Hétfő (november 10.): Irtás
Ostorházi Bernadett és Andrássy Máté összjátéka pontosan festi le a szerelmesek útját, ahogyan a kezdeti, egymás iránti felelősségvállalásból fokozatosan teljesen elhidegülnek egymástól, ugyanúgy szembefordulva a másikkal (ami gyerekük életébe is kerül), ahogyan az írek és az angolok, illetve ahogyan a katolikusok és a protestánsok teszik ezt. (Nyulassy Attila)
A teljes kritika itt olvasható.
Kedd (november 11.): Tizenhét hattyúk
Falussy Lilla dramaturg, Majsai-Nyilas Tünde színész és Sopsits Árpád rendező, a Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk színpadra teremtői egyáltalán nem hitték azt, hogy a szöveg „eladja” magát. Tisztában voltak azzal, hogy színházra kell fordítani. Hogy a színpadon meg kell teremteni a tragikus, mégis oly banális életű Csokonai Lilit, aki egy közülünk, és mégis képes egyetlennek mutatkozni. (Ugrai István)
A teljes kritikát itt találják.
Szerda (november 12.): Az utolsó pohár
Az önvédelmi receptoraink folyamatos vészjelzései ellenére megszakítás nélkül magával vonzó előadás legnagyobb kellemetlensége a felelős firtatása. Ott van bennünk az, akinek megvan a gyengéje és aláír, ott van az is, aki képes ezt a gyengét megtalálni másokban és valamiből élnie kell, ahogy az is, aki – bármi is legyen fent – felfelé igyekezne, ha megtehetné. Az ember embertelenségének képzetét az előadás védőoltásként karcolja belénk, hogy azután ez pontosan mi ellen és mennyi időre ad védettséget, az már nem színházi kérdés. (Török Ákos)
A kritikát itt találják.
Csütörtök (november 13.): Anyám tyúkja
A sokszor túlságosan negatívnak titulált Himnuszunkat végre hallhatjuk úgy, ahogyan nem gyakran szoktuk, pedig ez volna a méltó – Mácsai Pál úgy mondja el, hogy mindannyian büszkén húzzuk ki magunkat miatta. Muszáj valami, ami kicsit leveszi rólunk a múlt terheit, és ezt meg is kapjuk egy már-már bohózat-jelleggel bíró Betlehemi királyok performanszban. Végre nevethetünk a három esetlen és egyszerűcske királyon. (Csák Bori)
A teljes kritika itt olvasható.
Péntek (november 14.): Tajtékos napok
A mindent felemésztő, tragikus szerelemről giccs és pátosz nélkül beszélni szinte lehetetlen. Ha csak ennyi történt volna meg az egyetemen bemutatott Tajtékos napokban, már az sem lenne mindennapi teljesítmény, de nem csak ennyi történt. Boris Vian színpadon nehezen elképzelhető szürreális tánca a szerelemmel, a maga naiv bájával és metsző drámájával egyszerre tud megszületni. Azaz nem egyszerre, hanem egymásból következően. Mese ez, a mi egyszervolttisztaságunk közös meséje. (Zsedényi Balázs)
A teljes írás itt olvasható.
Szombat (november 15.): Házasságon innen, házasságon túl
Az előadás nem kényszerít rá az emberre semmit, lehet azon nevetni, hogy mások milyenek, és lehet azon is, hogy éppen ezt beszéltük a hálószobában múlt hét szerdán, de ha már fel van dobva a labda, érdemes lecsapni. Hátha könnyebb lesz utána megfogni a másik kezét, vagy még biztosabban fogni azt továbbra is. Aki pedig még házasságon innen van, annak legalább nem kell még az öniróniára való hajlamát tesztelnie, ami egyébként is nehéz műfaj, de ez az előadás legalább könnyed apropót nyújt ehhez is. (Zsedényi Balázs)
A teljes kritika itt található.
Vasárnap (november 16.): A padlás
Ez A padlás elsősorban a Rádiós története. A Rádiósé, aki olyat lát, amit Témüller soha nem láthat. A Rádiósé, akinek a padlása ég és föld között ott áll, de még a földön és nem az égben. A Rádiósé, akinek a padlása nyitva van, ahol a láthatatlan láthatóvá válik akár mások számára is, akiknek a szíve ugyanolyan romlatlan és tiszta. (...) A Rádiósé, aki el tudna menni, de nem megy, és nem azért, mert Túró Rudi meg karikás ostor, piros pötty meg Pick szalámi, hanem azért, mert itt van dolga és itt vannak álmai. (Zsedényi Balázs)
A teljes írás itt olvasható.
