7óra7

Egyszervolt Liliom
7óra7: (6/10)
Közösség: (4/10)

Egyszervolt Liliom

2014. 09. 10. | TörökÁkos

Liliom Amikor évezredekkel korábban élt és/vagy kitalált emberek történeteit gond nélkül olvassuk magunkra, álságosnak tűnhet a kérdés, hogy mit kezdjünk egy olyan esettel, amely az ezerkilencszázas évek elején egy megátalkodott vásári csalogatóval és annak csendesen konok barátnőjével történik. Molnár Ferenc Liliomja már csak azért is komoly feladat a kortárs feldolgozás számára, mivel nem egyszerűen az adott korra és színházi nyelvre íródott, de a szerző - csak magával a precízen szerkesztett szöveggel - félig meg is rendezi a belőle készülő előadásokat. Ráadásul talán minden idők egyik legérzelgősebb, a szívek húrjain és a könnymirigyek csatornáin ellenállhatatlanul brillírozó színdarabról van szó. Olyan, mint a címszereplő, csak nem a fiatal lányok fenekére, hanem a lelkünkre suhintgatva csalogat magához. Ha nem vigyázunk, semmi más nem esik velünk, mint előbb a történtek miatt, majd a saját érzékenységünktől érzékenyedünk el, miközben oda-vissza többször meghatódva ülünk fel a szórakoztató üzemre.
Béres Attila rendezésének - ha vitathatóak is - vannak válaszai a kihívásokra.

Liliom afféle vigalmi hangulatfelelős a városligeti körhintánál, a munkaadójával szemben akarva-akaratlan védelmébe vesz egy cselédlányt, míg végül mindketten az utcára kerülnek. A két zárkózott, dacos nincstelen, a harsány férfi és a halkbeszédű lány összeköltözik, de – mivel Liliom nem tud és nem akar munkába állni -, egyre nehezebben élnek. Hiába az egymás iránt eltökélt, magukba fojtott szeretet, egyre többet veszekszenek, néha a férfi keze is odavág. Amikor kiderül, hogy Juli gyermeket vár, végső megoldásként Liliom részt vesz egy rablásban, amelynek a végén – hogy elkerülje a börtönt – megöli magát. A menny és a pokol elágazásánál az égi hivataltól kap még egy esélyt, hogy a szeretteivel szemben jóvá tegye, amit elkövetett ellenük. Tizenhat évnyi tisztítótűz után ismeretlen koldusként egyetlen napra visszatérve, tehetetlenségében ismét csak ütni tud – a végső ítélet előtt most időközben nagykamasszá serdült lányára.
– De hát anyám… Veled már megtörtént az, hogy valaki rád ütött, és te nem érezted?
– Igen, fiam. Már az velem megtörtént.
– Hát lehet az, hogy ilyen nagyot, ilyen erős nagyot ütnek az emberre… és aztán az nem fáj?
– Igen, fiam… az lehet… Megütik az embert… és… és az nem fáj.

Liliom

A legmarkánsabb döntés az alkotók részéről a - Babarczy László 1989-es Liliom-rendezése nyomán konvencióvá lett - jelenetcsere: az előadás nem a kudarcos visszatérés mesés-misztikus próbatételével, hanem Liliom halálával végződik. Ebben az olvasatban a misztikum helyére az a realista, racionális feloldás lép, hogy a csudás jelenetek a haldokló seblázas víziói. A dramaturgiai változás súlyozottan kínálja fel azt a lehetőséget, hogy a szirupos érzelemmáz alól valódi emberek és gondolatra érett helyzetek bukkanjanak elő. Az előadás ezzel a lehetőséggel azonban csak részben él.

A középen átfutó sínpárral, megszólalásig élethű romvityillókkal és a felhőzött kék éggel Horesnyi Balázs díszlete egyszerre hiperrealista és filmszerűen valószerűtlen, Pilinyi Márta jelmezeivel együtt korban előre és hátra is olvasható. Ugyanezt a nyitottságot támogatja meg Ari-Nagy Barbara dramaturgként, amikor helyenként úgy teszi a mai fül számára ismerősebbé a párbeszédeket, hogy közben megőrzi Molnár Ferenc színpadi nyelvének egzotikus arborétum jellegét is.

Liliom

A kortalan realizmus óvatos, ám önmagában érvényes ajánlatát zenés-énekes betétek szaggatják meg. Miközben a jelenetekre asszociálnak, a praktikusan színváltásokat áthidaló dalocskák mintha csak a mézet cukroznák. Az érzelmi forrpontokon rivaldába érkező gitáros és a hangját a magasabb regiszterekben alsó-nótatévésen képző énekesnő produkciói sem nem elég ironikusak az oldáshoz, sem nem elég mélyek a megtartáshoz. Könnyes szemmel feszengő értetlenkedésen kívül nincsen érezhető nézőtéri hatásuk.

A nyerseség és akaratosság helyett szerethető bájjal megformált, erkélyig elérő karakterek otthonosan mozognak ebben az időtlenre formált miliőben.
Molnár Gusztáv és Hunyadkürti István a jó rendőr-rossz rendőr sémát tölti meg valós tartalommal, Vida Péter Ficsúrként a görnyedt hátú alattomosságot blattolja hibátlanul. Amíg a segítőkész és butácska barátnő figuráját Fodor Annamária - az infantilis odaadás hangján - abszolút hallással találja el, újdonsült udvarlójának sótlan jóindulatába Pindroch Csaba áll bele hibátlanul. Molnár Piroskának néhány mondat is elég ahhoz, hogy egy zsörtölődve elfogadó özvegyasszonyt teljes élettörténetének súlyával együtt elevenítsen meg. Udvaros Dorottya - Liliom iránti vonzalma meg (nem) mutatása mellett - a körhinta tulajdonosnőjének büszkesége mögül jó komédiás érzékkel emeli ki a magányos asszony pajzán játékosságát is.

Liliom

Schell Judit Juli hosszútűrésű keménységét dacos öntudatból, zárkózottságból és mindenféle mártíromság nélkül építi drámaivá. A szöveg hajtóereje a ki nem mondott mondatok, a meg nem mutatott érzések, és Schell játékában anélkül, hogy kimondaná vagy megmutatná, mindez benne van. Csányi Sándor Liliomja szintén tisztán felépített karakter, azonban az előadás ezt a figurát fontos pontokon veti le magáról. Maga a történet tálcán kínál egy melodrámai alakot, amit Csányi jó érzékkel kerül el, ám egyúttal a ligeti hintáslegény kiismerhetetlenségét és a mögötte gyanítható sötét súlyokat is elveti. Liliom itt egy szemérmesen szégyenlős, dacosan önfejű, szeretetéhes nagykölyök, aki amikor nem látják, ujjongva örül gyermeke megfoganásának. Konoksága érthető és átélhető, ám az már nehezen képzelhető el, mi lehet az, ami Schell Judit Juliját egy ilyen férfihoz vonzza. Még kevésbé életszerű, hogy ez a Liliom megverje a barátnőjét, illetve hogy úgy verje meg, hogy az ne fájjon - legalábbis a nézőtéren. Legfőképpen (és ezt a megmosolyogtatóan operettesre sikeredett öngyilkosság-jelenet is jelzi) ez a súlyos belső árnyak és ebből eredt kétségbeesés nélküli figura legfeljebb a bejárati ajtót üti át hisztérikus tehetetlenségében. Soha nem lenne öngyilkos.

– Aludjál csak Liliom, aludjál! – végződik az előadás Juli karjában halott kedvesével. A darab annak idején egy altató meséből született, és (az előadás fülszövege szerint is) mintha az alkotók ezt az elalváselőtti meseszerűséget szerették volna átültetni az előadásba. A lelki dohokból kiszellőztetett karakterek, a rosszcsontra lurkósított Liliom, a filmszerű valóság és az álomszerű mennyország, miként a kortalanság is mintha ebbe az irányba tartanának. Noha nem kevéssé bizarr asszociáció öngyilkos halottként altatni csimotáinkat, álom és halál egymásra olvasása izgalmas felvetés egy olyan korban, amelyiknek nincsen halálkultúrája. Ha ez az idea benne is van Béres Attila rendezésében, benne marad. Elsősorban azért, mert noha azt végiggondolja, hogyan tud, de azt már nem, hogy mit jelent a halálról mesélni.

Liliom

Az előadás – minden kérdőjele ellenére – kinyúl értünk és elér. Szépen leültet maga mellé, és elmeséli nekünk egy olyan szeretés történetét, ahol soha nem mondják ki a szeretet, és amin talán az sem segítene, ha kimondanák. És hogy mindez hol játszódik? Bárhol. Sehol. Valahol.

Szép álmokat mindenkinek!

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr178005945

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.