7óra7

POSZT-blog, 10. nap: Kertelés és keretelés

POSZT-blog, 10. nap: Kertelés és keretelés

2014. 06. 20. | 7óra7

Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő. Ezzel a gondolattal indította Huszti Péter az ez évi színházi mustrát.

Reggel hét óra hét perckor tele van a szállodai étterem. Minden asztalnál kettesével-hármasával ülnek a japán vendégek. Csendesen beszélgetnek, fél méteren túl mintha már jelen sem lennének. Kiválóan adják, fényképezőgép nélkül. Az egyikük, ötvenévesforma férfi tegnap este a csukódó ajtó előtt nyúlt ki a liftből, amikor látta, hogy odaérek. Ketten alig tudtuk felfeszíteni a kezére feszülő automata nyílászárót. Ez nem Japán.

Eszenyi Enikő A Hotel Palatinusban kilenc napon át műsoron tartották a szakmai beszélgetéseket a versenyprogramról. Néhanap inkább képbe hoztak minket a hozzászólások, máskor élesebb disputák is kialakultak, de idén sem a mellébeszélés, sem a torokhoz szorított kritika szégyene nem esett meg. Lévai Balázs, a szakmai beszélgetések moderátora indításként visszautasította az utóbbi évekkel szemben megfogalmazott kedélyes csevegés vádját és az ellenvetések agressziójának igényét, egyben kritikai pozícióra biztatta a hozzászólókat, majd a vita szót magát is öncenzúrázta mondataiból, azonban végül csak megtalálta az arany közepet. Jelentsen bármit is, ez a programsorozat szakmai volt, és néha már-már beszélgetés.

Idén Európa legegységesebb országának két egysége nem ugrott egymásnak, sem arcból szembe, sem szofisztikált elemzések mögül lendületet véve. (Amit azért megkönnyített, hogy ebben az évben sem Alföldi Róbert, sem Vidnyánszky Attila rendezése nem került lőtávolba, és kilógó lóláb sem lengett be a versenyprogramba.)

Lóláb ide, majd oda, Császár Angéla és Sándor L. István válogatása hideget nem kapott, ám meleget és langyosat annál inkább. Az utóbbi évek egyik szakmailag legjobban alátámasztható tizenháromja – hallom innen-onnan. Semmivel sem rosszabb a szokásosnál, de miért nem jobb? – jegyzi meg halkan Bagossy László. A lélegzetvételnyi csendbe Csáki Judit harsogja bele, hogy megint oda nem illő szempontok írták át az alapító gondolatot, ami szerint ez a legjobb előadások versenye kellene legyen.

Vannak kérdések, és vannak válaszok. Az alkotói érzékenységből, az intellektussal uralt indulatokból, valódi érintettségek, valódi ellenvetések és valódi értetlenségekből, a véleményt mondók és a véleményt kapók belülről jövő, őszinte figuráiból áll össze a kilencnapos program. Hogy mindez mennyire dilettáns szcéna, az nem sokkal később derül ki.

L. Simon László

Ugyanis alig ér véget a szakmai diskurzus pénteken, már változik is a díszlet. Az ásványvizek helyére savas és mentes üdítők és pogácsa kerül, tollakat és legyezőket osztogatnak, roll upok szöknek a magasba több százmilliárdnyi adóforintról tanúságot téve: az NKA vándor előadássorozata megérkezett hatodik állomására. L. Simon László, volt alelnök minden gesztusa jelzi, hogy nem valamiféle meggörnyedt kultúraalázatból, hanem szálegyenes derékból és kérlelhetetlen öntudatból építi fel a figurát. Alakításának nem az a legnagyobb erénye, hogy rezzenéstelen arccal mond olyanokat, hogy jól vizsgázott a kuratóriumi rendszer, és munkájukban a szakmaiság érvényesült, vagy hogy a források mértéke évről évre dinamikusan nő. Igazi mélységeit akkor mutatja meg, amikor spontán kérdésekre válaszol. Több oldalról érkezik az EU-s kiírásokon győztes pályázatok önrészének ügye: az erre előzetesen megállapított keret 100 millió forintjából - szemben az eddigi gyakorlattal – csak 35 milliót osztottak ki. Elutasítottak nemzetközi viszonylatban is jelentős projekteket, amelyek így jó eséllyel dőlnek be, és döntik be a hozzájuk kapcsolódó többi kezdeményezést. L. Simon először hamisítatlan "már megint igazam van" arccal magyarázza el, hogy az önrész nem jár automatikusan, és őszintén elcsodálkozik azon, hogyan írhat alá bárki is úgy egy EU-s pályázatot, hogy nem biztos abban, hogy az önrészt elő tudja teremteni. Majd mindenkit biztosít, hogy ennek semmi köze a kultúrpolitikához, és főként őhozzá nem, mivel a szuverén kuratórium szuverén döntése alapján a maradék 65 milliárd forintot a szuverén fesztiválok támogatására csoportosították át. Azt, hogy (a dinamikusan növekvő források kijelentéssel szemben) idén nagyjából 40 százalékkal csökkent a kuratóriumok által odaítélt támogatások összege, utánozhatatlan könnyedséggel nem hallja meg. Az igényt a döntések szakmai érvekkel való indoklására az így kezelhetetlenre duzzadó többletfeladatok, és a nyomában elinduló parttalan viták felemlegetésével pattintja el. Mint aki őszintén nem érti, hogy a pályázók nem csak pénzt remélnek, hanem kultúrpolitikát is várnának, hogy tudják, van-e értelme folytatni az általuk megkezdett utakat, vagy még időben tanuljanak ki vízvezeték szerelőnek. Végül a helyhez nem illő jogászkodásként mosolyogja meg azt a felvetést, hogy eddig jogszabály írta elő (amit egyébként tavaly változtattak meg), hogy amíg nincsen kiosztva a meghirdetett pályázati keret, addig nem lehet elutasítani érvényes pályázatot. Miután megoldási javaslatként fölülről szétterít néhány kedélyes talánt, a felkért moderátor kissé kínos pislogása mellett ő maga zárja le a beszélgetést.

Csak néztük, hogy így is lehet játszani.

És, hogy miért játssza azt egy blogger, hogy japánokról és beszélgetésekről ír, miközben a fesztivál színházi, felolvasószínházi előadások, performanszok, kiállítások, koncertek és gyermekprogramok színes-szagos bokrait kínálta több százas nagyságrendben, és nagyrészt szóra érdemes színvonalon? Azt gondolhatja, hogy a POSZT nem elsősorban a magyar nyelvű színjátszást méri és mutatja meg, hanem a kulturális közéletünket teszi ki - erre a néhány napra hatványozottabban - az ablakba. Láthatott reményteli közeledést és lehetőségeit vesztő, képességes elhivatottságot egyaránt, aki idén belenézett.

Díjkiosztó gálaest

Köles Ferenc A gálaesten a díjak átadását a Recirquel Társulat A Meztelen bohóc című újcirkuszi előadásából vett jelenetekkel élénkítették. Ügyes. Már csak azért is az, mert az idei színházi fesztiválon kiemelt helyet kapott a cirkusz, és a Recirquel produkciója egyszerre színház és cirkusz. Miközben azért sokkal inkább cirkusz. Az újvidékiek Opera ultimájának tarolása közben megmutatták nekünk, hogy még olyan helyzetekben sem lehetetlen a közös egyensúly, amikor elképzelhetetlen, és hogy az is előfordulhat, hogy a karmesteri pálcával vígan cippoláskodók nem csak a vezérfonalat veszítik el.

Miután minden díj megnyugtatóan megtalálta tulajdonosát (egyetlen esetben halottam három, önmagát bátorítva erősödő miértet a hátam mögül), a klasszikus keretes szerkezet is megvalósult. A megnyitó ünnepség déjá vu-jeként kisiskolás énekkar playback technikával elővezetett egy musicalmozaikot, amely a holnap szépségétől a holnapba vetett bizalomig parabolált, miközben érintette azt a gondolatot is, hogy a világot a kisemberek mozgatják.

Nem lenne tisztességes ezzel zárni az írást az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóról, merthogy ez tartalmas tíz nap volt. Huszti Péter mondta a gálán, hogy ebben a zűrzavaros helyzetben a színház megtanít kérdezni, és szabad teret ad a gondolatoknak. A nézőknek és a szakmának, a színháznak volt és van is miről gondolkodni. Tehát lenni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr597995171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.