7óra7

Mindennapi h-arcok
7óra7: (7/10)
Közösség: (10/10)

Mindennapi h-arcok

2014. 01. 29. | 7óra7

Némedi Árpád rendezése a kaposvári stúdiószínpadon a látványról és a mögötteséről szól. Már a felütés is ezt sugallja: a szereplőket nem személyükben, hanem irodai írásvetítőre realtime rajzolt, erősen leegyszerűsített arcgrafikák által ismerhetjük meg. A rajzoló nem látszik, ugyanis a falak gumicsíkokból készültek, vagyis könnyen átjárhatók, de nem tudható, ki áll mögötte. Ezt az előadás számtalan módon használja: Karlmannt (Lette kollégája) például szabályosan „megeszi” a fal, de a szereplők képesek áthidalni több méternyi távolságot is ennek segítségével.

A csúnya - Szvath Tamás, Takács Géza

Ebből is kitűnik, hogy a produkció nem a realitás talaján játszódik, sokkal inkább afféle tudatfolyam-lánc, ami egyszerűen olyan mindennapi félelmekre reagál, amelyek a munkahelyen, a családban, de bárhol felmerülhetnek: elsősorban az önazonosság és a megfelelés témakörébe vágó kérdések ezek. Helyt tudsz állni kollégaként, beosztottként, főnökként, tanárként, tanítványként, apaként, fiúként, emberként egyaránt? Teljesíted az elvárásokat? Másokét? A sajátjaidat? Meddig mész el ezért? Mit lehet ezért feláldozni? Meddig marad az én _én_, és mikortól másvalaki (annak ellenére, hogy továbbra is én, ugye)?

A csúnya - Német Mónika, Szvath Tamás

Lette arcának története valahol ebben az irányban válhat közérdekűvé, és így is történik: Marius von Mayenburg kis abszurdja biztos ízléssel és tartalommal áll a kaposvári stúdió színpadán. A produkció keresi, mi van a történet _mögött_, és a színészi játék is a kérdések felvetését szolgálja. Az egymásba folyó jelenetekről nem mindig derül ki első blikkre, kik is vannak benne és hol is vagyunk, ám ez nem hátrány, sőt, rájátszik a tudatfolyam-érzetre. Ezzel együtt a játszók pontosan elkülönítik a jellemeket, de figuráikban azért megvan a közös nevező: Szvath Tamás (Karlmann) a feltörekvőt, a megfelelni vágyó fiatalabbat, Gyuricza István (Scheffler) a technokratát, Német Mónika (Fanny) a vágyakozót mutatja meg több oldalról is. A címszereplő Takács Géza legnagyobb érdeme, hogy Lette alakját nem viszi semmilyen szélsőség felé, könnyen átélhető számunkra is az az abszurd helyzet, amibe kerül, méltányolhatóak Lette reakciói is, és az is, ahogyan nem számol egyes döntéseinek következményeivel, így éli meg a mélységet (csúnyaság) és a tetőpontot (szép lesz) meg annak a tragédiáját (mintává és ekképpen sokszorozott tucatcikké válik), hogy képet adhasson a fogyasztói társadalom elszemélytelenedéséről.

A csúnya - Takács Géza

A legjobb pillanataiban az egykori kaposvári színházat is megidéző előadás mindezt nem akarja a szánkba rágni: Sebesi Tamás zenéje, a díszlet színvilága is jelzi, hogy a kortárs mese csak mese – nem valóság, de az allúziói nem feleslegesek, sőt. Ugyan a produkcióban több helyütt lelni „túlpakolt” szituációra (tehát olyan helyzetre, ahol kevesebb eszköz vagy rendezői jelzés tisztábbá, egyszerűbbé tenné a megértést) és a ritmustalanságból adódóan a kelleténél lassabban, laposabban működő jelenetre, egészében véve A csúnya éppen egy olyan lehetőséget biztosít, amiért a színház létezik: nem sulykol, nem megold, nem válaszol, hanem állít és kérdez, hogy segítsen, hogy együtt játsszon velünk, nézőkkel. Mi pedig ebbe a játékba szívesen megyünk bele, hiszen olyan könnyen el tudjuk hinni, hogy az egész világ csúnyának lát bennünket...

_(2014. január 7.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr938001605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása