7óra7

Pászt Patrícia: Lengyel drámák magyar színpadon

Pászt Patrícia: Lengyel drámák magyar színpadon

2014. 03. 19. | 7óra7

► A Fiatal Lengyel Drámák antológia tartalmát te állítottad össze. Milyen megfontolásból került bele Tomasz Man 111 című drámája?

Pászt Patrícia *Pászt Patrícia*: Felmérést készítettem. Megkerestem négy lengyel színházi folyóiratot, illetve színházkritikust, teoretikust, köztük Tadeusz Słobodzianeket, aki az egyik legnevesebb élő lengyel szerző. Mindenkitől kértem egy tízes listát az utóbbi tíz év legfontosabb, legmeghatározóbb drámáiról. Elolvastam a most megtalálható négy kortárs lengyel drámakötetet, melyek szintén válogatások az utóbbi évek legjobb drámáiból. A listák és az antológiák tartalma között nagy volt az átfedés. De akadt olyan darab, amit mindenki ajánlott, mégsem került bele a Magyarországon megjelent kötetbe, mert olyan háttértudást, tájékozottságot igényelt volna a magyar olvasótól a lengyel történelmet, kultúrát, mindennapokat, közéletet, hagyományokat illetően, ami nem várható el reálisan. Fontos volt, hogy a drámák tudjanak annyira univerzálisak, nemzetköziek lenni, hogy a magyar befogadók is kapcsolódhassanak hozzájuk – ne legyenek túlságosan erősen kulturálisan beágyazottak. Tomasz Mant szinte mindenki említette a megkérdezett szakemberek közül, Słobodzianek is a 111-et javasolta. Mikor elolvastam, beleszerettem. Nagyon erős szöveg. Témájában és dramaturgiájában is iszonyú izgalmas.

► Reprezentatívnak is nevezhető akár?

*Pászt Patrícia*: A válaszhoz kicsit korábbról kezdem: a lengyel drámairodalomban a kilencvenes években óriási volt a kavarodás, rendkívül színes volt a paletta, sok író jelent meg a legkülönfélébb stílusokkal. Megjelent a brutalizmus, téma lett a szexualitás, az erőszak, a családon belüli erőszak, a kábítószer, folyt a vér, ment a káromkodás. Az ezredforduló előtt nem nagyon fordult elő ilyesmi a színpadon. Akkor ezzel a drámairodalmi „boom”-mal hatalmas fordulat következett be. Kialakult a brutalista vonal, mellette párhuzamosan egy ún. költői dramaturgia, az ehhez az irányzathoz tartozó művek nagyon poétikus nyelven fogalmaztak, filozofikus tartalommal bírtak: mintha hatalmas költeményeket olvasnánk. Mostanra körvonalazódtak a határok, a stílusok, Tomasz Man két csoportba is beletartozik. Az egyik a mai lengyel valóság naturalisztikus ábrázolására törekvő vonal, amelynek drámái riportszerű pontossággal és nyelvhasználattal élnek, megtörtént eseteket dolgoznak fel, tragikus, véres, pornográf elemek is előfordulnak bennük. A másik – amit Słobodzianek is képvisel – a prózai drámaírás: mintha hosszú monológok lennének egymás mellé állítva, rövidebb dialógusokkal összekötve. Mint például A mi osztályunk, a Tiramisu, a Gardénia. Ide tartozik a 111 is: nincs konkrét cselekmény, mindenki a saját monológját mondja, kicsit talán csehovosan, a másik mellett elbeszélve. Mégis, egymás mellé állítva ezek a monológok nagyon drámai effektusokat okoznak. Tomasz Man annyiban új, hogy ezeket a monológokat egy-egy mondatra vágja szét, és géppuskaszerűen lövi egymás után az egymondatos töredékeket. A témaválasztása inkább a dokumentarista vonalhoz kapcsolja, a szöveg felépítése azonban költőivé válik. Van még egy csoportja, fajtája a lengyel drámának, amihez kapcsolódik tematikájában, hívjuk ezt a szembenézés drámáinak. Családi vagy történelmi visszatekintésekről van szó. Ezekben a szövegekben vagy a történelmi vagy a személyes múlttal kell szembenézniük a szereplőknek, a nézőknek, színészeknek, írónak: legyen szó akár a háborúról, a holokausztról, a pogromokról vagy az anyával, apával való kapcsolatról, önmagunkról.

► Ha jól tudom, Te ellátogattál Słobodzianek Dráma Laboratóriumába.

*Pászt Patrícia*: Igen, állandó kapcsolatot ápolok velük, és nemcsak a mai lengyel drámairodalom legfontosabb műhelyének, de a lengyel drámatörténet fontos állomásának tartom ezt a műhelyt. Rengeteg fiatal drámaíró alkot ebben a közegben.

► Milyen módszerrel?

*Pászt Patrícia*: A drámalaboratóriumnak 2003-2010-ig tartott a legendás időszaka. Szigorú szabályok szerint, szinte vaskalaposan működik, egyfajta ízlésformálás folyik ebben a műhelyben. Az az író, aki bekerül ide, több rostán esik át, aztán el kell döntenie, hogy hajlandó-e részt venni egy olyan folyamatban, ahol ízekre szedi a darabját egy egész csapat alkotó ember: a felolvasó színészek, a dramaturgok és a rendező. Elkezdődik egy többhetes folyamat, óriási vitákkal, veszekedésekkel. Ha az író meg tud bízni ebben a műhelymunkában, és meg tudja munkálni a tanácsok és a kritika mentén a szövegét, akkor ott marad, és tud dolgozni. Ha nem, akkor elmegy. De azoknak a kezei közül, akik ott maradnak, legtöbbször valóban fontos szövegek kerülnek ki. A mai lengyel drámairodalom egy lényeges része itt született ebben a műhelyben.

111 - elöl: Fándly Csaba

► Vagyis óriási része volt az általad említett dráma-boomban? Hogy történt ez pontosan? Mi indította el ezt az ugrásszerű növekedést, változást?

*Pászt Patrícia*: A rendszerváltozás a lengyeleknél is ’89-ben volt. 1996-ig a siránkozásról szólt az élet: „eddig milyen jó dolgunk volt az állami támogatásokkal”. Lengyelországban azonnal elindult egy színházi infrastruktúra-változtatás. Óriási pénzeket vontak meg a színházaktól. Kihúzták a szőnyeget a lábuk alól. Ott álltak, hogy vagy bezárnak, vagy… kitalálnak valamit, hogy életben maradhassanak. A megyei és városi önkormányzatok vállaltak nagy részt a fenntartásban, uniós pályázatokból újítottak fel épületegyütteseket, kiadták az épületek egy részét, boltokat, kávézókat, éttermeket nyitottak bennük, hogy fenn tudjanak maradni, és tudják finanszírozni a működésüket. Sok színház műsorpolitikája úgy alakult át, hogy a fennmaradást szolgálja: szórakoztató profilt vett fel. Másrészről viszont a fiatal lengyel rendezők elkezdték átírni a klasszikusokat, Shakespeare-t, Szophoklészt. A lényeg az volt, hogy látványos előadások készüljenek, amikre tódulnak a nézők – mégsem a musical műfajából. Ők voltak az ún. apagyilkos nemzedék. Modern felfogásban játszották a klasszikusokat. A ’90-es évek végén rájöttek, hogy a színház fellendült, de nincs új lengyel dráma. Az öregek, például Mrożek már nem írtak, a fiatalok meg nem voltak sehol. Słobodzianek az elsők között volt, mikor 2003-ban létrehozta a Laboratóriumot. A boomhoz hozzájárult persze az is, hogy amelyik színház kortárs lengyel drámát mutatott be, annak az előadásnak 80%-át finanszírozta az állam. Ez az intézkedés elég erős katalizátorként működött. Rengeteg dráma született. Fesztiválok alakultak, ahol ezeket meg lehetett nézni, fórumok jöttek létre, ahol beszélni lehetett róluk.

► Próbáljuk követni a lengyel drámairodalomban, színházban történő eseményeket. Az utóbbi évadokban több lengyel drámát is bemutattak magyar színpadokon. Mennyire van hatással a lengyel színházművészet és drámairodalom a magyarra?

*Pászt Patrícia*: A lengyelek ebben is motiválók: külföldi műfordítók számára finanszírozzák, hogy fordítsák a lengyel drámákat más nyelvekre. A magyar könyvkiadók és a magyar színházi szakma pedig azonnal érdeklődött az új lengyel drámák fordításai iránt. Azt hiszem, hogy a hazai szakma valóban figyelemmel kíséri a lengyel szakmát. Az utóbbi évtizedekben is így volt: a filmművészetben vagy a jazzben például fej-fej mellett haladt a két kultúra. De a képzőművészetben a lengyelek mintha haladóbbak, naprakészebbek, merészebbek lettek volna. És nekem úgy tűnik, a drámairodalomban is. Például nálunk az említett két nagy témakör, amivel a lengyel drámák foglalkoznak: a történelmi múlttal való szembenézés, vagy az ún. női témakat boncolgatő, női szerzők által képviselt drámaírás – alapvetően hiányzik. A lengyelek inspirálóan hatnak ilyen szempontból, hogy kínálnak, mutatnak különféle utakat. A tabutémák megközelítésében sokkal merészebbek, őszintébbek talán, mint mi. Azzal együtt vagy épp azért, mert egy konzervatív, vallásos társadalomról van szó. A hit következetes felvállalásához és megéléséhez pedig napjaink laicizált és én-központú világában jó adag bátorság kell, és kegyetlen őszinteség. Amibe nem fér bele a képmutatás, a hazugság. Ez egy hatalmas küzdelem. A hitért folytatott küzdelem. És ebből a mély hitből, és az őszinteséghez szükséges bátorságból és erőből fakad a legtöbb különbség talán. Minden ezen múlik, hogy az ember hisz-e az életben vagy kishitű. Hogy mer-e őszinte lenni magával és másokkal szemben. Mintha mi sokkal cinikusabbak lennénk, és jobban ragaszkodnánk a formákhoz, a formalitásokhoz. A néplélekről van itt szó.

► Ez a színjátszásra is vonatkozik szerinted?

*Pászt Patrícia*: Grotowski munkája nyomán a lélektani realizmus is mást jelent a lengyel színjátszásban, mint a magyarban. Ott azt jelenti, hogy heteket tölt egy színész a szöveggel, összeszed mindent, ami azzal kapcsolatos, a Bibliától kezdve kikérdezi az anyját, az apját, pszichiáterhez megy, meditál, jógázik: a befelé vezető utat keresi. Volt egy abortusza, és kap egy olyan szerepet – a saját életét kell feldolgoznia az embernek. Előfordult, hogy megütötte a feleségét – el kell számolnia saját magával. Megpróbál a saját maga mélyére lemenni – mint az Állhatatos hercegben Cieślak – szinte transzállapotba kerülve. A lengyel színészek ezt a fajta személyes hitelességet állítják maguk elé követendő példának, amely során kegyetlenül és kíméletlenül őszinte kell, hogy legyenek önmagukhoz. Słobodzianeknek szinte munkamódszere, hogy jár a Hellinger-féle családállításra. Ezek sokszor borzasztóan megterhelő szeánszok, amikből sokáig nem tér magához az ember. Mert felhoz legbelülről minden szennyet. De aztán, mikor odaül a színész a színpadra, akkor már csak ül, és elmondja a szöveget. A szemén át süt a magán elvégzett munka – hogy ledarálta a saját máját. Mert az átjön. Ez a keleti módszerek, a szláv színjátszás lényege. A magyar színjátszás inkább szövegközpontú, mintha nálunk a színészek nem bíznának abban, hogy a saját személyiségük is hat annyira, hogy teljesen lebilincseli és magával ragadja a nézőket. Mintha tartanának attól, hogy mi lesz, ha a közönséget provokálja, ha ők megmutatják, milyen, mikor lent vannak a legmélyebb valójukban. Igen, ez valóban provokálja a közönséget, sőt a kollégákat is. Akár az is megtörténhet, hogy egyesek kimennek az előadásról. Ez számtalanszor előfordul a színházban, és ez így van jól.

Kapcsolódó

>>> Tomasz Man Budapestre látogat

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr527996665

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.