►Legújabb előadásotoknak a Semleges nemeknek decemberben volt a bemutatója. Hogy érzitek? Hogy sikerült megvalósítani, amit szerettetek volna?

A végeredmény teljesen más lett, mint amit a próbafolyamat elején elképzeltünk. Kiindulási pontként volt néhány történetünk – volt köztük valós és volt köztük kitalált is - , amelyek arról szóltak, hogy valaki miért és hogyan szeretne nemet váltani. Volt, aki átműttette magát, de volt olyan is, aki csak szeretett a másik nem ruháiba bújni alkalomadtán, és ez teljesen kielégítette a vágyait. Ennek a sztori-gyűjteménynek a nagy részét végül félretettük, és az előadás nagy részében olyan jelenetek láthatók, amik a színészek improvizációi alapján készültek. Persze, a bázist mégiscsak az előbb említett élettörténetek adták.

Szerintem az impró a legjobb módszer, hiszen a próbaidőszakban lehetőséged nyílik arra, hogy kísérletezz, és ha valami nem működik, akkor nekem mint rendezőnek lehetőséget ad arra, hogy azt eldobjam és keressek valami mást helyette.

Nagyon büszke vagyok, mert úgy érzem, kivételesen tehetséges színészekkel dolgozhattunk együtt. Elképesztően kreatívok, színesek és impulzívak az előadásban. Rengeteg ötlet származik a látványtervezőtől (Kálmán Eszter), az asszisztenstől (Záhonyi Enikő), és természetesen a dramaturgtól (Garai Judit). Ez egy igazi csapatmunka volt, mint rendező sokszor inkább közvetítőként voltam jelen, az ötleteket és az energiákat egyengettem, rendeztem egységgé.

►Miről szól a darab?

Igazából az indentitásról és a hatalomról. Természetesen nem a spanyol viaszt találtuk föl. Amit fölmutatunk az előadásban, az annak a gondolatnak a szabadsága és egyben veszélye is, hogy “az lehetsz, aki csak akarsz”. Egyrészt, ha fölvállalod a valós érzéseidet, és kifelé meg is mutatod azt, hatalmas szabadságot adsz magadnak. Másrészt viszont, ha nem vagy őszinte magaddal és a külvilággal, könnyen odáig juthatsz, hogy belül, magadban egy szörnyeteget teremtesz. Különböző szinteken, de mindannyian ezt tesszük. Maszkokat húzunk, és úgy lépünk ki a világba. A legizgalmasabb annak a kérdése, hogy milyen maszkokat választunk. Ha ezek erős, merev maszkok, akkor megfosztjuk magunkat annak a lehetőségétől, hogy ha változtatni szeretnénk, egyszerűen csak visszahúzódjunk és lecseréljük az álarcot. Ezek a maszkok lehetőséget adnak szimpatikus szerepek eljátszására is, valamint védenek is, de erősen korlátolhatnak is minket, és leplezhetik, hogy hogyan érezzük valójában magunkat, és hogyan látjuk a külvilágot és benne a minket körülvevő embereket.
Ennek a témának a legszélsőségesebb esete az, amikor átoperáltatja magát valaki. Lehet, hogy fölszabadítod magad és csodák történnek veled, de az is lehet, hogy ebbe tönkremész.

►Miért fontos neked ez a téma?

A nemi szerepek hihetetlenül fontosak. Számomra nem volt problémamentes fölnőni és realizálni azokat a szerepeket, amiket elvártak tőlem. Milyennek kellene lennem férfiként? Voltak olyan elemei a férfivá válásnak, melyek egyáltalán nem voltak magától értetődőek.
Gyakran, ha egy társadalom épp krízisponthoz jut – márpedig, szerintem, most a magyar társadalom egy ilyet él meg –, újra megvan az igény a konzervativizmusra, és arra, hogy védjük a nemi szerepeket, annak határait. Hogy valami vagy fekete vagy fehér legyen. Ez akár kényelmes is lehet, ha veled “minden oké”, ha passzolsz ebbe a rendszerbe. De mi van akkor, ha nem? Mit tudsz tenni? Elrejtőzöl? De hogyan? Mik a következményei ennek?

Ahogy előbb is említettem, sok nehézségbe ütközhet az ember, amikor kialakulnak benne a nemi szerepek. Van egy érdekes mondat, amit anyám mondott nekem még gyerekkoromban – ez egy régi mesében volt –, ha valamiért pofákat vágtam, azt mondta: “Ne viseld ezt az arcot, mert ha túl sokáig van rajtad, és megfordul a szél, örökre rajtad marad.“ Mindannyian maszkokat viselünk, és ha túl sokáig rajtunk vannak, akkor megváltoztathatatlanok lesznek. Ez csak egy szerep, és ha másokat is belerántunk ebbe, mint ahogy a női karakter a darabunkban, akkor könnyen becsaphatjuk magunkat, hiszen az általunk kreált fantáziavilágba kényszerítünk bele másokat is, mi irányítjuk a játékot. A játék fölötti hatalom függést okozhat, vagy olyan védettséget is jelenthet, amit a szél sem változtathat meg. És lehet, hogy komoly árat kell fizetnünk egy látszatmegoldásért.

Kinsey 1950-es tanulmánya óta tudjuk, hogy az emberek nagy része nem skatulyázható be a fekete vagy fehér dobozba, hanem egyfajta skálán helyezkednek el szexuális irányultságuk szerint.

A munka területén pedig sokszor olyan pozícióba kényszerülünk, ami nagyon veszélyes lehet, s csak azért kötünk kompromisszumot, hogy sikeresek legyünk. Lehet, hogy sokszor ez a pozíció ad erőt másokkal szemben, de az is biztos, hogy ez sokszor oda vezet, hogy igazi érzéseinket leblokkoljuk.

Színészként ez különösen izgalmas. A színpad tökéletes hely lehet arra, hogy megmutassuk azt, ami bennünk rejlik, de amit a valós életben esetleg elrejteni kényszerülünk. A színpadon szabadon és biztonsággal csinálhatsz olyan dolgokat, amiket esetleg a hétköznapokban nem mersz megtenni. Próbáld ki, engedd szabadjára az érzéseidet és a frusztrációidat, és ezen keresztül találd meg, hogy hogyan tudod ezeket kezelni, felismerni.

►Improvizációs technikával dolgozol, az előadásban pedig alapszövegeket is használtok. Hogy kell ezt elképzelni? Hogy ötvözitek?

Az első három hétben a próbákon csak improvizáltunk, mert kíváncsi voltam, hogy azt a sok anyagot, ami a transzneműség, a nemváltás és a “ruhacsere” témakörében adott volt, hogyan tudjuk majd használni, és merre indít el minket. Az improvizálás meghatározó volt, hiszen ez adta az előadás stílusát. A meglévő szövegeket pedig különböző módon építettük bele az imprós részekbe. Alapvetően három szintje van az előadásnak: a színészek mint civil emberek, az általuk játszott karakterek , s e kettőnek az ötvözete jelenik meg. Van úgy, hogy egyszerre két párhuzamos történet fut a színpadon egymásba olvadva, de felismerhetően.

Ez egy kísérlet volt. Azt gondolom, a színház a legjobb hely arra, hogy kipróbáljunk dolgokat. De őszinte leszek, volt olyan, például az összpróbán, amikor csak néztem, és azt kérdeztem magamtól: te jó ég, mit is csinálunk, mit is akarunk mondani? Hogy fog ez működni? Néha olyan volt, mintha vak vezetne világtalant. Ilyenkor otthon, nyugodt körülmények között emlékeztetnem kellett magam az alapvető tézisekre, amikből kiindultam.

►A színészek ismerték ezt a technikát? Könnyen ráhangolódtak? Élvezték?

Szerintem kifejezetten élvezték. A folyamat elején annyira jó volt látni, ahogy megnyílnak és fesztelenül játszanak. Ez kardinális. Ha a próbafolyamat tele van feszültséggel, szerintem az meglátszik az előadáson, és azt a néző is érzi. Lehet, hogy mindezek ellenére működni látszik, de a színészek görcsölnek. Nekem mint színésznek, ez a tapasztalatom.
Azt hiszem, a Semleges nemek ilyen szempontból egy nagyon sikeres produkció. Látsz két színészt a színpadon, akik élvezettel, fesztelenül, színesen játszanak, mernek kísérletezni, és roppant kreatívak. Igaz, a próbafolyamat egy pontján leálltunk az impróval, és felállítottuk a darab szerkezetét, itt adódtak részükről bizonytalanságok, s néha én is elbizonytalanodtam. Ha valamiről én sem voltam meggyőződve, akkor arra hagyatkoztam, amit ők jeleztek, hiszen valamiért az náluk sem működött, elfogadtam a meglátásaikat, javaslataikat. Ez egyébként nehéz kérdés, hiszen nem akarod, hogy a színész ne próbáljon ki dolgokat, de az sem lehet, hogy hagyd, hogy a színész túl sok olyan dolgot próbáljon ki, ami félrevisz. De nálunk a kezdetekről megvolt az egymás iránti bizalom, így átvészeltünk minden ilyen periódust. De ezek a szituációk minden próbafolyamat természetes velejárói.