7óra7

Provokáció nélkül
7óra7: (4/10)
Közösség: (8/10)

Provokáció nélkül

2014. 05. 05. | 7óra7

Lear király

Már a kezdeteknél érződik, hogy Bagó Bertalan rendezőnek nem volt elsődleges célja, hogy jelen idejűvé tegye a Lear-témát, mert az észak-koreai egyenruhára emlékeztető jelmezek hiába érkeztetik meg a történetet a mába, mégis távol tartják innen, és a katonai diktatúrák értelmezési tartományára szűkíti a tartalmi kontextust. Ez számottevően annak ellenére sem változik az este folyamán, hogy a katonai zubbonyok helyét mai ruhák veszik át. Ez a makroszintű távolságtartás azt feltételezné, hogy mikroszinten viszont fontos emberi vonásokat vizsgálhatunk, de már az sem tiszta, hogy ez a Lear miért hisz jobban az álságosan szeretetet mímelő két lányának, mint a minden körülmények között őszinte harmadiknak. Már ekkor elkezdődik az a monotonitásba torkolló, fensőbbségesen emelt hangú beszéd, ami Cserhalmi György Lear királyát végig egyneművé teszi, és nem enged semmilyen, a felszínnél mélyebbre mutató betekintést Learbe. Igaz, Cserhalminak nincs könnyű dolga, mert egy alapvetően artisztikus, stilisztikailag több szinten is kakofón közegben kellene végigvezetni Leart a nagy királytól a bukott apáig, az életerős államférfitől a bomlott elméjű földönfutóig, és ehhez formai segítséget nem kap.

Lear király - Egyed Attila, Radnay Csilla

A stilisztikai kakofónia szöveg szinten Vörösmarty Mihály és Nádasdy Ádám műfordításainak parttalan használatánál jelentkezik. A két, markánsan különböző nyelvezetet úgy rendeli egymás mellé az előadás (dramaturg: Tucsni András), hogy nem reflektál rá, csak hagyja, hogy a bohóc olykor bolond legyen és vica versa. De persze nem ettől nem működik a koncepció, hanem attól, hogy nem játszik ezzel a disszonanciával az előadás, hanem abban bízik, hogy önmagától formát ölt majd, ha az idősebb szereplők Vörösmartyt, a fiatalabbak pedig Nádasdyt beszélnek. Ebből persze így csak zavar lesz, reflektáltság híján nem tud hatni az ötlet. A stilisztikai kakofónia a látványban talán a viharjelenetnél érhető tetten leginkább, amikor a vetített képen digitálisan, a rézfúvósoktól akusztikusan, a színpadtechnika részéről pedig fizikailag van illusztrálva a vihar, mintegy összefoglalójaként az egész előadás formai eldöntetlenségének. A pénz-posztó-paripa csupán a darab kiállításában érhető tetten, mert a tucatnyi színész mellett egy komplett rézfúvós zenekar is kíséri a játékot, de a darab helyszíneinek illusztrálását többnyire alacsony felbontású projektorvetítéssel helyettesíteni úgy tartalmilag, mint formailag olcsó megoldás, mert színházi izgalmat nem rejt magában, porhintésnek pedig kevés, a presztízsbemutatóhoz mérten pedig kifejezetten visszás. És hiába a hatalmas szobrok, amik aztán ügyetlen szimbólumként felborulnak – egy közülük nagy dérrel-dúrral le is omlik –, ezek nem válnak szerves részévé az előadásnak, nem válnak a katonai diktatúra, és azon keresztül a hatalmi gőg monumentális metaforáivá, csak sulykolják a mondanivalót, árnyalni nem tudják.

Lear király - Gáspár Sándor, Cserhalmi György, Földes Eszter

Ezzel együtt úgy tűnik, mintha a rendező mégis a formával kötötte volna le alkotóereje nagy részét, mert a viszonyok primer ábrázolásán kívül nem nagyon látni az igyekezetet arra, hogy a szereplők viszonyainak az izgalmát is kereste volna, így a színészek szempontjából főleg egyéni teljesítményekről lehet beszélni, csapatmunkáról nem igazán. Krisztik Csaba például meghasonlott, érzelmileg intelligens, gondolkodó hőst tud mutatni Szegény Tamásként, és van is iránya a gyöngéd szeretetnek meg a meghasonlásnak is, mert Gáspár Sándor Glostert egyszerű, tiszta, de megvezethető embernek tudja mutatni. Randnay Csilla (Goneril) szenvtelen gonoszsága a maga nyersességével élőn szól, ellentétben Varga Gabriella Reagenjével, aki heves kézmozdulatokkal takarja el a valódi mondatok hiányát, Derzsi János Kentjére meg egyáltalán nem koncentrál az előadás, pedig a színész sok energiát fektet abba, hogy Kent hűségét magától értetődővé tegye. Az előadás valódi, metaforikus főszereplője a Cordeliát és a Bohócot/Bolondot alakító Földes Eszter, aki viszont nem találja, hogy mi kapcsolja össze ezt a két lényt, a kiművelt szövegmondásban pedig Cordelia naiv egyszerűsége még csak-csak megszületik, de a bohóc/bolond frappánsan bölcs humánuma egyáltalán nem, így persze a metafora is kipukkad, amely összekötné a bohóc/bolond halálával Cordeliát és mindent, amit ő jelent(het).

Lear király - Krisztik Csaba, Gáspár Sándor

Az előadás végig csak magára koncentrál, így a tétje is alapvetően a játszók és a színházi üzem belső ügye marad. A provokáció ilyen szintű hiánya hideg és távolságtartó, passzív színházat eredményez. Kimért taps a vége, a mondanivaló megvolt. Minden világos. Túl világos.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr318001493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása