7óra7

A Pataky-anomália, avagy „mindig lesz valami”

A Pataky-anomália, avagy „mindig lesz valami”

2014. 02. 28. | 7óra7

► Néhány éve, amikor a darabjaid továbbjátszása – és ezzel a Társulat működése – kérdésessé vált, azt gondoltam, hogy akárhogy is alakuljon a világ, de Pataky Klárának mindig lesz helye játszani. Nem lett igazam.

Pataky Klári *Pataky Klári (PK)*: Remélem, hogy ez csak egy átmeneti periódus. Ez egy szerencsétlen időszak volt, amibe bele esett a Merlin Színház bezárása – ahol rendszeresen játszották koreográfiáimat –, és az Átrium Film-Színház megnyílásának kitolódása is. Magács László, a Merlin volt igazgatója szeretett volna kortárs táncot vinni az Átriumban, és két-három másik koreográfussal együtt engem is hívott, de a hely kezdeti (elsősorban szervezési és marketing) nehézségei miatt ez az átmenet nehézkesen alakult.

► Léteznek racionális jelenségek a kortárs táncban, és létezik a Pataky-anomália, amire egyszerűen nem találom a magyarázatot. A darabjaid – a műfajban járatlanok számára is – emészthető artisztikuma és a közönségdíjak jelzik, hogy a nézők szeretik a munkáidat, ráadásul a népszerűre nem ritkán finnyás szakma is maximálisan elismer, de valahogy mégis mintha a perifériára kerültél volna.

*PK*: Ezt én sem értem. Egy időben – évi egy bemutatóval és havonta egy-egy előadással – volt egy jól bejáratott ritmusa a megjelenéseknek, amire egyébként a támogatási rendszer maga is predesztinált, és amihez nagyjából minden független tánctársulat tartotta magát. Most azt látom, hogy a befogadó helyek egyre inkább félnek a kortárs tánctól, mivel a nézőszámaik érezhetően megcsappantak, és ezen belül is különösen a kortárs tánc nézettsége csökken. A bemutatók számának látványos csökkenését látva azt gondolom – és ebbe magamat is beleértem –, mintha lenne valamiféle általános alkotói válsághelyzet. Nem tudom, pontosan mi állhat e mögött, de engem nagyon megviselt az a bizonyos 2012-es év, amikor késve kaptuk meg a megígért központi támogatást, aminek egy részét ráadásul zárolták is, és csak a rákövetkező évben érkezett meg. Amíg ez a rendszer nagyjából zökkenőmentesen működött, és legalább nyár elejére megkapta az ember az éves támogatást, addig az évad elejét még meg merte hitelezni, de innentől kezdve nyomasztóan bizonytalanná vált az egész. Előtte nagyon ritkán fordult az elő, ami mostanában mindennapos, hogy le kelljen kettőzni szereposztásokat, mert a táncosok külföldre mennek, vagy hogy azért ne tudjunk játszani egy darabot, mert közben elfogynak az eredeti előadók. Azóta sokkal óvatosabban vágok bele bármibe is, és lehet, hogy ezzel mások is így vannak.

Ezektől függetlenül azért a Társulat jelen van, létezünk. 2012-ben volt egy internetes bemutatónk Én haiku címmel, amit – bármennyire is csalókának tűnhet, azért mégiscsak - háromszor annyian néztek meg, mint amennyien a Trafóba beférnek, és a Mai Manóban is megjelentünk egy rendszeres – fotókhoz és videóinstallációkhoz kapcsolódó - előadássorozattal. De játszottunk az Átriumban is, és külföldön is voltak fellépéseink. A projektek azt gondolom, jók, de tény, hogy valahogy mégis láthatatlanok vagyunk. Ami bizonyosan az én saram is, merthogy a mai napig nincs mellettem főállásban egy szakértő marketinges csapat. De miből is lenne?

Én haiku - Egyed Bea

Egy gátat érzek a kortárs táncban, és ennek kapcsán azt gondolom, hogy a befogadó helyeknek komoly felelőssége van abban, hogy ez fellazuljon. Ezért is vagyok hálás Magács Lászlónak, aki az első pillanattól fogva kitartott mellettünk. Vajon ma van-e olyan intézményvezető, aki be merne vállalni egy teljesen ismeretlen alkotót?

► Ha már a kezdetekre és az ismeretlenségre utaltál, mégis csak egy kerek évforduló kapcsán beszélgetünk. Kevesen tudják rólad, hogy van egy doktori címed is.

*PK*: A dolog voltaképpen nagyon egyszerű. Kiskorom óta színésznő akartam lenni, ezért gimnázium után egy magán színiiskolába jártam, és közben folyamatosan próbálkoztam a Színművészetivel és vele párhuzamosan a történelem szakkal is. Az egyik évben végül jelentkeztem az ELTE Állam- és Jogtudományi karára, ahová fel is vettek, miközben a színiiskolában arra is rájöttem, hogy mégsem akarok színész lenni. Észrevettem, hogy sokkal jobban érdekel, hogy kitaláljam a jelenetet, mint hogy megvalósítsam. Amikor a Színművészeti Főiskola 2003-ban koreográfus szakot indított, jelentkeztem – részben, mert a színház érdekelt, részben mert volt mozgásos előképzettségem, de azért elsősorban azért, mert úgy éreztem, kell nekem az élmény, hogy nap mint nap lenyomom azt a kilincset és kinyitom azt az ajtót a Rákóczi úton, ahová csak a kiváltságosok járhatnak. Jól jellemzi a helyzetet és a sorsszerűséget is talán, hogy nem fizettem be időben a felvételi díjat, és hogy a felvételi előtti nap még azt gondoltam, hogy mégsem megyek el, de végül, éjfélkor úgy döntöttem, hogy mégis összeállítok egy felvételi anyagot, és végül mindezek után simán felvettek. A főiskolán aztán Fodor Antal erősített meg abban, hogy ez megy nekem. Együtt van benne két dolog is, ami nagyon fontos nekem: a mozgás és a gondolkodás. Mindig is volt bennem egy erőteljes belső kényszer az alkotásra: kitalálni egy ötletet és azt látni megvalósulni. Ez a kreatív energia nálam a koreografálásban tudott kitörni, de egy új életemben szívesen lennék például akár építész.
Közben a jogi képzés és a pálya csak úgy zajlott. Egyébként éppen most szakvizsgázom, így ez is egy mentőöv lehet ebben a számomra sosem tapasztalt bizonytalan helyzetben.

► Amikor végeztél a főiskolán, hogyan jött a független társulat ötlete? Voltak más alternatívák is?

*PK*: Amikor befejeztem az iskolát, egyáltalán nem láttam át a kortárs tánc szférát. A főiskola nagy bátorságot adott mindannyiunknak, és ezzel a merész tétnélküliséggel kezdtünk bele az egészbe. Neveztünk az Inspiráció Fesztiválra és a Szóló-Duó Fesztiválra, ahol azonnal sikereink voltak, jó kritikákat kaptunk, két év után belekerültünk az éves központi támogatási rendszerbe is, és ezért valahogy természetes volt, hogy ezt és így fogjuk csinálni. Olyan magától értetődően sodródtam bele a koreográfus szakmába, amit előtte sosem képzeltem volna. Talán ez is az egyik oka annak, hogy most távolabb kerültem a képzeletbeli középponttól, de soha nem volt bennem tudatos elhatározás sem társulatot, sem az alkotói pályámat építeni: az egyik darab jött a másik után.

► Egyik darab a másik után, elismerések és díjak, és ismét itt vagyunk a mában...

*PK*: Lehet, hogy mindent a saját szemszögemből nézek, de úgy érzem, hogy most van egy törés, egy furcsa nyugalmi állapot. Azoknak akikkel nagyjából együtt kezdtünk bele a független koreográfusi pályába (Duda Éva, Gergye Krisztián, Fehér Ferenc, kicsit korábban Szabó Réka vagy Nagy Zoltán) mostanra minimum tíz év munkája van ebben, márpedig egy ideje ott lóg a levegőben, hogy nem biztos, hogy a kortárs táncot továbbra is támogatni fogják. Ha viszont valamikor összeomlik az egész, akkor az évek múlásával – mivel folyamatosan csökken a sikeres pályamódosítás esélye – egyre többet és többet veszíthetünk.

► Eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy van-e létjogosultsága egy olyan műfajnak, amelynek a legjobbjai néhány száz emberhez jutnak el, és ahol a darabokra két-három játszás után szinte vadászni kell a nézőket?

*PK*: Ezt a kérdést én is feltettem magamnak. Abból a szempontból, hogy milyen sok mindenre van pénz, aminek ennél sokkal komolyabban megkérdőjelezhető a létjogosultsága, abból a szempontból bőven van. Főként, ha abba is belegondolunk, hogy a kortárs tánc költségei voltaképpen mennyire szánalmasan kevés pénzek azokhoz képest. Abból a szempontból is van, hogy tőlünk nem is olyan messze láthatjuk, hogy nagy színháztermeket tud folyamatosan megtölteni a kortárs tánc. Miközben ezeket a teltházas előadásokat nézve azt látom, hogy a mi koreográfusaink, táncosaink is megállnák a helyüket ezeken a színpadokon. Kicsit távolabbról nézve a dolgot, pedig azért érdemes a kultúrát támogatni, mert a kulturált ember igenis jobban fog dolgozni. Lassú folyamat ez, de minél érzékenyebbé, minél nyitottabbá, minél befogadóbbá válik valaki – és a kortárs tánc képes ezt elősegíteni –, az egész társadalmat ebbe az irányba tudja formálni.

Azt gondolom, ez a műfaj nálunk nincsen jól promotálva, ezért nem került bele a köztudatba. Pedig a benne lévő lehetőségek alapján nálunk is lehetne trendi dolog a kortárs tánc, miközben a progresszivitását sem kellene elveszítse. Elismerem, hogy kakukktojás lehet hirtelen befogadni egy ilyen formanyelvet, de előzmények nélkül Kafkát olvasni is nehéz. Ez egy tanulási folyamat. Úgy érzem, mostanra kialakult egy olyan fogyasztói kultúra, ami fokozatosan és folyamatosan neveli le az embereket a gondolkodásról. Mert valóban, ha van egy-két szabad óránk, sokkal munkásabb beülni mondjuk egy művészfilmre, mint belebámulni a kereskedelmi televíziók esti műsorsávjába. A kortárs tánc egy másik utat ajánl. Meggyőződésem, hogy ha az emberek tudnának róla, és beülnének, akkor rájönnének, hogy szeretik.

Mit tudjátok Ti ► Több helyen is elmondtad, hogy számodra fontos az, hogy mindig legyen az adott koreográfiádban valami, ami a korábbiakban nem volt. A most készülő darabodban, a CsendÉletben mi az újdonság a számodra?

*PK*: Készülő darabokról nagyon nehezen beszélek, mert még csak érzem, hogy más, de egyelőre még nem tudom, hová rakni. Annyi biztos, hogy a legutóbbi kettőhöz (Mit tudjátok ti és Én haiku) képest ez sokkal inkább tiszta tánc lesz. Ez már csak abból is következik, hogy vétek lenne nem kihasználni, hogy Maday Tímea és Hámor József (és egy kisebb szerepben Jellinek György) olyan táncosok, akik, ahogy megmozdulnak, csoda történik.

► Ennyi múlt és jelen után, hogyan látod a jövődet ebben a talán egyre nagyobb keménységet igénylő helyzetben?

*PK*: Ami a Társulatot illeti, biztos, hogy ha jövőre rendesen megkapjuk a központi támogatást, akkor a marketinggel valakinek főállásban kell foglalkoznia.

Ami engem illet, megfigyelem, hogy mennyire mennek a dolgok, és mire jutok, ha mindent megteszek koreográfusként. Nem félek, hogy nem találom meg a magam útját, még akkor sem, ha esetleg abba kell hagynom. Van bennem egyfajta stréberség. Például az alkalmazott koreográfusi munkákat is elsősorban azért vállaltam el, mert nagyon be voltam ijedve, és ezt a gyengeséget nem tudtam elnézni magamnak. Churchill egyszer azt mondta a tehetségre, hogy nem más, mint a két bukás közötti fennmaradás képessége. Arra próbálok rájönni, hogy ez most a két válság (bukás) közötti fennmaradás esete, vagy az a helyzet, amikor szakítani kell a szokásos kelet-európai modellel, ami szerint amit kitanultunk, azt fogjuk egész életünkben csinálni. Persze ez egyben egzisztenciális bizonytalanság is, és ilyenkor az ember nem tud nem kétségbeesni, de közben mégis csak egyfajta könnyedségre lettem szocializálva. Arra, hogy mindig lesz valami.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr167996399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.