7óra7

1x06: Nem támadt fel
7óra7: (5/10)
Közösség: (4/10)

1x06: Nem támadt fel

2014. 03. 13. | 7óra7

Apró kalandok akadnak: új erőre kap Zsuzsa Dózsa-rockoperájának koncepciója – ha a stadionmegnyitón nem mutathatja be, hát megcsinálja apró monodrámaként, kizárólag a címszereplőt alakító dokival, a kopjási művház színpadán –, sőt, sokáig úgy tűnik, rendező és főszereplő újult erővel ismét egymásra talál. Mindezzel párhuzamosan gördül az ősi átokfeloldó szál is: Luca megszerzi Vajk kezét, így Endre a szent napon, április 6-án, vagyis a választások idején megrázva a Szent Jobbot fel tudja majd oldani a magyarságot a turáni átok alól – ezúttal nem az állami titkosügynökök akasztják meg a heroikus, nemzetbékítő küzdelmet, hanem a fikuszba zárt gondnok, Endre, aki anno, a pincében talált táltos-tetem mellső lábairól lefűrészelte az aranybéklyót, és alaposan bedugta egy rejtekhelyre.

Művház

Burjánzik a misztikum is, hiszen a remek üzleti érzékkel megáldott gondnok lesefteli, hogy elárulja a nemesfémbilincs kilétét, amennyiben Vajk áttranszponálja őt egy emberi testbe. Persze valami ropogós, hamvas, fiatalos külsőre vágyik, végül azonban saját, már bőven hullamerevségű, kicsit megbüdösödött bőrét kapja, amit Luca lefagyasztott valakinek a mélyhűtőjében. És a cselekményszál rendben is lenne (bár azt meg nem mondom, hogy miért fontos a lócsontváz levedlett bilincse), ha nem a nézőnek kéne közben összekötögetnie az egyes motívumokat, hanem azok egyértelmű viszonyban lennének egymással, fősodorral, romantikus betéttel és nyomasztóan realisztikus közéleti betoldásokkal együtt. De nem egyértelmű a viszony, sőt az sem egyértelmű, hogy egyáltalán bármilyen viszonyban vannak ezek az elemek, és emiatt továbbra is rendkívül széttartó a kopjási művház története.

A színészek egymásra figyelve igyekeznek megtalálni a rendre elnyúló jelenetek ritmusát és az egymás közti összhangot. Makranczi Zalán dokijának kezdőmonológjában felfedezhetőek az alkotás örömének megtapasztalása után kiüresedetten maradt lélek nyomai, ami élettel töltődik, amikor kiderül, hogy ismét színészkedhet. Szamosi Zsófia Zsuzsája (akinek rosszul használt és rosszul megjegyzett szófordulatai – "táncolsz az idegeimmel", "górcsővel leásunk a dolgok mélyére" – az epizód legmulatságosabb elemei), a lelkes amatőr színházcsináló valami nagyon esszenciálisra tapint rá, amikor a kihelyezett központi igazgatónak a szemébe vágja azt, hogy ha a színházépületben nem engedik, akkor majd csinál színházat a réten, a pincében, a padláson vagy bárhol – aktuálisan zsigeri ez a kifakadás, amit a színész nagy energiával és elszántsággal képvisel. A doki és a lefokozott igazgatónő szerelmi évődése egyébként pont olyan gyermeteg, pont olyan nyegle és hollywoodi módon emberi, hogy annak még drukkolna is az ember, ha nem tartanának pontosan ugyanott már vagy négy epizód óta, és nem ez lenne az e havi rész legkidolgozottabb és ezáltal leginkább központi jelenete, mert annyi figyelmet nem köt le, amennyi idő szánva van rá.

Művház - Makranczi Zalán, Szamosi Zsófi

Schruff Milán csuklóból hozza az enyhén lökött Misi figurájának kreatív humorát: a színész ízléses gátlástalansággal tunkolja az akciófilmes közhelyeket (western-póz, Jack Bauer megidézése, meg némi robotharc is felüti a fejét), mialatt egy titokzatos bukósisakos leszállítja Lucának Vajk jobbját. Az meg már teljesen magától értetődőnek tűnik, ahogyan Schruff Misiből Endrévé vedlik át, elszántsága mégis sok energiát ad egy-egy ütemtelen jelenetnek. Mészáros Piroska leginkább praktikus gesztusokkal igyekszik átadni valamit Luca csontnyomozós kalandjaiból. Laboda Kornél saját világába mélyült, ultraművész rajztanár figurája annak ellenére működő figura (minden közhelyességével együtt, sőt, pont ezáltal), hogy elképzelésem sincs, mi szükség a karakterre. Thuróczy Szabolcs álltából érzi az összevont intézmények államilag kiutalt igazgatójának karrierhajhász, tökéletesen rideg figuráját. Ha másért nem, azért a személyesnek ható, a jelenhez nagyon közeli pillanatért, amelyben látjuk, hogyan veszi el a lélektelen politikai kinevezett a lelkiismeretesen - habár tökéletesen dilettáns módon - dolgozó, lokális ügyekért felelősséggel levő ember elől élete munkáját, már megéri a mai epizód. Ez az apró momentum a maga passzív erőszakosságával és kilátástalanságával nagyon mai és nagyon a miénk – az emberben felmerül, hogy ezeknek a fájdalmas, privát történeteknek még jócskán lehet következménye.

Művház

De ez csak egy pillanat, színházi értelemben szinte súlytalan, leginkább a szituációnak van ereje (ami egy sorozatnál nem nagy baj). Ellentétben az önnön testébe visszaköltöző Endre feltámadásával: a gondnokot alakító Tamási Zoltán totálisan üres, mindenkit megvető tekintete mögött egy komplett megkeseredett élet bújik meg, miközben halálhörgései felelevenítik az összes horrorfilm összes kliséjét, de ahelyett, hogy ki lennének játszva az ebben rejlő lehetőségek, az élőhalott kisétál az ajtón. És ezt még a cliffhanger-szerű zárás (a visszatérő Endre beleharap az új igazgató alfelébe) sem tudja újra bebikázni, ahogyan a Művház darabos, széttördelt és széttartó kalandjai ezúttal sem pörögnek fel és folynak egy mederbe – még úgy sem, hogy bőven van min nevetni és találni hozzánk szóló elemeket. Bár Endre visszatért, indulhatna az izgalom, nézhetnénk az élő Twin Peakset, de ez csak lehetőség marad. A sorozat sajnos nem támadt fel, illetve nem is indult be igazán. Na de majd a végén...

_(2014. március 12.)_

1x04: Kopjási Krónika

Az előző rész messze legizgalmasabb pontja az a váratlan, kicsit légből kapott, de mégis hatásos cliffhanger volt, ahogyan a "Misivel történt valami" kiáltozás után, misztikus zajok és fények közepette az alkotók elvágták a cselekményt. Legalább olyasmire tippelünk, hogy ezután a hátsó ajtón valami véresen eres tekintetű szörnyszülött ténfereg elő – ha ezt nem is gondoljuk, azért annyit várunk, hogy ezzel kezdve lesz valami, de legalább megtudjuk, mi történt Misivel. De nem tudjuk. Ehelyett a negyedik részre jutó kalandok csak mérsékelt izgalmak közepette hömpölyögnek tovább.

Legutóbb úgy tűnt, hogy a turáni átok felbukkanásával, a személyiségcserés ősmagyar feltámasztással meg a szellemidézéssel nem csak hogy új és nem várt izgalmak ütik fel a fejüket a Kopjási Művház cseppet sem mindennapos mindennapjaiban, hanem végre lesz célja a sorozatnak, ahová el lehet vezetni mind a történetet, mind minket. Mindennek jótékony mellékhatásaként pedig végre elkezdhet éledezni bennünk valamiféle drukk és borzolódhatnak az idegeink. Nem így történik, sőt, az ember már abban sem biztos, hogy mire számíthat vagy egyáltalán mit szeressen nézni hónapról hónapra.

Ebben a legkisebb gond a szereplők hektikus rotálódása. Ma például visszatért Zsuzsa (Szamosi Zsófia), a Kopjási Művház igazgatója, viszont nyoma sincs Nórinak (Szilágyi Csenge), amit még megmagyaráznak a szereplők egy wellness-túrával, azonban arra, hogy hová tűnt a büféslány (Stefanovics Angéla) és újdonsült párja, a dohánymaffiózó (Gosztonyi Csaba), arra nem érkezik utalás. A politikai katonaként funkcionáló, fekete ruhás, szupertitkos ügynökök egyik tagja is lecserélődött, Végh Zsolt párja ezúttal Béli Ádám – elődje, ha jól emlékszem, vagy megkattant vagy megbízhatatlannak bizonyult. Szóval a szereplőgárda váltogatásával semmi baj, érkeznek rá vicces megoldások. Sőt, a jelenetek egy része is leköti az embert.

Egyrészt ez annak köszönhető, hogy a szándékosan gagyi, misztikus-melodramatikus trash sajátos stílusa és az ebből fakadó unikális jelleg azért mégiscsak figyelemfelkeltő. Leginkább amikor a szabadidőben művházigazgatóból színházrendezővé avanzsáló Zsuzsa és az orvosból főszereplővé előlépő Krisztián gyorstalpaló próbát tart. Sorakoznak a színházi közhelyek, az össze-vissza, határozatlan határozottsággal instruáló rendezőtől kezdve az ellentmondásoktól és amatőr hibáktól terhes szövegkönyvön át a privát érzelmi vívódásba fulladó próbáig mindenből kapunk egy kicsit. Szamosi Zsófia Zsuzsájának vérciki, palástoltan nyomulós udvarlása (egyébként a színésznő a zavaros politikusi beszédet idéző kezdőmonológot is szórakoztató zavartsággal hozza), és Makranczi Zalán minderről tudomást sem vevő, saját borzasztó sorsa közepette vívódó Misijének (hatásosan megkapó pillanat például, ahogyan Makranczi mereven a távolba tekint – ettől Krisztián egy szemvillanás alatt túllépi a kétdimenziós figurát) kettőse esetlenül évődik a színen, totál elérezve egymás mellett.

Ez a jelenet sem túl bonyolult, egyáltalán nem sorjáznak olyan ütemben az érzelmi hullámok, amitől valóban izgalmas lenne a dolog, és közel sincsenek kitunkolva a lehetőségek, de biztos, hogy jobban működik, mint a felütésként szolgáló Tüzépes Roland (Csányi Dávid jelzett arcátlansággal hozza a folyton ügyeskedő, sefteskedő tüzépes figuráját), Misi és Zsuzsa triásza, amikor kavicskereskedésről meg próbaidőről beszélgetnek. Mintha egyszerűen megállna, illetve el sem kezdődne az epizód: nem tudunk meg újabb információkat a régi szereplőkről, a cselekmény sem épül, azonban megismerünk egy új karaktert, akire vélhetőleg azért volt szükség, hogy a regenerálódási transzba zuhanó Endrét valahogy fel lehessen ébreszteni – mert Roland két társával busójárást gyakorol a Művházban, ami – a sztori szerint – van annyira ősi, hogy hasson a mitikus démonra.

Közben visszatérnek a szupertitkos ügynökök (Végh Zsolt alakításában felfedezhető a törekvés, hogy tökös profi főnököt varázsoljon az egyik ügynökből, Béli Ádám pedig ízlelgeti a szerencsétlenkedő, túllelkesedő másodhegedűs viccesnek szánt figuráját) – kiderül, hogy a csont-megszerzési bizniszben már Mesterházy Attila is benne van, gyakorlatilag totálissá lesz a politikai összeesküvés –, bepoloskázzák a Művházat, majd a megfelelő pillanatban, amikor már Lucának, a régészlánynak (Mészáros Piroska kezdetekben fontosnak tűnő karaktere alig fordul meg a színen, és akkor is jobbára a csontok és szeánszok menedzselésével van elfoglalva) sikerül felébresztenie Endrét, lecsapnak két mini-shotgunnal. Persze a Misi-testbe bújt démon két karlegyintéssel könnyedén földre is teremti őket (Schruff Milán messze a legbiztosabban bánik karaktereivel: tűpontosan váltogat a lökött Misi szétmozgott figurája és Endre rettentő határozottsága között).

Visszatérve a gondolatmenet elejéhez: a gond azzal van, hogy bár akadnak szerethető figurák, szerethető jelenetek, különleges légkör – aminek az ember még az ügyetlenkedést is hajlandó elnézni, és kész nem tudomást venni a műfajból fakadó esetlenségről is –, csak Dömötör András és Kovács Dániel rendezéséből hiányzik valamiféle olyan alapvető légkör, atmoszféra, ami elkapná az egyszeri nézőt. A történet meg valahol a cselekmények illusztrált elmondása, a karakterépítésként közbeiktatott terjengős jelenetek, valamint a hirtelen előtörő bonyodalmak egyáltalán nem összedolgozott hullámzása között vész el (dramaturg: Laboda Kornél), amitől aligha tud megszületni a Művház. A Twin Peaksből koppintott főcím, a néha felcsendülő frusztrálóan misztikus dallamok (zeneszerző: Keresztes Gábor), a magyar szocio miliő pedig önmagában nem tud megteremteni egy közeget – amire elengedhetetlen szüksége van egy sorozatnak, hiszen az ember valahol azért nézi, mert berántja, megfogja egy ilyen közeg. E nélkül az apró szövegpoénok sem ülnek – hiába a Kopjási Krónika emlegetése, hiába a közéleti parafrázisok, az ügyes szójátékok, az apró, csemegének szánt humorforrások, ha nincs mihez képest, akkor nem ül még a legzseniálisabb poén sem.

Ma odáig jutottunk, hogy elvileg a következő részben valami történni fog a turáni átokkal, ami remélhetőleg felpörgeti az eseményeket – remélhetőleg, mert sajnos nehéz bízni a Művház storylinejában, bármennyire is szeretné az ember.

*5/10*

_(2014. január 14.)_

1x03: Turáni átok

Harmadik részéhez érkezett a Művház, amely - tán érezve a saját magától való lemaradását - megpróbálta összekaparni a vidéki hungarofantasy legfőbb elemeit, és összefűzni azt a mai magyar közéleti valósággal. Ez egyrészt üdvözlendő, mert könnyebb viszonyulni a látottakhoz, másrészt nehéz lesz ebből jobbat összerakni, mint A Gondokság volt – és ezzel a Gondnokság-párhuzamoknak véget is vetek, pedig úgy adná magát a dolog. Egy rész alatt bepótolni mindent persze nem lehet, és erre nem is sikerült frappáns megoldást találni.

Művház - Mészáros Piroska

Pedig erősen kezdődik az epizód, Stefanovics Angéla (bárcsak elérhetőek lennének valahol a karakternevek, de ezt még nem sikerült megtalálnom) esetlen bájjal ügyetlenkedik bele egy kamerába valami szöveget, amely jelenet létezésének valódi okára végül nem derül fény, de vicces. Aztán jön az „előző részek tartalmából”, megtudjuk, hogy mi történt az elmúlt két alkalommal, majd Szilágyi Csenge (Nóra) kezdi el nemsokára a mai részre kiszabott ijedt, de talpraesett lány karakterét egyengetni, aki főleg azzal van elfoglalva, hogy Misiért aggódik. Misibe ugyanis beleszállt az első részben meghalt gondnok (a megboldogult, éltében azonban roppant zsémbes Endrét Tamási Zoltán alakította). Kétségtelen, hogy ebben az epizódban Schruffnak jut a leghálásabb színészi feladat, aki tudathasadásosként csapong Endréből Misibe és vica versa – a színészi bravúr elmarad, de a játék működik –, mígnem Nóra egy hipnotikus szeánsz keretén belül Endrét egy fikuszba traszponálja, Misibe pedig eközben beleköltözik egy táltos.

Ennek a transzfúziónak a jelentősége akkor derül ki, amikor az eleddig csak retorikai fordulatként ismert turáni átok konkrét kézzelfogható volta után kutakodó „pesti” emberek a kopjási stadionépítésen talált maradványok ellopása közben azzal kénytelenek szembesülni, hogy ezeréves hithű keresztény lelkek foglalták el ideiglenesen a sajátjuk helyét, hogy a manifesztálódott táltost, aki a turáni átok őrzője, visszaküldjék a föld alá. Még szerencse, hogy a földöntúli lelkek praktikus átkokkal kordában tarthatóak, amit a régészlány (Mészáros Piroska) ismer, és nem fél őket használni. Ezenközben abszurd szerelmi szál is szövődik a Gosztonyi Csaba alakította nagytermetű kispályás maffiózó és az ő fizikai antagonistáját jelentő Stefanovics Angéla között, amelynek földszagú giccsessége újfent a Twin Peakset juttathatja az egyszeri néző eszébe.

A lendület úgy fogy, ahogy a rejtélyek megmagyarázására szánt idő nő, azok ugyanis a lehető legegyszerűbb dramaturgiai fogással lettek végül tisztázva: színészi átéléssel elmondták őket. Ez akkor sem hálás színészi feladat, ha gondosan megírt szövegkönyv áll rendelkezésre, akkor meg kifejezetten hálátlan, ha mindez nem adott. Így őrlődik fel az információrengetegben Mészáros Piroska hajdan még különc nyomózónak tetsző, ma viszont inkább sztenderd bölcsészlány irányt képviselő régésze, és a Végh Zsolt játszotta karakter is, akinek a legizgalmasabb abszurd párhuzamokat kellett volna felfejteni a turáni átok és a magyar történelem között, de ezt végül csak funkciójában sikerült jelezni, tartalmában nem. A vállaltan blődli, trash-magyarkodó fordulatok erejüket vesztik, ha nem tiszta a közeg, amiben elhangoznak, és ez a közeg ma is csak a sztori szintjén él, az pedig kevés, főleg ha útközben lekopnak a karakterek is mögüle.

Bár a színészi rutinnak köszönhetően sokáig jól leplezi magát az előadás, de a Művház harmadik része mégis gyakran mutatja inkább egy rendes színházi próba jobb-rosszabb pillanatait, mint egy koherens előadás képét, és ez még azzal együtt is nehezen hagyható figyelmen kívül, hogy tudni lehet – hiszen az előadás identitásának része –, hogy milyen kevés idő áll az alkotók rendelkezésére. Mert ha ez a bizonytalanság már a nézőtéren is érződik, akkor az azt jelenti, hogy az a feszültség, ami ezt a kiélezett színházi helyzetet össze kellene, hogy tartsa, valahol szivárog. Ez pedig nem jó jel a Művház jövőjére nézve, még ha a jó arányban adagolt gegek miatt ma viszonylag gyorsan el is tudott telni az ötven perces játékidő.

Ott tartunk most, hogy Misivel történt valami. Innen folytatjuk.

*6/10*

_(2013. december 16.)_

1×02: A kezdet kezdete

Noha vezérmotívummá nem tud válni az, ahogy előbb a kopjási művelődési ház félkegyelmű mindenese beszélget egy fikusszal, majd végül a furcsa körülmények között elhunyt gondnok szelleme megjelenik ugyanebben a cserepes növényben, ez a „szellemes” szál mégiscsak ad egyfajta keretet a színházi sorozat legfrissebb epizódjának. Szamosi Zsófia játéka az intézmény beszéd- és irányításkényszeres, a tipp-toppsággal állandó és kilátástalan harcot vívó igazgatójaként már ennél markánsabb összetartó elem (több baki és némi bizonytalanság ellenére): Zsuzsája az ehavi rész vezérfigurája. Egyelőre azonban mindez nem elég ahhoz, hogy összeérjen, és úgy istenigazából végre nekiinduljon a komédiasorozat.

Művház - Schruff Milán, Stefanovics Angéla

Értekezést tart a művelődési ház csapata, ahol a választások közeledtével Zsuzsa (PowerPointtal és kisiskolás szintű jelbeszéddel) próbálja kétszáz százalékra srófolni a kultúrüzemi hatékonyságot, Anita, a gondnok lánya szeretné örökségként továbbvinni a cigarettacsempész üzletet, Nóra, a faluszépe oda-vissza telefonos féltékenységi jelenetekbe keveredik kamionsofőr barátjával, és ezenközben elkezdődik a szereplőválogatás is a Dózsa szerelme című történelmi musicalre.

A misztikus thriller vonulat folytatásaként, a futballpálya építésénél kiforgatott ősrégi csontok miatt a településre érkezett régészlány azzal az ötlettel áll elő, hogy a gondnok mégsem öngyilkos lett, hanem egy sámánszertartás áldozatává vált, és a vérével írt jelek – a kopjási rovásírás alapján – súlyos veszélyre figyelmeztetnek. Miközben a leletekből éppen sámánkezet próbál összerakni, a helyi falutévé lelke - a csontok érintésétől transzba esve - egy 380 voltos, áramjárta kábellel farba fúrja őt, ami után feloldhatatlannak tűnő bizalmatlansági válság alakul ki közöttük. A bizalom hiánya, miként a rettegés foka is, az egykori gondnok – fikuszból szellemidézett - üzenetével csak fokozódik.

A (zömmel rögtönzött) jelenetek gyakori koncentrálatlansága, valamint kontrasztként a kevésbé központi figurák összeszedettsége azt mutatja, hogy a Művház főbb szereplőinek még van hátraléka a karakterépítésben. Eleinte úgy tűnik, hogy a halmozottan egyszerű, mégis kedves büfés lány figurája megvan Stefanovics Angélának, ám később egy közös jelenetben Martin Márta sziklaszilárd, látszatra csupa szeretet, valójában csak magának kaparó nagynénije falja fel őt, majd egy másikban a cigarettamaffia egy megingathatatlanul domináns fogaskereke (Gosztonyi Csaba) rekeszti belé a játékot. Mészáros Piroska mintha még nem találná a kérlelhetetlenül kíváncsi régészlány arcát, és Vajda Milán is - bár nincsen messze egy szeretetre éhes és érdemes, lelkes közművelő figurájától – beleállás helyett inkább csak egyre szűkülő köröket ír eköré. Ráadásul, a gyilkos brutalitás kihívása most még külön is feladja neki a leckét. A kiállítani érkező festőművész (Laboda Kornél) zökkenőmentes tétovasága, és a tény, hogy Szamosi Zsófia Zsuzsájával közös jelenetük az előadás legszellemesebb része, mutatja, hogy kellően megtámasztott karakterek mi mindenre (lennének) képesek egymással.

Művház - Martin Márta, Stefanovics Angéla

Ehhez azonban a színészeket inspiráló és a nézőtérről is élvezhető helyzetek mellett szaporábban és/vagy nagyobbakat robbanó gyári poénok is kellenek. Van, ahol színész és dramaturgia megtalálja egymást: az említett festményelhelyezési projekt és Nóra (Szilágyi Csenge) egy méla súgásból hirtelen kerekedő féltékenységi jelenete mellett ilyen a falu kedves hülyéjének (Schruff Milán) "itt élek, mert itt lakom"-ként summázható önvallomása, vagy az anonim alkoholisták klubja és a borbarátok köre egymás utáni időpontjának átgondolása a művelődési ház heti programjában. A Dózsa-darab jól induló szereplőválogatása egy szégyenlős és egy egyenesen rettegő aspiránssal azonban csakúgy magasban felejtett labda marad, mint ahogy a roma téma is kifújja magát az egyik jelentkező kapcsán felmerülő, majd szinte azonmód elejtett kérdéssel, hogy miért is ne lehetne Dózsa György szerelme cigány. Több olyan jelenet is van, amelyben hosszabb-rövidebb pillanatokra megéled egy képzeletbeli, délvidéki művelődési ház, majd – a lendülettel együtt - ismét körvonalait veszti.

A sitcom műfaji sajátossága a várakozás és szellemi kielégülés folyamatos egymásutánja, ahol elsősorban a jól ismert figurák jelenléte gerjeszti az előbbit, és a váratlan poénok, meglepő helyzetek adják meg az utóbbit. Ma a kielégülés elmaradt, de látva az alkotókban rejlő muníciót, a várakozás még töretlen.

*5/10*

_(2013. november 28.)_

1×01: A kopjási Twin Peaks

A Gondokság után már nyugodtan kimondhatjuk, hogy a főműsoridős színházi sitcom sorozat mint műfaj, létezik, a Művház első előadása után pedig kimondhatjuk, hogy érzékelhető kereslet egész biztosan van rá. Megint kevés a tér (a Sufninál is kevesebb) és sok az ember, ami nagyban befolyásolja a befogadás komfortérzetét, de ezt könnyen felül tudná írni a Művház. Ez az első részben csak helyenként sikerül – bár elöljáróban illik megjegyezni, hogy egy alkalmi társulat első, rövid találkozásából még nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, pláne nem ennél a műfajnál, ahol lényegében csak órák állnak rendelkezésre megcsinálni egy epizódot.

A Művház helyszíne – minő meglepetés – egy fiktív művelődési ház egy fiktív kis magyar faluban, Kopjáson, amit Kálmán Eszter látványtervező a cserepes virágtól a szódásszifonon, a VHS-kazettákon, a szövet sötétítőfüggönyön és a parafatáblán át a jellegzetes lambériáig pontosan megidéz, megteremtve a kellő hangulatot a kultúrházasan kényelmes tempójú sürgés-forgásnak. És jó is a felcsapás: a Tamási Zoltán játszotta gondnok (!) életunt, undok, elégedetlen és tökéletesen anti-kultúrházi figura, azonban olyannyira jellemző karaktere a magyarországi közintézmény-hálózat emberi erőforrásainak, hogy az már-már szociográfiai munka. Innen választhatta volna a Kovács Dániel–Dömötör András rendezőpáros Laboda Kornél dramaturggal, hogy hasonlóan részletes figurákon keresztül teremti meg a közeget, de ehelyett inkább a szituációkra terelik a hangsúlyt, amely nem tűnik jó döntésnek. Hiába a tapintható Twin Peaks-es hangulat (ehhez jól passzol Keresztes Gábor zenéje, amelyben tetten érhető Angelo Badalamenti nyilvánvaló hatása) a vidéki kultúrban, a furcsa, már-már parodisztikus alakok, a felvillanó földöntúli titok, a vériszamós horrorbetét és a felkínált – túlságosan finom, élét vesztett – aktuálpolitikai jelzés, ez (egyelőre) nem tudja helyettesíteni az igazán markáns, frappáns karaktereket, illetve azok megmutatásának hiányát. Pontosabban: nincsenek egyensúlyban a plot-driven (cselekményalapú) és a character-driven (karakteralapú) részek a forgatókönyvben: az előbbi túlsúlyban van.

Művház - Futó Balázs

Tamási mellett a legtöbbet Vajda Milán lelkes-dilettáns tévéséről és barátnőjéről, az ugyancsak lelkes, a helyi tévé bemondónőjeként és művházi büfésként is funkcionáló lányról tudunk meg (Stefanovics Angéla), előbbi csupaszív, de sértődékeny, utóbbi butácska a sértődékenységhez, de csupaszívben passzol barátjához, mindketten finom, elegáns paródiái a _műkedvelők_ népes táborának. Schruff Milán a Művház „Színházi Lászlója” valószínűleg a nap 24 órájából húszat ott tölt, rettenetesen zöld kiviszörpöt szürcsöl literszám, de nem csoda, nincs ki mind a négy kereke, viszont _jógyerek_ ő. Szilágyi Csenge karakteréről egyelőre annyit tudunk, hogy valószínűleg a doktorral (Makranczi Zalán) kavar, a doktorról pedig annyit, hogy a helyi színjátszókör készülő Dózsa-musicaljében valószínűleg ugyancsak lelkes műkedvelő lesz. Mészáros Piroska zöldfülű régészlánya, aki a falusi stadionépítésnél talált maradványokkal kiszabadítja a szellemet a palackból, valószínűleg a misztikus vonal Sherlock Holmesa lesz, ugyanis az első epizódban különös módon megöngyilkolja magát a gondnok (Tamási Zoltán kiírása a sorozatból sajnálatos ténye a résznek, mert legkiforrottabb epizodistáját veszti ezzel el az előadás, bár ki tudja, mit hoz még a jövő, a misztikumba simán belefér, hogy nem is vesztettük el örökre), és úgy tűnik, csak ő képes olvasni a megmaradt (bűn?)jelekből. Nyilván ezek a karakterek még erősödni fognak, és ha a színészek is magabiztosabban játszanak velük, akkor elkezdenek élesebb kontúrokat kapni a mondatok és a szituációk is.

Művház - I. rész - Tamási Zoltán, Makranczi Zalán

Mintha kissé eldöntetlen lenne a közéleti vonal funkciója. Mert igen, Kopjáson stadion épül – aki tud még egy falut, ahol nagyobb befogadóképességű stadiont építenek, mint a falu lakossága, tegye fel a kezét! – és igen, a művház igazgatói pályázatának körülményei nagyban korrelálnak a Vígszínház körüli hercehurcával, de ezekből nem lesz geg, fricska, gúny vagy maró irónia, csak áthallás, ami pedig ehhez a műfajhoz ebben a formában kevés. Az egyetlen konkrétum _Attila_, aki ideológiai útbaigazítást tudna adni a Magyarországra gyülekező sötét fellegek dalszövegben való szerepeltetését illetően, de ez sincs alaposan kitunkolva, csak egy (túl hosszúra nyúlt) poén.

Igazából a Művház első része egy teljesen tisztességes epizódja a Művháznak, de hiányozik egy pilot, ami az epizódot megalapozná – és ez nyilván nem hiányozna, ha az epizód önmagát sokkal markánsabban tudná definiálni. Ami biztos: a kopjási Twin Peaksben furcsa dolgok fognak történni. Nem lehet megjósolni hogy pontosan mik, ahhoz muszáj lesz a következő részen is ott lenni.

*7/10*

_(2013. október 25.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr208005797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.