7óra7

A fény felé
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

A fény felé

2014. 02. 28. | 7óra7

Kulcsár Noémi Miskolcon bemutatott Rómeó és Júlia koreográfiája Csajkovszkij nyitány fantáziáját, egyben az azonos című balett alapjául szolgáló zeneművet vette elő, hogy gyorsan idézőjelbe is tehesse. A shakespeare-i történet és a Csajkovszkij-balett ugyanis a koreográfus számára leginkább csak elrugaszkodás: a hagyományos keretek megtartása mellett modern formákat, új mondanivalót és saját problémákat keres. A klasszikus balett merevsége Kulcsár Noémi formai világában meghajlik, derékszögei párhuzamosokká válnak, hagyományos alakzatai időről időre eltorzulnak, majd visszarendeződnek. A testek így egy összefüggő narratíva helyett leginkább állapotokat közvetítenek. Az előadás azonban nem csak a felszabadultság, a szerelem, a vágy, a düh, az aggodalom, a fájdalom, a kétségbeesés és a halálvágy állapotait ábrázolja, hanem ezek okaira is rákérdez. Kulcsár Noémi éppen ezért erősíti meg a Rómeó-Júlia szerelmi kettős mellett a shakespeare-i mellékszálakat, és emeli a főszereplőkkel majdnem egyenértékű karakterekké a mellékszereplőket.

Rómeó és Júlia

A pszichologizáló olvasat a Montague és a Capulet család közt feszülő kibékíthetetlen ellentét klisészerű ábrázolása helyett főként a Capulet család bemutatásán keresztül érvényesül. A koreográfus-rendező Júlia, az elmaradhatatlan komikus figura, a dajka és a Capulet szülők viszonyrendszerét több jelenet folyamán is érzékletesen feltárja, hogy Júlia személyében ne csak egy naiv, szerelmes kislányt lássunk, hanem közelebbről is megismerjük azt a közeget, ahol felnőtt, és azokat a szabályokat, ami ellen fellázad. A darab a mindent elsöprő szenvedélyes szerelem mellett - amely részeként a szexualitást is felvillantja - a családi háttértörténet beemelésével a szeretet, a családi kötelékek minőségéről is beszél. A Capulet szülők szigora és tiszteletet parancsoló fellépése Kulcsár Noémi értelmezésében inkább egyetlen Júliájuk iránt érzett óvó-féltő szeretetüknek, mintsem a Montague-gyűlöletnek szól. Ennek párjaként a Montague fiúk baráti kötelékeinek ötletes ábrázolásai is a koreográfia sarokköveit jelentik.

Rómeó és Júlia

A koreográfia ezekkel a gesztusokkal is azt hivatott bizonyítani, hogy a szerelem „másállapota” ugyan minden szabályt és törvényt felülír, azonban a szeretet, a baráti és a családi kapcsolatok felbonthatatlan kötelékek, amelyek iránt mindig, minden körülmények közt felelősséggel tartozunk. A darab ezzel is közelebb kíván kerülni a mai valósághoz, amikor már csak a nyugati civilizációtól távoli vidékeken szabnak a szerelemnek szigorú szabályokat. Mivel egyre kevesebb konvenció áll két élet összekötésének akadályában, ezért a koreográfus-rendező Rómeó és Júlia feldolgozásában érvénytelennek nyilvánítja azt a tézist, miszerint a szerelmek szükségszerűen tragikusak, felemésztenek, és csak a túlvilágon, a boldog öröklétben teljesülhetnek be igazán. Kulcsár Noémi Shakespeare-verziója hiába esik át megannyi ráncfelvarráson és fiatalodik cirka négyszáz évet, Rómeó és Júlia azonban most sem kerülheti el a tragikus véget.

Szerelmük és életük végét mégsem érezzük igazán megrendítőnek, közös haláluk inkább szimbolikus: ahogy a fényt kíséri az árnyék, a nappalt az éjszaka, a nyarat az ősz, a darabban is így váltja fel a felemelő, ihletett pillanatokat a fájdalom, a gyász időszaka. A Miskolci Nemzeti Színház színpadán Rómeó és Júlia szerelme nem a mindent elsöprő szenvedély, inkább az első kamaszos felfedezés, az egymásra találás izgalmas, soha vissza nem térő időszaka. A vágyban találnak rá magukra, és a másik felfedezése ugyanúgy önmaguk felfedezésének kalandja is. A műfaj pedig ennek ábrázolására a messzemenőkig kihasználja a lehetőségeit: a shakespeare-i szerelmes kamaszokat valóban tizenévesek alakítják, akik fiatal koruk ellenére mégis kellően bravúros technikai és szakmai tudással rendelkeznek a magas színvonalú koreográfia eltáncolásához.

Rómeó és Júlia

A koreográfia pedig megvezeti a nézőt, mert szinte észrevétlenül kúszunk át a cselekménnyel a fényből a sötétség birodalmába: Csajkovszkij áradó muzsikáját karcos, sánta ritmusú elektronikus dallamok váltják, a fények eltompulnak, a mozdulatok és a lélegzetek kapkodóbbá válnak. Az eddig tapasztalt játékosság és humor eltűnik: az éjszaka titokzatos tartományába kerülünk, ahol minden sokkal tompább és kiismerhetetlenebb. Hiába csábítanak az éjszaka csodái, a szépen és fájdalmasan eltáncolható jelenetek, és művészi magaslatként a katarzis, a koreográfus-rendező szemmel láthatóan nem igyekezett meglovagolni ezeket a hullámokat. A patikamérlegen kimért dramaturgiai súlyozást ismét rendhagyóan oldja meg a szerelmesek hosszú, elnyújtott haldoklása helyett a Capulet szülők gyászának érzékletes ábrázolásával. A szerencsétlen véget úgyis mindannyian ismerjük, ezért pár rövid, funkcionális búcsújelenet után a darab ismét a fényre koncentrál: Júlia mögött már megnyílt az öröklétet és a boldogságot jelző fényfolyosó: a halállal a fény és a remény birodalmába távozik, ahova viszi magával Rómeót, a nézőket és az estét is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr548005865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.