínűleg nem leszek nagyon ismert, viszont boldog igen, egy kis társulattal fogok dolgozni, akik Európában turnéznak, rengeteg mozgásra alapuló színházzal. Az a réteg, aki ismer, az elismer, nekem ez lesz a legfontosabb, viszont ők kevesen lesznek. Ez talán már most is így van. Nem tudom, hogy ennek örülök-e vagy sem. Viszont ezek a vágyak megmaradtak: az egyetemen kiderült, hogy van affinitásom a mozgásszínházhoz, de manapság annyi jó színészi képességgel megáldott táncos van, hogy nem kellenek jó táncosi képességekkel megáldott színészek.

► Azért ez nem egészen van így...

*BB:* Egy szó, mint száz, ez a vágyálom megmaradt. Hegymegi Mátéval, aki a fizikai osztályban fog idén végezni évfolyamtársamként, sokat dolgoztam, azokat a munkákat nagyon csíptem. Idén is felújítunk egy előadást ami Szigarjev Gyurmájából készítettünk. Az is jó dolog. Igazából nagyon vágyom a fizikai színházra, és azért is meg fogok tenni mindent, hogy filmezhessek. Boldog akarok lenni. ha nem is dolgozom agyon magam, akkor is olyan produkciókban szeretnék részt venni, amiben jól érzem magam. Az utóbbi időben jöttem rá, hogy talán így izgalmasabb és érdemes érte feláldozni dolgokat.

Hitgyógyász - Bán Bálint

A Droszt például abszolút boldoggá tesz, érdekes, ahogy használ engem Márk, nyilván ki kell nőnöm ebből a szerepkörből, a magas hülyéből, de most még élvezem, meg ez én vagyok, ez nem kérdés. Nagyon szerettem Fehér Balázzsal a munkafolyamatokat, számomra a legkedvesebb – nem tudom elképzelni, hogy mi fogja ezt felülmúlni – a Hitgyógyász nagyon jó írás, nagyon jó anyag. Egyelőre az a top. Közben húsz embernek játsszuk egy öltözőben, senki nem tud róla, pénzt sem kapunk érte. Mégis a legjobban erre az előadásra koncentrálom az energiáimat, a legtöbbet ez jelenti, ha az a húsz ember rossz szájízzel megy haza, attól nagyon rosszul érzem magam. Valami ilyesmit akarok csinálni színházban, az a szerep nagyon arcon ütött. Balázzsal készülünk egy új előadásra, Boris Vian: Tajtékos napok regényét szeretné színpadra vinni Fekete Ádámmal, a dramaturgtársával.

► Mi van még előtted? Látsz munkákat?

*BB:* Van pár felkérés, amikre még nem tudtam igent mondani, mert azonos időszakot fednek le. Idén filmeztem volna, ami átkerült nyárra. Emiatt nincs most munkám, mert mindent lemondtam. Visszaadtam felkéréseket, filmszerepeket, lemondtam minden színházi produkciót. Hat aktuális produkcióm áll, mert miattam nem lehetett felújítani, és most már nem érnek rá az emberek, hogy felújítsuk. Ezért vannak az üres hétköznapjaim.

Rükverc - Borbély Alexandra, Bán Bálint

► És hogyan látod a mai színházat?

*BB:* Úgy érzem, valami változás létre tud jönni a szakmában. Nem tehetik meg a kőszínházak, hogy ne hozzanak létre olyan újításokat, friss dolgokat, mint amik a nemzetközi közegben vannak. Németországban olyan sűrű színházi világ van, interaktív, kíváncsi a néző az előadásra, úgy mennek be, hogy ha kiül egy színész a színpad szélére és feltesz egy kérdést, akkor válaszolnak rá. Fel vannak készülve a megszólításra. Lehet, nálunk még nem elég fejlett ehhez a közönség. Bár nem tudom, hogy lehet-e a nézőket képezni...

► Nem biztos, hogy nézőnek kell lenni, hanem állampolgárnak, a maga tudatosságával, kíváncsiságával. A kíváncsiságért és a bizalomért pedig dolgozni kell.

*BB:* Ez az egyik, amit hiányolok, a másik a folyamatos rotálódás. A Maladypében, a Nemzetiben, a Katonában és sok kis színházban kaptam erre rálátást, de most nem ezekről a színházakról beszélek, az osztályból sokan szétszéledtünk, és belelátunk a színházi világba. A színházak nagy többségében az van, hogy hat-nyolc év után elfáradnak a színészek, belefáradnak abba a szerepkörbe, amiben vannak. Sok helyen nagyon tehetséges, de iszonyat népes színészcsapat van, nem lehet nekik elég szerepet adni, ezáltal nincsenek igazán használva és szépen belefásulnak. Ennek jó ellenszere lenne, ami a németországi módszer: az objektum fix, ahhoz jön rendezői és színészgárda, négy évig ott vannak, utána szétszélednek.

► Igen, csak ők tudják, hova mennek utána tovább, kikkel fognak dolgozni. Ezek fejlődnek. Egyes német színházaknál már most lehet tudni, hogy 2016-ban ki lesz az igazgató. Mi meg azt sem tudjuk, hogy egy hónap múlva mit tűzünk műsorra.

*BB:* Ez mondjuk igaz. Én meg csak holnapig látok.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr607996625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.