7óra7

Ide-oda - Kortárs Drámafesztivál IV.

Ide-oda - Kortárs Drámafesztivál IV.

2014. 12. 17. | 7óra7

Az első blokkban több országból érkezett, színházi szakemberek mutatták be röviden, az általuk képviselt projektben hogyan törekszenek az önfenntarthatóságra. A beszélgetést indító Mario Husten a berlini Holzmarktról, egy nagy tömegeket megmozgató, közös munkával felépített művészeti központról tartott beszámolója végén provokatívan kijelentette: ingyen kultúra nem létezik, ahhoz, hogy létrehozzunk valamit, abba rengeteg mindent bele kell tenni. A kijelentésére adott válaszokból kirajzolódott, hogy az egyre bizonytalanabb állami támogatások rendszereiben Európa-szerte égető igény és szükség van az önfenntarthatóságra, kivitelezése azonban ritkán, kivételes esetekben tud csak megvalósulni. A problémára adott válaszként egyre több projekt születik akár országokon is átívelő koprodukciók révén, melynek köszönhetően a kisebb önerővel rendelkező művészeti megnyilvánulások is teret kapnak. Gondolhatunk akár magára a Kortárs Drámafesztiválra is.

Ingyen kultúra? A remény színháza? Mitológia és valóság - workshop

A második beszélgetés korántsem adott ennyire átfogó képet a felvetett kérdéssel kapcsolatban: létezik-e a remény színháza? De mivel magának a problémának a lényegét is nehezen lehet megragadni, a hozzászólók is teljesen különböző irányokból közelítettek hozzá. Mivel tulajdonképpen a színház mint tükör túlságosan általános és megosztó képzetéhez kötötték, és ez alapján mutatták be munkájukat, igazi beszélgetés nem alakult ki. Vagy maga a színház mint a kultúrát általában képviselő intézmény, vagy pedig az előadás mint művészeti alkotás reménykeltő funkciójáról esett szó, de ezt a beszélgetés résztvevői általában néhány mondattal elintézték. Viszont érdekes volt egymás után hallani Kozma Andrásnak, a Nemzeti Színház dramaturgjának és Pintér Bélának a témában röviden kifejtett gondolatait. Pintér Béla arra törekszik, hogy előadásaiban a remény és a reménytelenség egyenlő, a valós szituációknak megfelelő mértékben kapjon helyet, míg a Kozma András képviselte Nemzeti Színházban feladatnak tekinthető a reménykeltő, pozitív üzenet közvetítése.

Akárhogy is tekintsünk a remény színházára, a beszélgetés után nagyon jól esett a meleg sütőtök krémleves és a színes szendvicsek konkrétsága. A konferencia és a délutáni-esti előadások között kaptunk egy szusszanásnyi időt, közben ebédet is. A Visitors’ Programme láthatóan beindult: az asztaloknál magyar szó nemigen hangzott el, a mozgolódás viszont annál nagyobb volt, információcsere ide-oda, oda-ide, a vendégek meglepően élénkek voltak. Vagyis csak számomra meglepően, a már egy hetes, sokféle és alapos programnak köszönhetően, bevallom, kezdek kicsit fáradni.

Tajtékos napok - Fehér László, Bán Bálint

A konferencia közönségének egy kisebb része az Ódry Színpadon futó Tajtékos napokra villamosozott át, a kis csoporthoz máshonnan betévedő nézők is csatlakoztak. A nagyfejű sárga egér a kamaraterem bejáratánál az újra vegyessé vált társaságot választotta ismét ketté: fiúkra és lányokra. A már más fesztivált is megjárt, több beszámolóban dicsért előadás ezzel elkezdődik, és a hangulata is hamar nyilvánvalóvá válik (kritikánk itt olvasható róla, és a POSZT-on való szerepléséről itt számolunk be.). A szerelem bájos szürrealitását és tragédiáját kibontó előadásban a nemrég végzett vagy éppen végzős színműsök láthatóan lubickolnak. A képregények világára és furcsa ritmusára emlékeztető előadásban nem csak a folyamatos forgolódás és mászkálás az, ami végig fenntartja a kíváncsiságot a nézőben. A sokféle ötletet és végletes karaktert még a szinkrontolmácsolást hallgató külföldiek is érdeklődve követték, egészen a Gyulai Pál utca sarkáig, ahol az előadás véget ért.

E föld befogad, avagy számodra hely

A következő programig fennmaradó másfél óra szűkössége most nem zavart, ahogy az a Mohácsi-előadásoknál nálam megszokott, élénken figyelem az E föld befogad, avagy számodra hely az előzőhöz képest teljesen más jellegét és világát. A be nem fogadás, kitaszítás problémáját a zsidók deportálásán keresztül járja körül az előadás (kritikánk itt található róla). A szerepek meglepően sokszor cserélődnek, forognak körbe-körbe, zavarba ejtő és éles szituációkban mutatkozik meg annak a szabálynak a törékenysége, hogy ki áll feljebb, lejjebb, kívül vagy belül a körön. Az előadás erős hatására végül a néző lesz az, aki elszégyelli magát a megjelenített karakterek szemérmetlenségén. A sokszor időben elhúzott, túlzott hatásra törekvő jelenetek azonban ki is zökkentenek ebből minket: a Mohácsi-testvéreknek most nem sikerült pontosan eltalálni az arányokat. Ez talán abból is adódhat, hogy tágan értelmezhető lineáris történetre, lazán egybefűzött jelenetekre építettek.

Az Örkény Színház egyik próbatermében tartott családias hangulatú közönségtalálkozón aztán kiderül, a meghívott külföldi vendégek is nagyra értékelik az előadás groteszk világát. Ami nekem meglepő, hogy a magyar történelemre és közéletre tett belső utalások is érthetők számukra. Az egyik anekdota, melyet az angol „szinkronnal” hallgató nézők meséltek, már önmagában is jelzi az előadás értékét: a tolmács néhol annyira belefeledkezett a darabba, hogy a jóízű nevetés után csak pár pillanat múlva kapott észbe, és folytatta a tolmácsolást.

(2014. december 5.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr497993859

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.