7óra7

Homo ludens ludens
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Homo ludens ludens

2014. 05. 04. | TörökÁkos

Brass Cirkusz avagy Mese a tubatigrisről és a trombitaparipákról

A Brass Cirkuszban két formáció elegyedik produkcióvá: a kiválóan képzett, színpadtól sem idegenkedő zenészekből álló Brass in the Five elnevezésű fúvósötös, illetve Méhes Csaba pantomimművész, aki különféle felállásokban és önálló előadóként is átütő erejű színházi jelenség. A fekete frakkos zenei szekció mellett most narancssárga bokalengetőben, sárga, ciklámen és mélybordó eleganciában idézi meg a cirkuszvilág jól ismert attrakcióit. Labdacsokat böffent fel, mutatóujjat varázsol át az egyik kezéről a másikra, hol idomítja az állatokat, hol menekül előlük, embereket lebegtet, és kötéltáncot mellékel kézfejjel és egy koktélernyővel. Teszi mindezt pusztán zenésztársaival és a fegyelmezetlen hebehurgyaság egy olyan utánozhatatlan maszkjában, amely mögül megnyugtatóan kandikál ki az érzékeny és figyelmes intellektus.

Brass Cirkusz avagy Mese a tubatigrisről és a trombitaparipákról

A nagyóvodás, kisiskolás korosztályt nem könnyű a szülei mellől játékba vinni, ellenben ha belelendülnek, leállítani sem nagyon lehetséges őket. Méhes Csaba otthonosan mozog a kettő közötti szűk tartományban. Amit leginkább mosolygó szavakkal szokás megtenni egy színpadra felhívott kisgyerekkel, azt ő szavak nélkül, csak csupán síppal, dobbal, hajlékony hangokkal és beszédes mozdulatokkal teljesíti: kihív, instruál, biztat, megbök, magyaráz, meglep és megnyugtat. Mindez a nonverbális kézenfekvés – a szellemes szórakoztatáson túl - a gyermekek számára egy otthonos, mégis szokatlan nyelvjáték élményét adja, a felnőttek számára pedig akár játékos emlékeztető is lehet a "Sok beszédnek..." kezdetű népi bölcseletre.

Az előadás ritmusa azonban helyenként kicsit túlpörög, szinte már kapkodóssá válik: mintha attól tartanának (feleslegesen) az előadók, hogy hosszabban kitartva leülne a jelenet. Ez talán nem független attól az érzéstől, hogy még javában néznénk és hallgatnánk a Brass Cirkuszt, amikor már vége is van. Ezek után legalábbis elgondolkodtató, és valószínűleg elég messze vezet innen, hogy mindennek miért félháznyi kamaraközönség előtt kell megtörténnie.

Brass Cirkusz avagy Mese a tubatigrisről és a trombitaparipákról

Annak ellenére, hogy a bátrabbaknak jól moderált, különleges sajátélményben van része, a lényeg - ahogy ennek a többségre való tekintettel illik is lennie - nem a színpadon történik a nézőkkel. Miközben tubatigrist treníroznak és trombitalovakkal mutatnak különféle kunsztokat nekünk, a varázslat folyamatosan megtörténik, de az nem cirkuszi, hiszen azokat, ha nem már eleve játékos poénok, a játszók azonnal le is leplezik. A gesztusok beszéddé, a hangok zenévé, a zenész és a zene állatokká alakulnak, miközben minden meglepő mutatvány és fals ügyetlenkedés harmóniában marad. Az előadók egy olyan megengedő és mégis rendezett világot hoznak létre, ahol a lufiból kibolondozott, nyüszítő sípolás szabadsága összeilleszthető a komoly hangszerekkel megszólaltatott akkordok szabályosságával. A produkció mozgás és zene egyneműségét, hangok és mozdulatok szerves egységét ígéri megmutatni („A mozgás – látható zene.”), ám ennél sokkal többet teljesít. Gyerekeinkkel együtt elvisz minket oda, ahol gyerekességek és felnőttségek – kis figyelemmel és nagy elfogadással – nem csak játszópajtásai, de hétköznapi társai is egymásnak. Elvarázsol minket - a valóságba. Még ha ez a valóság nem is annyira kézenfekvő, mint lehetne.

_(2014. április 6.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr618005909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.