7óra7

„Olyan problémát tenni az orra elé, ami mellett nem tud elmenni”

„Olyan problémát tenni az orra elé, ami mellett nem tud elmenni”

2015. 01. 29. | 7óra7

Ti a résztvevő színházaként határozzátok meg magatokat, és az olyan programjaitokat is, amilyen a Horda 2 Mi a különbség a TIE és a között, amit mondjuk abban az előadásban csináltok?

*Takács Gábor:* Az elmúlt tizennyolc évben, amióta a Káva létezik, folyamatosan értelmezzük önmagunkat, és ennek megfelelően különbözőképpen hívtuk magunkat. Valamikor sokkal közelebb éreztük magunkat a pedagógiához, azonban pár éve következetesen azt kommunikáljuk, hogy színház vagyunk. Ebből a tizennyolc éve tartó gondolkodásból született egy írás, amit Romankovics Edit fogalmazott meg, és ennek a címe lett az, hogy a Résztvevő Színháza. Az írás azt próbálja megfogalmazni, hogy mindennek a középpontjában, amit csinálunk – legyen az akár hosszú távú drámaprogram, akár drámaóra, akár színházi-nevelési előadás -, az a résztvevő áll, akivel foglalkozunk: az a résztvevői magatartás, amit mi az aktivitással, a közös gondolkodással kötünk össze.

A Résztvevő Színháza név egy olyan brand, ami mindezt összefoglalja, miközben, ha teljesen egzakt akarok lenni, akkor az, amit és ahogy csinálunk, az a TIE (Theatre in Education) és a DIE (Drama in Education) módszerén alapul, amit a magunk szája íze szerint gondoltunk tovább. Minden társulat, aki TIE-vel foglalkozik, egy picit másképpen használja ezt a módszert. Ami minket illet, az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a benne részt vevő vendégek lehetőleg egy szerepben maradjanak, és a benne szereplő színészek is őrizzék meg ezt a dramaturgiai egységet. Ez persze kevéssé biztonságos terep, mint a klasszikus TIE modell, ahol az előadás után a színészek kilépnek a szerepből, és drámatanárként tesznek fel kérdéseket. Mi azzal kísérletezünk, hogy a színészi és a drámatanári munka minél jobban egymásba fonódjanak.

A közös megegyezésünk alapján színészeknek hívjuk magunkat, olyan színészeknek, akik a Kávában dolgoznak A Résztvevő Színháza módszerével, amiben a drámapedagógiai, azon belül a drámatanári munka is benne foglaltatik. De ettől még színészek vagyunk. Saját gondolataink szerint a XXI. század színészei, akiknek plusz tudásokra, például a közönséggel való érdemi kapcsolatépítésre és kapcsolattartásra is vannak eszközeik.

Azt gondolom, hogy a tanárok többségének a számára fontos, hogy legyen valami konkrét – nevezzük tanulságnak, üzenetnek -, amit hazavisz magával a diák. Ti viszont ilyennel nem szolgáltok.

Én azt remélem, és talán már tapasztalom is, hogy akik rendszeresen hozzák hozzánk a diákjaikat, azok tudják, hogy miért teszik ezt, és már nincsenek ilyen típusú elvárásaik. Az iskolarendszerünk arra van beállítva, hogy a konkrét és kézzelfogható tudás menjen át A-ból B-be: én elmondom, te megtanulod. Azt már tudjuk, hogy nem ezen a csapásirányon kellene továbbmennünk, de az iskolák döntő többsége még mindig ebben a szemléletben él. Mi ezzel szemben azt gondoljuk, hogy azokkal a témákkal, problémákkal és kérdésekkel kapcsolatban, amiket mi egy-egy komplex előadás középpontjába állítunk, nem mondható meg egyértelműen, hogy mi a jó és mi a rossz válasz rájuk. Az a tapasztalatom, hogy minden egyes helyzet – legyen az személyes vagy akár egy országé – sokkal komplikáltabb, minthogy egyetlen biztos tipp vezérelje. Ezért ilyen tippet mi sem akarunk adni. A konkrét tanulság vagy az egyetlen igazság kimondása helyett arra törekszünk, hogy az, aki részt vesz a játékban, azon kezdjen el gondolkodni, hogy mi a saját viszonya az adott témához. Provokáljuk, és ezzel arra kényszerítjük, hogy muszáj legyen gondolkodnia az adott dolgon, és eközben azon vagyunk, hogy próbáljuk meg minél árnyaltabban körbejárni a felmerült kérdést. A szándékunk az, hogy olyan problémát tegyünk az orra elé, ami mellett nem tud elmenni.

Horda 2 - Takács Gábor

Ez az jelenti, hogy ti sem tudjátok a választ ezekre a kérdésekre?

Ezt is jelenti. Én 44 éves vagyok, ő pedig 16, így az esetek túlnyomó többségében többet láttam a világból, és könnyen lehet, hogy nekem már van az adott kérdésre egy belső válaszom. Azt is problémának gondolom, ha valakinek harminc-, negyvenévesen nincsenek válaszai bizonyos kérdésekre. De ha így is van, az a dolgom, hogy ezt semmilyen módon ne közvetítsem a fiatalok felé, és viselkedjek úgy, mintha nem lenne válaszom. A legszerencsésebb helyzet egyébként az, ha nekem sincs.

Néhány éve elkezdtétek ezt a színházi-nevelési formát kinyitni a felnőttek felé, most decemberben pedig elkészült az első kifejezetten nekik szánt előadás is: a 3050 gramm Mik az eddigi tapasztalatok?

Volt néhány, középiskolásoknak játszott részvevő színházi előadásunk, amik közül az elmúlt két-három évadban néhányat kipróbáltunk felnőttekkel is. Ezzel párhuzamosan született meg az igény, hogy amit a fiatalokkal csinálunk, érdemes lenne megpróbálni a felnőttekkel úgy is, hogy eleve nekik készítjük. Arra gondoltunk, hogy mind a mi, mind a résztvevők hozzáállása egészen más egy olyan témához, ami az ő saját problémájuk. Így jött létre a 3050 gramm, aminek a középpontjában a párkapcsolat fogalma áll, azé, amit erősen próbára tesz az első gyerek születése. Az eddigi néhány előadás után az látszik, hogy a téma foglalkoztatja és eléri a résztvevőket - vagyis nagyon nem lőttünk mellé. Úgy tűnik, hogy a történet, amit látnak, ismerős és befogadható a számukra, és nem megy át pszichológiai tréningbe sem, vagyis színház tud maradni.

3050 gramm - Kardos János, Kálócz László. Gyombolai Gábor

Másfél, két éve egy interjúban azt mondtad, hogy nagyon sokan vannak abban a kalapban, amit színházi-nevelésnek hívunk, és ez a felhígulás veszélyét rejti magában. Most hogyan látod ezt a helyzetet?

Arra nem látok őrületesen sok kezdeményezést, hogy azzal a módszerrel, amit mi használunk (TIE), nagyon sokan akarnának foglalkozni. A színházi nevelés jelen pillanatban is egy gyűjtőfogalom, és nagyon sokféle kezdeményezés hajlamos ezt a címkét a programjára ráilleszteni – és akár még joggal is teszi ezt, mert maga a fogalom nagyon tág. Azt gondolom, hogy az összes színházi-nevelési módszer közül a TIE állítja a legkomplexebb és legkomolyabb kihívás elé a résztvevőket. Ilyen szempontból ez a nagyvad a színházi-nevelési formák között: a legösszetettebb, a leginkább képes felvetni komoly problémákat, „neki” van a legkomolyabb eszköztára, hogy ezt színvonalasan tegye, és kellően bonyolult ahhoz, hogy ezt ne tudja bárki csinálni. Vegyünk például egy osztálytermi előadást, ami egy slágertéma a színházi-nevelésen belül: van egy előadás, amihez ezután hozzá kell illeszteni egy értelmes beszélgetést, amiben akár drámás formák is vannak. Ezt én eggyel könnyebbnek látom, mint egy gondolati és dramaturgiai egységben gondolkodva TIE-t csinálni.

Félreértés ne essék, azt jó dolognak tartom, hogy sokan kezdtek el színházi-neveléssel foglalkozni. És ha bárki jót csinál, legyen az egy egyszerű beavató színházi beszélgetés, azt maximálisan elismerem – de akkor csináljon jót!

Horda 2 - Kun Attila (balra)

Mi lenne a számotokra egy ennél ideálisabb helyzet? És mi az, ami ebben a helyzetben működőképessé tesz Titeket?

Azt gondolom, hogy hasznos lenne, hogyha működne Magyarországon egy nagy hálózat, ami a TIE társulatokat fogná össze, amihez viszont a mostaninál sokkal nagyobb forrástámogatottságra lenne szükség. És ezt most egy olyan helyzetben mondom, amikor a színházi-nevelésnek, és azon belül a TIE-nak nincsen nagyon komoly oka a panaszkodásra, merthogy a független színházak számára adott kereten belül ez egy elismert és viszonylag jól támogatott dolog. Amióta megalakult a Káva, határozott célunk, hogy több lábon álljunk, és ne legyünk kiszolgáltatva teljesen a központi költségvetésnek. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy olyan feladatot látunk el, ami szervesen kapcsolódik a közoktatás rendszeréhez, hiszen az időnk 80 százalékában gyerekekkel dolgozunk, akik hétköznap, tanítási időben jönnek hozzánk. Ezért azt gondolom, hogy az államnak ebben részt kell vennie, a kérdés csak az arányokra vonatkozhat: a működésünk szempontjából én az 50 százalékos állami részesedést gondolom ideálisnak.

A pályázati úton elérhető hazai támogatások mértéke egyértelműen csökkent a három-négy évvel ezelőttihez képest. Ez pedig afelé szorít minket, hogy a külföldi partnerekkel megvalósuló programokat muszáj erősítenünk, vagy vállalnunk kell olyan projekteket, amik sokkal bonyolultabbak, mint egy színházi-nevelési előadás létrehozása. Merthogy a nemzetközi projektekben senkit sem érdekli az, ha te simán csak játszol ilyen előadásokat, hanem csinálj valami újat, valami modell értékűt! Most egy ilyenen gondolkodunk: vidéken, három településen, gyerekekkel próbálunk közösségi színházat csinálni, ami olyan problémákról szól, ami a felnőttek számára is fontos. Ez egyszerre kényszer és egyszerre inspiráció.

Kapcsolódó

Káva - Hordák és közösségek

Szobor – Káva/ARS (A Résztvevő Színháza)

Takács Gábor: Nem válság, hanem változás

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr477993507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.