7óra7

Az East Balkán feltartóztatható felemelkedése
7óra7: (8/10)
Közösség: (8/10)

Az East Balkán feltartóztatható felemelkedése

2014. 05. 18. | 7óra7

És most minden kedves olvasó álljon meg egy pillanatra, és gondoljon az első alkalomra, amikor úgy istenigazából berúgott...

.
.
.

Aki megállta, hogy tényleg csak egy alkalom jusson eszébe, valószínűleg nem adta át magát a pillanat adta lehetőségnek, na majd most...

.
.
.
.
.

Vicces történetek, ugye? Az előadás pont ilyen kalandok mesélésével kezdődik, improvizációnak álcázva – valójában persze nem azok –, ugyanolyan kedélyes-szellemes hangulatban, mint amikor a már felidézett történeteinkkel egy sör mellett vagy a hajcsavaró alatt elheherészünk egy társaságban. Nincs köztük semmi durva, de legalább annyira gáz az egész, mint amennyire része az életünknek. Ma is bármelyik fiatal gyűjthet magának ilyen sztorikat. Gyűjt is, mert hát mitől lenne ez veszélyes – gondolhatnánk, hiszen bár lehet, hogy túl sokszor, de mindig ott volt az a hajszál. Itt is csak a fiatalok próbálgatják az életet, gengelnek, nagyzolnak, hülyéskednek, ennek ellenére mintha ezeken a jeleneteken elhatalmasodna a frusztráció, mintha belülről emésztené őket valami, ami nem tud kitörni. És még valami nagyon hiányzik az elhangzó, valószínűleg mindenki számára ismerős kalandokból: nincs bennük a _mihez képest_.

East Balkán - Dér Zsolt

Mert nem az a baj _önmagában_, hogy a mai fiatalok isznak, bódulnak és szexelnek, anyáink és apáink sem tettek máshogyan – az már egy másik kérdés, hogy nem nagyon szeretnek ezekre emlékezni. Az viszont már baj, hogy kiveszett a rendszerből a _kontroll_, nem érezni, hogy ki diktálja a szabályokat, hogy ki vagy mi alakítja azt a közeget, amiben ma, 2011-ben fel kell nőni. Ettől pedig teljesen ismeretlen az a világ, amibe a fiataloknak bele kell lépniük – sőt _ismeretlen mindenki számára_, hiszen rendszer nélkül nem lehet azt ellenőrizni se. Vidovszky György előadása ennek ellenére mégsem hibást keres, nem utat mutat, és nem is egyszerűsíti le a képet azzal, hogy valamilyen anarchista féligazságban elmerengjen a szabadságban tehetetlenül tobzódó fiatalok mindennapjain, sőt. A kép totális, még az elvileg kontrollként funkcionáló szülők is részt kapnak benne a dialógnak álcázott monológok túlsó végén, arctalanul. Nem jelennek meg, nem is jelenhetnek, hiszen ez egy olyan világ, amit – minden jel arra utal – nem ismernek, de igazából – minden jel arra utal – a benne lévők sem ismernek, csak élnek benne. Ugyan, ki menne el egy hideg későnyári éjszakai vonattal a velencei Nádas Diszkóba, vagy ki állna le nyelvi kérdésekről vitatkozni egy grizzlyvel (értsd: biztonsági őr), ha csak egy pici fogalma is lenne arról, hogy hogyan működik az éjszaka? Maradnak a torz felnőtt- és a kinőtt gyerekklisék és azok konfliktusai, amikben persze, hogy nem találja senki a helyét.

Vidovszky György csapata - nem kérdés - első kézből ismeri a közeget, amiről beszél, Tasnádi István pedig úgy tudja összegyúrni a valóságos történeteket drámai alapanyaggá, hogy attól egyszerre lesz friss és önmagán túl mutató az East Balkán, amelynek éjszakai életképei fokozatosan transzformálódnak jelenetekké, a sztorik komoly dramaturgiai munkával szerkesztődnek egymás mellé – ezekből akad egy-kettő, ami fölösleges önismétlésnek tűnik – felépítve azt az állapotot, amit egészében soha senkinek nincs lehetősége látni. A koherenciát pedig a közeg és annak hangulata adja, így a kérdés csak annyi, hogy mi az a rendszer, ami kiadhat egy West-Balkán-esetet.

East Balkán- Császár Réka, Varga Anikó

Heike Vollmer millióféleképpen használható, kifordított gigantikus padlás-díszlete pedig nemcsak ezt a jelenetszerűséget tudja gördülékennyé tenni, arra is alkalmas, hogy a keresztgerendákon egyensúlyozó szereplőkkel és a félig-meddig beépített tetőszerkezettel végig fenntartsa annak zártságát, ami aztán az utolsó jelenetnél egy teátrális gesztus által kiteljesedhet. A végén ugyanis megannyi sztorin, egy go-go táncosnak álló tinilány, egy lefejelt white partyból eltévedt srác és egy már-már abszurd anya-lánya éjszakának a történetén keresztül eljutunk a West-Balkánig. Ahhoz a ponthoz, amikor a szerencse, a barátok, az életösztön és semmi egyéb hajszál sem segít. Amikor kiderül, hogy annak, hogy nincs valódi átjárás, de egyáltalán kommunikáció sem a gyerekek és a felnőttek között, illetve annak, hogy az éjszakát nincs alkalmuk megismernie azoknak, akik belelépnek, immár súlyos és visszafordíthatatlan következményei nem csak lehetnek, de vannak is.

East Balkán - Dévai Balázs, Sipos Viktória, Juhász Lajos Herman Flóra, Dér Zsolt, Császár Réka, Balla Richárd, Sipos Viktória, Koloszár András, Könczei Anna, Juhász Lajos, Vitányi-Juhász István és Ivánovics Beatrix egy csapatként, a tinédzserfrusztráció széles spektrumát kelti életre, egytől-egyig benne élve, de mégis reflektáltan, Varga Anikó a modernnek tűnő – de valójában rengeteg nem kiélt vággyal kiüresedetten tengődő – inkompetens szülő egy változatát, Dévai Balázs pedig a jelenlegi helyzetet ismerő és azt gátlástalanul haszonélvező _kevesek_ egyikét formálja meg. És talán ez a kontrapunkt lehetne sokrétűbb is – elvégre a közeget alapvetően befolyásolják a felnőttek –, de világos, hogy ma este nem rajtuk, hanem a fiatalok közösségének belső mechanizmusain van a hangsúly. Vidovszky György rendezését pedig, ami leginkább jellemzi, hogy _meg akarja érteni_ nem csak ezeknek a közösségeknek, hanem a közösség tagjainak személyes motivációit is – meg persze a kettő kölcsönhatását –, ennek változataira pedig egy komplett készletet tár elénk.

A katartikus végpontot még egy ráadásjelenet követi, amiben tulajdonképpen a rendszer (sajnos) várható és egyszerű válaszát láthatjuk a történtekre: szigorúbbak a szabályok, de belül nem változik semmi. Viszont amit ezzel a jelenettel nyer a társadalmi összkép, azt elveszti a színházi összhatás. Pedig a gyerekek – mint Zsótér Sándor remek Arturo Uijában Kerekes Éva a gigantikus, mindent lehengerlő karfiolnak – együttes erővel feszülnek neki a klausztrofóbiát okozó hatalmas falnak, hogy ők - és csak ők - eltolják ezt a nyomasztó mozdíthatatlanságot. És ezzel mintha már az egész ki is lépett volna a színház keretein kívülre, egy óriási felkiáltójellé alakuló képpel: levegőt!

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr628005221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.