► Alapkérdések sorát veti fel ez a zenés-élőképes előadás. Számotokra mi volt a kiindulópont?
*Tóth Evelin (T.E.):* A pontos válaszhoz vissza kell ugranom az időben. Körülbelül két évvel ezelőtt volt egy jelentős koncertünk Lang Andrással, Szkladányi Andrással, Molnár Gáborral, Mogyoró Győzővel és Kovács Öcsivel, ahol akkor még csak vendégként voltam jelen. Miután a Drums zenekar és a szaxofonos szólistájuk, Vázsonyi János útjai elváltak, az együttes újra akarta gondolni a formációt. Mindehhez kapóra jött, hogy Lang András akkortájt szembesült azzal, hogy az általa igen kedvelt képzőművész (Egon Schiele) verseket is írt. Az ő ötlete volt, hogy ez az instrumentális zenekar egy énekesnővel kiegészülve - szöveg-centrikusan és új témákat kialakítva - megzenésített Schiele költeményekkel lépjen a közönség elé. Ez a gondolat nőtte ki magát Egon Schiele Projectté, és már az A38 hajón is így mutatkozott be a formáció.
Időközben az Osztrák Kulturális Intézetben is volt egy akusztikus koncertünk, ami megint egy másfajta hangot eredményezett. Ez egy újabb inspirációt adott, de továbbra is kerestük a formát, hogyan teljesedhetne ki ez a Schiele-est. Mígnem a közös gondolkodásban elmozdultunk a színház irányába. Utána már a csak a „sors keze” hívta be a TÁP Színházat, meg talán néhány telefonhívás (mondja nevetve).
És egyszer csak ott találtuk magunkat egy színházi próbán fiatal, tehetséges színművészekkel körbevéve, és elkezdődött ez a hatalmas játék. Hetekig próbálgattuk, hogy a prózai jelenetek, performanszok, akciók és ezek a kész dalok hogyan tudnak egy színházi előadás keretében találkozni. Improvizatívan indult, de aztán egyre komolyabb keretet, illetve ívet próbáltunk találni az egésznek, mígnem végül idén májusban az Átrium Film-színházban teltházzal megtartottuk az ősbemutatót.
► A fiatal, tehetséges színművész hogyan emlékszik minderre?
*Borsányi Dániel (B.D.):* Körülbelül egy éve kerültem a TÁP Színházhoz, Egger Géza (a darab rendezője – a szerk.) hívására. Amikor jelentkeztem erre a feladatra, még nem láttam pontosan, hogyan fog kinézni ez az Egon Schiele előadás. Ráadásul az első próbáról el is késtem, ami iszonyúan kellemetlen volt, de arra élénken emlékszem, hogy Evelin és András mutattak néhány részletet a zenékből. Nem mondhatok mást, minthogy ezek csodaszép dalok - minden giccsesség nélkül - nagyon mély érzéseket ébresztenek az emberben.
Akkor arra gondoltam, hogy itt vannak ezek a gyönyörűen megzenésített Schiele versek, viszont a napnál is világosabb, hogy mi, TÁP Színházasok szét fogjuk rombolni ezt a dolgot. Többeknek az arcán láttam ugyanezt a döbbenetet: hogy akkor ez most vajon, hogyan lesz? Az nyilvánvaló volt, hogy a szövegkönyv és a zene ütköznek egymással, de aztán egy idő után az is látszott, hogy mégiscsak meg fog születni az előadás. Mivel ez a fajta „rombolás”, amit mi véghezviszünk a jelenetekkel, a zenével mégiscsak szép egésszé kavarodott össze, a végeredménytől megnyugodtam. Azt nem titkolom, hogy az utolsó pillanatig el nem tudtam képzelni, hogyan áll majd mindez össze. Mondjuk, azokon a karaktereken, amiket játszom az előadásban van még mit csiszolni, de valahol ez a szépsége ennek az egész improvizációs, merész és pimasz színházi világnak, ami a TÁP Színház belső motorja.
*T.E.:* Az elején, bennem is hasonló aggodalom volt, mint amit Dani felvázolt. Tíz éven keresztül voltam tagja a Hólyagcirkusz Társulatnak, aminek egy egészen más irányú humor volt a mozgatórugója, mint a TÁP Színháznak. Így nem állítom, hogy ne lettek volna bennem kérdőjelek, amikor elkezdtük a közös munkát, de időközben ezek teljesen feloldódtak. Egészen máshonnan táplálkozik ez a zene, mint a TÁP Színház, viszont most azt érzem, hogy ha egy véresen komoly színházi dramaturgiával ruháztuk volna fel a produkciót, az zsákutca lett volna. Azt gondolom, hogy ez az egyik leginkább járható út, ahogyan a komplex, ugyanakkor megfejthetetlen Schiele-talány elmesélhető.
Szerintem, a közönség számára az egy ajándék, amikor az első pár perc után rájön, hogy most nem kell semmilyen szálra rákapcsolódni, hanem lényegében egy koncertet kap, ahol közben hangulatkeltés folyik életről vagy/és halálról. Ebben a darabban ugyanis nem tényeken keresztül közelítjük meg Schiele művészetét, hanem sokkal inkább egy ösztönös élményanyagot nyújtunk át. Tehát valami olyasmi történik a nézővel, mint amikor befogadóként áll egy festmény előtt: persze ott tarthatja a kezében a leírást, de hogyha hagyja magát szabadon beszippantani a képbe, akkor másfajta mechanizmusok is elindulhatnak benne. Úgyhogy nincsenek igazi megfejtések, hanem olyan szabad asszociációknak teret engedő utazásra hívjuk a nézőt, aminek során az ember végül mégis megtud valamit Egon Schieléről.
► Az biztos, hogy nézőként részesülhetünk egy érzékrobbanásban, amit a zene, szöveg és kép összhatásai vagy éppenséggel ellenpontjai idéznek elő. Alkotóként mennyire felszabadító ez a játék?
*B.D.:* Szerintem abszolút felszabadít, mivel az improvizatív jelleg magával hozza azt a fajta szabadabb színházi formát, amire én nyitott és könnyen kapható vagyok. Egész egyszerűen bele kell dobnia magát az embernek a történet sűrűjébe, és akkor az egyszer csak megszólal. Attól is alakulnak a színpadi helyzetek, hogy ott vannak velünk a zenészek, és mindehhez még a látvány is hozzáadódik - hogy az abszurd humort már ne is említsük. Tehát jól érzem magam benne, mert semmi nincsen lefixálva, mégis kell hozzá valamiféle kontroll. És hogyha ez nézőként „érzékrobbanást” idéz elő, akkor az nagyszerű!
*T.E.:* Ugye, én vállaltan egy olyan figura vagyok ebben az előadásban, akit keresve sem lehet megtalálni a Schiele életrajzban. Kerek, dús idomú dizőzként kontrasztban állok a képzőművész nagyon meggyötört, törékeny, majdhogynem anorexiás nőalakjaival. És mi tagadás, fürdök ebben a teljesen oda nem illő állapotomban. Egyébként én is átélem azt, hogy néha jólesne egy pregnánsabb koreográfia, máskor pedig borzasztóan élvezem annak a szabadságfokát, hogy a színházi jelenetek és a dalok előadása közötti átjárást nekem kell megtalálni. Azt gondolom, hogy az odacsapós zenei megnyilvánulások és az expresszív színészi jelenlétek adják a darab erősségét. Bár teljesen más előjelű a zene és ez a fajta színházi gondolkodás, mégis egy izgalmas találkozás jön létre a két világ egymásnak feszüléséből, vagy éppenséggel egymásnak simulása mentén. És ezeket az arányokat nyugodtan rá lehet bízni erre a performansz jellegre. Úgyhogy én már nagyon várom, hogy mi fog történni, amikor újra játsszuk a darabot!
Elárulom nektek, hogy azért késtem egy picit, mert a zenekarral egy intenzív munkafolyamatban vagyunk: készül az Egon Schiele-lemez. Úgy képzelem, hogy érzetében a hangzóanyag is hordozni fog valamennyit ennek az abszurd színházi helyzetnek a hatásaiból. Azt tervezzük, hogy még karácsony előtt, talán már a december elsejei előadáson a közönség számára elérhető legyen ennek a produkciónak a hanganyaga. Mindent egybevetve nagyon bízom benne, hogy repülni fog ez a történet, mert ahogy Dani is mondta, nemcsak bennünk zenészekben, de a színészekben sem ért véget az ezekről a figurákról és a darabról való gondolkodás.
Kapcsolódó
