► Amikor az emberben felmerül, hogy színész lesz, mennyire figyel arra, amit egyébként minden kultúrával foglalkozó terület kapcsán lehet hallani, hogy nincs benne pénz, nincs biztos egzisztencia, sőt, még bele is hal az ember? Végtére is: miért döntöttél a színészet mellett.

*Kádár Lilla (KL):* Nem befolyásolt engem ilyesmi a választásban, hiszen négyszer is felvételiztem. Először gimnázium után jelentkeztem, Szentesről, az irodalmi-drámai tagozatról érkeztem, nagyon fiatal, kövér kislány voltam, és Gálffi László kicsapott a felvételiről. Nem is emlékszem igazán, annyira régen volt, az agyamban is valami teljesen másik helyre raktam. De arról valamiért meg voltam győződve, hogy ezt fogom és akarom csinálni. Ez olyan, mint valami erő, amivel nem tudsz mit kezdeni, csak muszáj, hogy érvényre jusson. Gyerekként voltam egy versmondótáborban – sokat jártam versmondóversenyekre, a nagyszüleim adtak könyveket a kezembe, így kezdtem el ezzel foglalkozni –, és akkor éreztem, hogy ezt talán lehetne csinálni. Rákaptam az ízére, a többi meg jött magától. Aztán a gimnáziumban – Szentesen voltak beszédtechnika- és énekórák is –, úgy működtünk, mint egy miniszínház, valahogy nyilvánvalóvá vált, egyértelmű lett. Aztán nem sikerült a felvételi, tudtam, hogy egyedül nem fogok boldogulni Pesten, mert a szüleim nem tudtak támogatni anyagilag, ezért elmentem a Tescóba éjszakai pénztárosnak, ahol kilenc hónapon át, heti négy nap, este tíztől reggel hatig dolgoztam, és mellette az Új Színház stúdiójába jártam.

► Egy pillanatra ugorjunk vissza: akkor ebből a szempontból már Szentes is tudatos választás volt a részedről.

*KL:* Persze. Egyébként győri lány vagyok, úgyhogy 350 kilométert kellett utaznom. Kollégiumban laktam. Akkoriban Szentes volt az egyik legjobb iskola. Vagy a pesti Vörösmarty Gimnázium, vagy a szentesi Horváth Mihály Gimnázium. Anyukám azt mondta, hogy bár tudjuk mindannyian, hogy talpraesett vagyok, de Szentesen biztonságban tudhat, utazzak inkább három órával többet. Ott volt akkor a legjobb irodalmi-drámai tagozat Magyarországon. Keserű Imre idejében jártam oda, aki már nem tanít ott, nem tudom, mennyiben lett más azóta, de akkor nagyon, nagyon jó iskola volt.

► A tavalyi végzősök nagyon izgalmas dolgokat csinálnak, ami meg körülötte zajlik, arról lehet hallani a hírekben. Sajnos. Azért Győrhöz képest Szentes egy kis falu...

*KL:* Tényleg, nagyvilági lány voltam Szentesen. Elképesztő jó volt a társaság, az osztály is, nagyon szerettem oda járni. Azért is, mert védett közeg volt, és azért is, mert nem neveltek minket direktben színésznek. Igazából az egész egy játék volt. Orvos is lehettél, ha akartál, a cél nem az volt, hogy felvegyenek a Színművészetire.

► A szentesiek előadásait látva úgy tűnik, hogy eddig véleményét kifejező, gondolkodó embernek nevelték a diákokat...

*KL:* Ezt jól látod, ez így volt akkor is. Kicsit olyan... Nem, nem hasonlítom a Színművészetihez. Itt is kellett gondolkodni és ott is kellett gondolkodni. Sosem úgy kerültem kapcsolatba a színházzal, hogy megmondták volna, mit csináljak, mindig kellett gondolkodnom a dolgon. Szóval nagyon jó volt az osztályközösség, rengeteget jártunk fesztiválokra, rengeteg előadást csináltunk, közben lehetett tanulni, kitűnő lett az érettségim, szóval megtanultam azt is, amit meg kellett.

► Akkor a színház egy pillanatra sem ingott meg benned. Aztán jött az első felvételi, ahol azt mondták, hogy nem... Tudtad, hogy folytatni akarod? Nem torpantál meg?

*KL:* Nem. A Színműn elsőben volt egy gyakorlatunk, monológokat mondtunk Zsámbéki tanár úrnál, és aki szerette volna, az írhatott egyet a saját élményeiből. Mindenki mással készült, én a Tescóról írtam, nekem az volt a monológom. Aztán ezt a szöveget Zsótér Sándor egybefonta a Sirállyal – Új színházasként Nyinát játszottam a vizsgán. Elképesztő szöveg lett belőle – Zsótér által –, azt mondtam el első végén. A Tesco nagyon meghatározó élmény számomra. Ott meginoghatott volna a dolog, elképesztő munka volt, hogy bírjam, de túléltem. Én soha nem tekintettem erre az egészre úgy, hogy nagy dolog éjszaka dolgozni. Amikor a Színművészetin ezt elmondtam, akkor a tanáraim meg voltak döbbenve. Ott szembesültem vele, hogy ha nem is nagy dolog ez, de azért igen, végigcsináltam. Munkák munkák hátán jöttek: a Tesco után dolgoztam egy McCaféban, majd Balatonfüreden, mint értékesítési menedzser, és egy Media Marktban kasszásként – tényleg rengetegféle munkám volt. És eközben az Új Színházba jártam két évig, ahol Botos Éva és Vass György voltak az osztályfőnökeim. Ott is nagyon jó csapat jött össze, kevesen voltunk az osztályban, de nagyon szerettünk együtt dolgozni. Majd Tatabányára kerültem a Jászai Mari Színházba mint súgó és rendezőasszisztens, valamint egy darabig Harsányi igazgató úr ?[Harsányi Sulyom László - a szerk.] személyi asszisztense voltam. Akkor már azt mondtam, hogy nem felvételiztek többet, biztos voltam benne, hogy a Színművészeti, mint olyan, már nem jöhet többet szóba. Tényleg, ott megingott, igen.

► Hogyhogy?

*KL:* Nem lehet ezt örökké így csinálni. Arra emlékszem, hogy úgy voltam vele: ha nem kellek, akkor lesz valami más. Biztos megvan az oka, hogy így van. Sok olyan esetet láttam, amikor emberek beleforognak valamibe, ő akkor is, századszorra is. Szerintem meg kell találni azt az utat, ami az utunk. Színház közelben maradtam, nagyon is, hiszen Tatabányán a Jászai Mari Színházban dolgoztam. És közben kaptam érte fizetést, volt egy normális életem.

► Amiről aztán mégis lemondtál...

*KL:* Édesanyám felhívott februárban: – Kislányom, add be negyedszerre is! Mit veszíthetsz? – Anya – mondtam –, minek? Biztos, hogy nem fog sikerülni negyedszerre se. Végül beadtam, majd eltelt egy hónap: – Kislányom, megjött az értesítő, ekkor és ekkor van a felvételi! – Jaj, anya ne!

Egy hétre rá: – Holnap mész akkor? – Dehogy megyek! – válaszoltam. – Nem is készültem semmivel. – Vedd elő a tavalyit – felelte. Elővettem a tavalyit, félig átnéztem, de tudtam, hogy nem jutok be. Éjjel kettőig fent voltam, teljesen mással foglalkoztam, másnap halálosan fáradtan beestem a Színművészetire, emlékszem, még nevettünk is kint ismerősökkel, hogy ha valaki nem fog engem felvenni, az Zsótér és Zsámbéki. Bementem, és arra emlékszem nagyon, hogy ott ültek ketten, és azt éreztem, hogy atyavilág, mennyire kíváncsiak rám! Ültek az életrajzom felett, és iszonyú erővel húzogatták alá sorokat...

► Valaki, aki a valóságból jött...

*KL:* Kézilabdázva mondtam Petőfi-verset, meg nyolc székkel, néggyel-néggyel a kezemen monológot, "maga nagyon erős, Sanyi, rakjál még rá széket!", meg, hogy "most kapja fel a Sanyit, miközben énekel!" – Marcsát énekeltem, miközben Zsótért az ölembe kaptam –, szóval volt minden. A második fordulón egy az egyben azt kérték, amit az elsőn, és tudtam miért: úgy kéne csinálnom, mint amikor a nyolc szék rajtam volt, meg mint amikor Zsótér az ölemben volt. A második után már éreztem, hogy ez sikerülni fog, mert tudtam reprodukálni, amit akkor tapasztaltam. Bevillant, mert ugyanazt kérték, annyira egyértelmű volt – bár azt a fordulót Huszti tanár úr vezette –: ugyanaz a vers, ugyanaz a monológ. Beugrott, hogy szerintem azért, mert kicsit emlékezni kéne, és emlékeztem.

► A munkával és kitartással kapcsolatban volt tapasztalatod, és volt egy erős vágy meg szándék valami felé. Gondolom, ebből adódik valami elképzelés, hogy milyen lesz a Színmű, mint iskola, milyen képzést kap az ember. Azt kaptad, amit előtte gondoltál, vagy valami egészen mást?

*KL:* Alapvetően azt. Sok mindent olyannak találtam, amilyennek elképzeltem. Nagyon nehéz, nagyon hosszú. Hogy is mondjam... Sok mindent máshogy csinálnék, ha újra kezdhetném, de nem akarnám újra kezdeni, mert... Nem is tudom... Az én esetem azért összetettebb – és ez nem jót vagy rosszat jelent –, mert nyaranta, meg a holtidőszakokban mindig dolgozni jártam, tehát mindig értek más hatások, mert nem tudtam volna máshogy fent maradni. Emiatt az egészre iszonyatosan nagy munkaként emlékszem, ami ráadásul összefolyik, sosincs pihenés, valamit mindig csinálunk: vagy próbálunk, vagy dolgozunk, vagy próbálunk, vagy dolgozunk. Teljesen más szempontból viszont nagyon zárt a Színművészeti, és ez nem jó. Picit többet kellene látni a világból. Kijövünk és olyan dolgokkal szembesülünk, hogy van élet is, hogy tudni kell ügyet intézni, tudni kell a magunk ügyét intézni, adott esetben igazgatókat, rendezőket hívni az előadásainkra, bent maradni a körben. Nagyon védett ott bent lenni.

► A végét tekintve azt kaptad, amire számítottál?

*KL:* Nem, nem azt kaptam. Arra számítottam, hogy amikor vége lesz, nem lesz ennyi kérdés, mint amennyi most bennem van. Nem a gyakorlati részére értem, amit meg kellett tanulni, azt kisebb-nagyobb sikerrel ott megtanultuk, illetve, amit meg lehet tanulni, azt megtanultuk együtt. Nekem most az a vége, hogy nincs munkám, nem dolgozom, havi kettőt játszom az Örkényben a Meggyeskertben de nincs felkérésem azóta sem – oda az osztályfőnököm hívott. Azt érzem, nem is lesz felkérésem és nem lesz munkám sem. Azt hittem, egyenes út vezet ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzünk színházaknál, hogy egyből mehetünk, de ez már nincs így. Régen egyértelmű volt, hogy a színműsök adott kőszínházakba mennek gyakorlatra, vidékre, Pestre. De ez most nem történt meg. Nem tudom, meg fog-e.

► Mi lehet ennek az oka? Elszakadt a képzőintézmény a felvevőpiactól?

*KL:* Elképesztő szakadást látok a Színművészeti, és a színházak között – inkább a vidéki színházakra gondolok, ők vannak többen. Kicsit olyan, mintha utálnák egymást. Nagyon kevés az átmenet, érdekeken és barátságokon múlik. Nem jönnek nézni. Hívtam embereket sokszor, de nem jöttek. Furcsa dolog... de hogy mi az oka, nem tudom.

► Van egy tök egyszerű kérdésem ezzel kapcsolatban, hátha ebből valaki megérti, miért olyan fontos ez: miért baj, ha valakinek nincs gyakorlata? Csináltatok vizsgaelőadásokat, amiket játszotok nézőknek, "normál" előadásokat, "alternatív" előadásokat, mindenfélét. Miért baj, ha valaki diploma után kezd el tapasztalatot szerezni a szakmában?

*KL:* Miért? Mert olyan, mintha az orvos csak az asztal mögött ülne, és könyvből, nem élesben tanulná a műtétet. Lehet rengeteget tanulni abból, hogy együtt csinálunk előadásokat – nekem ebből a szempontból a legtanulságosabb a Kabaré volt a Nemzetiben –, de annyira kiismerjük egymást, ráadásul ez egy mesterséges közeg, mégiscsak összeválogattak minket, amin nem tudsz, de nem is akarsz változtatni, mert nem ezen gondolkodsz. Annyira másképp működik egy osztály, mint egy társulat. Amikor az Örkényben csináltam a Meggyeskertet, akkor felszabadultam, hogy nem csak az osztály volt körülöttem, bár a két közvetlen partnerem a Lacika meg a Bálint [Fehér László és Rada Bálint – a szerk.], de ők is egy kicsit másképp viselkedtek, mások voltak, mivel az Örkényben voltunk. Szóval azért baj, mert olyan, mintha egy rajtvonalhoz állítanának minket, most van a rajt, el kéne kezdeni futni, de kiderül, nincs hova futni.

► Ezzel nem vagy egyedül, ez a kérdés eddig szinte az összes végzős diáknál felmerült. És hogyan tovább?

*KL:* Van valami, amiről kevesen tudnak. Másodévben kiderült, hogy szoprán hangom van. Meghallgattattam magam egy operaénekessel, és adódott egy lehetőség, hogy ezt tanuljam, mert a képességem megvan hozzá. Szóval most az a kilátás, hogy szeptembertől Bécsben folytatom, a Konzervatóriumban énekesnőnek fogok tanulni.

► Hű... Azért ez nem olyan rossz...

*KL:* Nem, de ez mégiscsak szakmaváltás – hiába ugyanaz egy csomó szempontból, nem is szabad máshogy felfogni, hiszen csak máshogy fejezem ki magam: az egyik beszéd, a másik ének, de igazából ugyanazt kell csinálni. De az egyiket nem lehet a másik mellett, mert szerintem mindkettő hatalmas elhivatottságot igényel. Ha operaénekes akarsz lenni, akkor el kell felejtened, hogy prózai színész vagy – azt az életformát, azt a minőséget. Ha meg színész vagy, akkor eszedbe nem juthat, hogy operaénekes akarsz lenni, mert egy átpróbált éjszaka után egy hangot nem tudsz elénekelni, nemhogy egy áriát. A kettő egyszerűen nem jön össze.

► Honnan jött a felfedezés?

*KL:* Számomra nagyon kedves történet. Zsótér Don Carlost rendezett másodévben, hat és fél órás vizsga volt, az elején egy két és fél órás Ármány és szerelemmel, majd a Don Carlosszal. Az Ármányban Millerné voltam, a Don Carlosban pedig Eboli hercegnő – fel voltak köztünk osztva a szerepek, de Ebolit végigcsinálhattam én egyedül, páran voltunk ezzel így, az első élményem volt egy komplett szereppel. Akkor már gyanítottuk, hogy van hangom, vizsgákon már lehetett hallani, amint visítozom, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel az erővel, ezzel a hangi adottsággal, ami bennem van – ilyenkor ezt az ember tolja kifelé. Jártam énekelni Szentesen is, de addig nem találkoztam olyan tanárral, aki segített volna ezt kordában tartani, megmutatni, hogy mi a minősége ennek a hangnak, mikor, hogy tud jól szólni. Az első csodás élményem így a Színműn volt, ahol Flohr Mária tanárnő tanított visszafogni a lovakat. Szóval az történt, hogy Zsótér mondta, hogy "Lici, lehet, hogy magának ez túl magas lesz, de próbáljuk ki, ha már ott van Verdi Don Carlosa, maga meg Eboli hercegnő, nézzük meg ezt a híres áriát" – ez egy mezzoszoprán ária egyébként. Jó, próbáljuk meg - gondoltam. Első kiállás, Viktor Balázs ült még a teremben, fogtam a kottát, ami iszonyatosan remegett a kezemben, közben a fülemben szólt Maria Callas felvétele, arra énekeltem rá – nem lehetett megkérni egy korrepetitort, hogy vágja be egy hét alatt a Don Carlost. Szóval elkezdtem énekelni – nagyon izgultam, néztem a kottát, és közben nagyon nyomtam. Éreztem, hogy megy. Végigénekeltem. Erre Zsótér lecsapta az asztalra a tollat: – Jó, akkor az a vizsga, hogy a Lici kiáll és énekel! Ez micsoda?! – kérdezte, én meg kétségbeesve és meglepődve válaszoltam: – Nem tudom! – Nem tudtam. Aztán bementem Bátori Éva operaénekeshez, aki a Színművészetin tanította a zenés színészeket, meghallgatott és mondta, hogy minden megvan hozzá, a szoprán, a váltóhang, megnézte, hogy hol az alja, a teteje, majd hozzátette, ezzel lehetne operát énekelni. Csak hát ez egy életmód, ezt el kell dönteni.

► Most született meg benned ez a döntés?

*KL:* Az előző héten.

► Vagyis te most egy új szakmát kezdesz egy másik országban. A német nyelvvel hogy állsz?

*KL:* Abból érettségiztem, másfél hónapja járok egy nyelviskolába, cél augusztusban a felsőfokú német nyelvvizsga. Ausztriában is dolgoznom kell majd nyilván, hogy fenntartsam maga, de ha van egy nyelvvizsgám és hozzá nyelvtudásom, mégiscsak más.

► Egy új szakma egy új országban, egy új közegben. Nagy döntés. Milyen lesz ismét elsősnek lenni?

*KL:* Nem tudom... Nyilván más lesz, ott nincs olyan értelemben osztály, ahogy nálunk. A gyakorlati órák nem úgy vannak, mint a Színműn, hogy együtt vagyunk mind a tizenketten, ott legtöbbször egyéni énekórák vannak. Nekem a legnagyobb változás az új ország lesz. Izgatottan várom mi fog történni. Az új szakma is rémítő benne. Gyakorlatilag onnan fogom kezdeni, hogy dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó. Jó, nem ennyire az alapoktól, egy picit tudok énekelni, de annyira nem, hogy ezzel bele lehessen vágni az operaéneklésbe. Ezért is megyek a Konzervatóriumba, felvételizhettem volna a Zeneakadémiára is. Voltam előénekelni egy olasz operaénekesnőnél Bécsben, aki azt mondta, hogy szerinte késő van elkezdeni komolyzenét énekelni úgy, hogy nincs hozzá zenei előképzettségem. De ez egy vélemény. Én későn kezdem, lehet, hogy nem is leszek operaénekes, csak énekes, ki tudja.

► Továbbgondolva: azért ez összekapcsolva nem csak egy szakma, meg még egy szakma, hanem együtt hiányszakma. Ilyen hangfajban jól éneklő, de a prózai színjátszást ismerő valaki, úgymond színészi igényű operaénekes kevés van, ha egyáltalán.

*KL:* Nagyon kevés van. Szóval igen, ez egy hiányszakma. De nem tudom, összejön-e, mert olyan szigorú szabályrendszere van az opera műfajának. Aztán ki tudja, lehet, hogy a szabályrendszerben tudok jól működni.

► Azért ez nem lehetett egyszerű döntés.

*KL:* Nem, és hosszan tartott. Azt éreztem, hogy tizenhárom éves korom óta küzdök, hogy színész legyek, itt vagyok a célegyenesben, erre kezdhetem teljesen elölről. Azért tartott hosszan, mert vártam, meg akartam nézni, mi történik, de nem történt semmi. Annyira reméltem, hogy szükség van rám, de azt érzem, hogy nincs.

► Azért ha minden jól megy, akkor ebből nem az fog kiderülni, hogy nincs rád szükség, hanem pont, hogy nagy szükség van rád, mert ilyen embert keresnek mióta.

*KL:* Aztán már lépten-nyomon operát énekeltem, és az előadásokban is általában valahogy úgy alakult. Emiatt tudtam annyira szeretni a Kígyóasszony előadást, az egyik legkedvesebb munka volt számomra, mert énekelhettem benne egy fél Vivaldi-áriát. De a Kabaréban le lettem tiltva az éneklésről, mert más eszközt kellett használnunk, nem az énekhangot, hanem a zenével, dallal való közlést kellett vele erősítenünk. Egyszer meg is fájdult a torkom – hál' istennek soha nem lett semmi komoly bajom a próbák alatt, oda tudtam figyelni, jártam énekórára is rendszeresen - de amikor megfájdult a torkom, muszáj voltam klasszikusabban énekelni. Ezt hallva megszólalt valaki a teremben: „A Lillának ilyen a hangja?”– Ilyen, de nem engedem, hogy énekeljen! – mondta Alföldi Róbert.

► Akkor veled nem ilyenekről kellene most beszélni, hogy mi fog hiányozni az elmúlt öt évből, ez mellékes, hiszen előtted áll egy új élet. És ezek szerint te teremted meg az összes anyagi fedezetét ennek a dolognak...

*KL:* Igen, de a szüleim most tudnak majd segíteni, adódott rá lehetőségük, és a nővérem is, mert ő a családjával egy ideje Bécsben él. Dolgozom a Fundamentánál, mint irodai kisegítő, és a hetedik kerületi tévénél heti egyszer vezetek egy zsidó kulturális műsort.

► Hogy bírod?

*KL:* Nehezen, illetve régen nehezen bírtam. Egyedül nagyon nehéz volt, viszont most nem vagyok egyedül, így nem nehéz. Mikor magam voltam beletört a bicskám, pont a Kabarénál tört el a mécses, azt éreztem, hogy most összeszedem a cuccomat és hazamegyek, én ezt nem bírom egy életen át. Elfáradtam. Nem a szakmai része miatt, iszonyú jó munka volt, szerettem csinálni, nagy feladatom is volt benne, egyszerűen nem volt erőm. Azt éreztem, hogy nincs erőm. Valami történjen, valaki öleljen meg, és akkor lesz erőm. Valami szeretet hiányzott, azt hiszem.

► Még az is elképzelhető, hogy te jársz a legjobban az osztályból. Nekik bele kell tagozódniuk ebbe a rendszerbe, ami hát nem lesz egy leányálom. Amikor az ember az ismeretlenbe lép ki, az mégis motiválóan tud hatni, egy szép lehetőség az élettől. Szerencsésnek érzed magad? Vagy máshogy éled meg?

*KL:* Azért érzem magam szerencsésnek, mert mindig volt erőm és bátorságom ahhoz, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Szerintem sok ember nem így tesz, nincs bátorsága, vagy nincs olyan szabadsága. Ezért érzem magam szerencsésnek, tök mindegy milyen volt, de a Színművészetire járhattam, én magam teremtettem meg a lehetőségét, hogy sikerüljön, és sikerült, végigcsinálhattam – egyébként szerintem végigcsinálni sokkal nehezebb, mint bejutni. Ez hihetetlen áldás és szerencse. Azokon a munkahelyeken, ahol jártam rengeteg emberrel találkozom- találkoztam, akikben milliónyi fantázia és lélek van, de ott ülnek egész nap egy gép mögött, vagy robotolnak, mert nincs bátorságuk, vagy nem tudják, hogy van, vagy csak nem gondolnak utána, inkább megalkusznak. Hogy én itt ülhetek, hogy itt lehetek – bocsánat, ez közhely – az azon múlt – és ez szerencse, amit szerintem otthonról hoztam –, hogy nem állok meg, addig csinálom, míg boldog nem vagyok benne. Mert lehet úgy, hogy boldog legyen benne az ember. - Színész leszel? Szegény! – mindenki ezt mondja, pedig nem. Lehet boldognak lenni, csak épnek kell maradni. Ép lélekkel, ép élettel. Színészként ez a legnehezebb – minden szempontból. Kevesen maradnak egészségesek a színészi szakmában.

► Ha ki kéne választanod egy, csak egyetlen dolgot – emléket, helyzetet – ebből az öt évből, amit magaddal vinnél Bécsbe vagy bárhová, az mi lenne?

*KL:* Több is van...

► Mondhatsz kettőt...

*KL:* Az énekléssel függ össze: Oszvald Marika tartott nekünk kurzust, hozott operetteket, és megtanított bennünket arra, hogyan kell hagyományos értelemben megcsinálni őket. Engedte persze, hogy máshogy fogjuk fel, de mindig mondta, hogy jó lenne, ha a primadonna így ülne, ha a bonviván ezt csinálná. Benővel [Fehér Balázs Benő – a szerk.] csináltunk a Marica grófnőből egy jelenetet, ahol ő volt Tasziló, én meg Marica grófnő – vicces volt, mert valahogy habitusra sem, meg így egymás mellett sem mutatunk úgy, mint a primadonna és a bonviván. Oszvald Marika meg ült és mondta: nagyon jó, gyerekek, igaz ugyan, hogy teljesen máshogy fogjátok ezt fel, mint szokták, meg azt sem tudom, Zsámbéki mit fog ehhez szólni, de nagyon jó, nekem nagyon tetszik. A kurzuson megtanultam Marica belépőjét, ezzel kezdődött a vizsga. Amikor elénekeltem a próbán, ott ült előttem Oszvald Marika – aki tényleg az ország egyik legnagyobb művésze – és zokogott. Aztán nem azt mondta, hogy "Lilla, te egy atombomba vagy, a világ hét csodája, boldog vagyok, hogy ismerhetlek". Valami olyan... addig nem kapott szeretet jött tőle. Azt az arcot soha nem fogom elfelejteni!

► Mivel most olvastam, hogy ízlésterror van a Színművészetin, kénytelen vagyok megkérdezni: hogyan jött össze Zsámbéki, Zsótér és Oszvald Marika egy osztályban?

*KL:* Zsótér Sándor érdeme. Úgy volt, hogy annak idején Ascher Tamás tartott nekünk kurzust, akinek sajnos nem volt ideje, ezért helyette Horváth Csaba folytatta egy mozgáskurzussal, akivel aztán nagyon jó kapcsolatunk lett. Utána kellett még jönnie valakinek – már másfél éve dolgoztunk együtt Horváth Csabával, aki azt mondta, hogy szívesen rendez nekünk valami nagyot, ha akarjuk, vagy legyen valami más. Aztán – nem is tudom pontosan a körülményeket – úgy alakult, hogy legyen más, és egyszer csak Zsótér bedobta, hogy lesz egy meglepetése, majd hozta Oszvald Marikát – nem tudom, miért pont akkor, miért pont őt, azt hiszem, talán akkor látta őt egy előadásban, úgy emlékszem. Egyszer csak mondta, hogy elhívja az osztályhoz, erre Zsámbéki azt felelte, hogy hívd! Felhívta, Oszvald Marika meg: "De én nem tudok tanítani!" Olyan volt, mint egy szeretet-energiagömb. Akkor igazán boldogok voltunk. Mindannyiunkban látta a tehetséget. Elhívott minket Gödöllőre a házába premierbulira. Elképesztő volt, tényleg. Hát ez az élmény, amit egy az egyben magammal vinnék bárhová. Mondta, hogy nem tud megtanítani nekünk koreográfiákat – az operettnek meg ugye alapja a tánc. Így ismerkedtem meg Widder Kristóffal: átjött hozzánk, Oszvald Marika egyszer megmutatta neki, miket kell csinálni és ő megkoreografálta a dalokat. És nem egész egy év múlva Widder Kristóf rendezett egy előadást, a Kegyelem címűt, amiben az egyik monológot én csináltam. Az egyik legkedvesebb munkám volt.

► De még mielőtt mennél Bécsbe, ezt az iskolát le kell zárni. Van előtted egy szakdolgozat.

*KL:* Az egy érdekes történet lesz, mert elsőben és másodikban írtam szakmai naplót – amit írás szempontjából Jákfalvi Magdolna tanárnő ellenőrzött –, minden mesterségóra után leírtam, hogy mi történt. Ebből van egy nagy anyagom, amit össze szeretnék dolgozni. Szakmai napló címet adtam neki, ez lesz a téma – de valahogy muszáj valamit csinálnom az írásokkal, a szakdolgozatban el kell jutni valahonnan valahová, a naplóim meg afféle szösszenetek, erős képek. Összességében azt próbálom megfogalmazni, hogy mi az, amit meg lehet tanulni ebből a szakmából, és mi az, amit egyáltalán nem lehet megtanulni. Valamit le tudtam írni, hogy ez és ez történt a mesterségórán, ezt és ezt gondoltam, de van egy csomó minden, amit nem lehet megfogalmazni. Valami ilyesmiről fog szólni.

► Azért egészében ez egy nagyon érdekes történet: Győrtől, Szentesen és Budapesten át Bécsig. Izgalmas, hogy nem sémák szerint élsz, és ami új jön, az nem feltétlenül más, hanem egy új ága ugyanannak a fának.

*KL:* Az osztályfőnökömnek azért van ehhez köze. Az elmúlt időszakban nagyon rosszul kezeltem a munkanélküliséget, aztán volt egy beszélgetésünk, amikor jogosan mondta, hogy muszáj valamit lépnem. Ennek a hajtóerőnek köszönhetően döntöttem. Azóta én is feltettem a kérdést: itt van ez a lehetőség, miért alulról nézem? Miért azt látom benne, hogy nincs munkám a szakmámban? Miért nem azt, hogy ez egy lehetőség? Hát megyek Bécsbe!