A Kolibri az a színház Magyarországon, ahol a kőszínházak közül a legrégebb óta foglalkoznak színházi neveléssel. A Függésben című előadásuk kapcsán beszélgettünk Végvári Viktóriával, aki a Kolibri színház-pedagógiai műhelyét vezeti, valamint Krausz Gáborral és Bárdi Gergővel, akik az előadásban szerepelnek, és a színházi nevelési munkában is részt vesznek.

Az osztálytermi versmondástól a több lépcsős, komplex színház-pedagógiai programokig annyi mindent takar az a kifejezés, hogy színházi nevelés. Mit jelent ez nálatok, a Kolibriben?

Végvári Viktória (V.V.): Mi alapvetően négy színház-pedagógiai műfajjal dolgozunk. Az egyik egy hagyományosabb, beszélgetős foglalkozás kisiskolások számára, olyan előadásokhoz, amelyeknek van irodalmi alapja. Ezeknek a fókusza az, hogy megmutassuk, hogyan lesz egy irodalmi anyagból színházi előadás, legyen az mesekönyv vagy gyerekregény. Ezzel valamiféle minimális színházi nyelvismeretet adunk a kicsiknek. A legnagyobb számmal nálunk az előadásokat követő drámafoglalkozás van jelen, ahol egy-egy osztály számára tartunk ilyen foglalkozásokat. És van egy, ez a Bunyósszív amikor a foglalkozás megelőzi az előadást. A foglalkozásvezetők itt drámatanárok, és a színészek is aktívan részt vesznek a munkában. Olyan is van, amikor több osztály is megnézi az előadást, és mindegyikükkel itt helyben nem tudunk foglalkozni, vagy egy osztály nem tud itt maradni az előadás után, ilyenkor kimegy egy drámatanár az iskolába, és ott tartja meg a drámafoglalkozást. A negyedik műfajunk az osztályteremszínház, amihez nálunk szintén mindig van foglalkozás.

Amit még fontosnak tartunk, hogy megpróbálunk minél aktívabban foglalkozni a tanárokkal is. A friss bemutatóknál nyílt próbát tartunk, amire rendszeresen meghívunk pedagógusokat is, és utána beszélgetéseket szervezünk. Ezeken az alkotók mellett egy drámatanár is jelen van. Emellett feldolgozó anyagokat is készítünk az előadásokhoz. Mivel mi általában kortárs szövegekkel dolgozunk, és problémákra fókuszálunk az ifjúsági előadásainkban, így nem olyan jellegű anyagok ezek, amiket egy-egy klasszikus szöveghez fel lehet használni magyar órákon, hanem olyanok, amelyek azt mutatják meg, hogyan lehet ezeket a problémákat feldolgozni egy osztályfőnöki óra keretén belül. Emellett tanárműhelyeket szervezünk, ahol tíz óra alatt próbálunk egyfajta drámapedagógiai-módszertani kultúrát átadni a tanároknak egy előadáshoz kapcsolódva.

A foglalkozások hatással vannak az előadásra?

Krausz Gábor (K.G.): A kettő oda-vissza hat. A visszajelzések, ha nem is okoznak szándékos változásokat, arra késztetnek, hogy elgondolkodjak a saját karakteremről. Persze igyekszünk inkább mi hatni ezeken a foglalkozásokon.

Bárdi Gergő (B.G.): A Bunyósszívnél például nagyon pontosan lehet érezni, hogy volt-e előtte drámafoglalkozás. Ott egy pukkancs kis hülyegyereket játszom, aki egy csendes öregembert olt folyamatosan. Akik nem voltak előtte foglakozáson, ezen általában nevetnek, akik voltak, azok viszont egyből elítélik a srácot, még akkor is, ha korban és gondolkodásban sokkal közelebb áll hozzájuk.

Bunyósszív - Németh Tibor, Bárdi Gergő (fotó: Szlovák Judit)

V.V.: Merthogy az előkészítő drámafoglalkozás éppen az öregségre való érzékenyítésről szól, arról, hogy mi mindenen megy át valaki az életében.

K.G.: Már csak azért is fontos visszajelzés a foglalkozás, mert abból, ahogyan az előadáson viselkednek a fiatalok, szerintem nem nagyon lehet következtetéseket levonni. Van, hogy a legnagyobb szájú srác - aki rágózva és a telefonján matatva beszéli végig az egész előadást - a legfinomabban elszórt félmondatra is emlékezik a drámafoglalkozáson.

V.V.: Vannak olyan rendezők, akiket érdekelnek ezek a visszajelzések, és olyan is volt már, aki a tőlünk kapott információk hatására - például a felújító próbákon - belenyúlt az előadásba.

A Függésben című előadásotoknál hogyan viszonyult egymáshoz a rendezés és a pedagógiai szempontok?

V.V.: Czukor Balázzsal már dolgoztam együtt, így ismertük egymás gondolkodását, és az első ötleteléstől kezdve folyamatosan beszélgettünk egymással a darabról. Adott volt egy drámai szöveg, amitől az előadás végül hihetetlen módon eltért. Balázsnak már a legelején teljesen tiszta volt, hogy mit szeretne ezzel az előadással, amihez én nagyon is tudtam kapcsolódni.

K. G.: Szűcs Zoltánnak van egy Addictus című darabja, ebből indultunk ki. Ő hat évvel ezelőtt végigcsinált egy tizenkét lépcsős, terápiás elvonó programot, és ez inspirálta őt ennek a darabnak a megírására. Ami eredetileg egy elvonókúrán játszódik. Zoli ezt nagyon őszintén tudta megírni, viszont amikor elkezdtünk a szöveggel dolgozni, nem láttuk, hogyan lennénk képesek ezzel mi is ugyanilyen őszintén foglalkozni. Merthogy mindannyiunknak megvannak a magunk függései, ám úgy gondoltuk, hogy a darabbeli függések nem feltétlenül a mi függéseink, és nem is feltétlenül azoké, akiknek ezt játszani fogjuk. Kéthétnyi beszélgetés, ötletelés és improvizálás után végül arra jutottunk, hogy megkeressük a legkisebb közös többszöröst a függésben, ami akár mindenkire is igaz lehet. Úgy gondoltuk, hogy a nézőket is jobban beindítják azok a hétköznapi függőségek, amiket nap mint nap tapasztalhatnak.

Függésben - Krausz Gábor (fotó: Szlovák Judit)

V.V.: Ez volt az, amiben Czukor Balázzsal egyetértettünk: ha bármi érvényeset akarunk mondani a fiataloknak a függőségről, akkor nem érdemes a drogfogyasztásról beszélni, mert ezt direkt prevencióként egy valamire való, értelmes kamasz úgy leszórja magáról, ahogy azt kell. Mindketten nagyon fontosnak tartottuk, hogy legyen a dolognak humora, és hogy a függőség fogalmával foglalkozzunk, ami még a magunk számára is egy tisztázatlan kérdés. Márpedig egy színházi előadásban, pláne egy színházi nevelésiben, csak olyan kérdéssel érdemes foglalkozni, ami számomra is kérdés. A foglalkozásokon is ügyelünk arra, hogy még a tényeket se mondjuk el, amiket - most, hogy beleástuk magunkat ebbe a témába - mégiscsak tudunk. Ebben a helyzetben nem akarunk okosabbak lenni egy kamasznál.

Mit szólnak az osztályokkal érkező tanárok ehhez a végkövetkeztetések és tanulságok nélküli kommunikációhoz?

B.G.: Ezeken a foglalkozásokon én szoktam képviselni a fiatalokat, és sokat vitatkozom olyan tanárokkal, akik meggyőződésük szerint tudják a tuti igazságot. Gyakran előfordul, hogy amikor beszélgetek a gyerekekkel, a tanár odajön és föléjük áll, és abban a pillanatban síri csend lesz. Ilyenkor szoktam udvariasan felajánlani a príma kávéautomatánkat, ahol iszonyat finom őrölt, olasz kávét lehet inni.

K.G.: Szerintem kétféle típusú tanár van: az, aki elhozza az osztályát, és átadja nekünk. Szerintem ez a jobbik eset. A másik az, amikor kész válasza van arra, amit mi kérdezünk, és próbálja a gyerekeket arra noszogatni, hogy azt feleljék, amit ő gondol. Ezt kevésbé szeretjük, mert a saját gondolataikra vagyunk kíváncsiak.

V.V.: Egyébként a tanárok számára felkínált szerep a megfigyelőé, ami nem mindig sikerül. Az a jobbik eset, amikor neki is van véleménye, és azt véleményként is mondja el - amivel azért mégis kicsit lenyomja a diákokat.

Végvári Viktória akcióban

Ezek nem zártkörű előadások, vagyis nem csak az a bizonyos osztály van jelen, aki aztán a foglalkozáson majd részt vesz. Miért csak egy osztállyal foglalkoztok?

V.V.: Ennek szakmai okai vannak: egyetlen foglalkozás időtartama nem elég arra, hogy egymás számára ismeretlen nézőkből kiépítsünk egy közösséget, ami viszont a nyílt kommunikációhoz mindenképpen szükséges.

Úgy tudom, hogy egészen az óvodás korig elmerészkedtek ebben az évadban.

V.V.: Való igaz, hogy a Kolibri Fészekben áprilisban lesz egy bemutatónk (A mackó, akit Vasárnapnak hívtak) óvodások számára, amihez drámafoglalkozás is kapcsolódik. A Kolibri színház-pedagógiai műhelye most először szembesül azzal a feladattal, hogy óvodásoknak készítsen drámafoglalkozást. Ennek a belső, szakmai fejlődéstörténeti háttere az, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtünk el drámafoglalkozásokat készíteni előadásokhoz, és ezek a foglalkozások akkor szinte kizárólag a kiskamaszokat, kamaszokat érintette. Akkoriban rajtunk kívül még csak a színházi nevelési társulatok foglalkoztak ezzel, és mindenki furcsán nézett ránk. Most ez trend lett, egyre többen csinálják, hála istennek, főleg, ha jól csinálják. Akkor, fiatal drámatanárokként még jól állt nekünk az idősebb testvér vagy a haver szerepe a foglalkozásokon, mostanra azonban a kamaszoknak bácsik és nénik lettünk. Így hát meg kell küzdenünk a belső szorongásainkkal, azzal, hogy nekünk is problémát jelent, hogyan szóljunk egy tizenhat éves fiatalhoz. Most lesz egy kis fellélegzés, hiszen a kisgyerekeknél ez nem probléma: nekik már huszonöt évesen is nénik és bácsik voltunk.

Hogyan kerül bele nálatok a színész ebbe a munkába?

V.V.: Az igazgatóval és az adott rendezővel egyeztetve én kérem fel a színészeket erre, és nyilván nem kérek fel olyat, akiről tudom, hogy hideglelése van a dologtól. Valahogy úgy alakult, hogy minden tudatos építgetés nélkül, mostanra lett egy erős csapat, akik tudnak és szeretnek is velünk dolgozni. Idén tartottunk egy nyílt drámatréninget az egész társulat számára, ahová a szervezésből ugyanúgy jöhetett bárki, mint a rendezőasszisztens, az ügyelő vagy a világosító. Talán ezért is van, de úgy látom, hogy amíg eddig többen is inkább értetlenkedtek a drámafoglalkozásokkal kapcsolatban, és inkább csak az volt a reakció, hogy miért kell bennmaradni miattuk, most már mindenki tudja és belátja, hogy miért fontos ez a dolog. És ebben szerintem kivételes társulat vagyunk.

(2015. január 22.)