7óra7

„Büszke vagyok rá, ha profinak neveznek minket” – beszélgetés Szirtes Tamással

„Büszke vagyok rá, ha profinak neveznek minket” – beszélgetés Szirtes Tamással

2015. 02. 04. | 7óra7

Miután 2004-ben átvette a Madách Színház igazgatói tisztét, nagyon sok változáson esett át a színház? Milyen volt ezt levezényelni?

*Szirtes Tamás:* Amikor 2003-ban kiírták a pályázatot, a Főváros mint fenntartó a kiírásban megfogalmazta, hogy a Madách Színház helyén nemzetközi színvonalú zenés színház létesüljön. Ezzel a döntéssel találkozott az én musicalek iránti szenvedélyem. A profilváltás harmadik oka pedig a zenés színház iránti hatalmas közönségigény volt, melyet a korábbi sikeres musical-bemutatók is igazoltak.

Az akkori változásokkal, úgy gondolom, sokan nyertek, és kétségtelenül voltak vesztesek is. Nem változtunk meg teljesen, azóta is játszunk prózai előadásokat, ugyanakkor a súlypont a zenés színházra került. A változást igyekeztem a lehető legemberségesebben levezényelni, senkit nem küldtem el, de tény, hogy sok kiváló prózai színész távozott az ezt követő években. Ugyanakkor ennek köszönhetően felnőtt egy olyan fiatal zenés színész generáció, akik a mai magyar musicaljátszás alapembereinek számítanak, és ők az irányváltásunknak köszönhetik a sikerüket.

Szirtes Tamás

Kivel versenyzik a Madách Színház? A Katonával? Az Operettel? A Broadway-jel?

A szó üzleti értelmében a színházak között talán nincs szigorú küzdelem, bár kétségkívül versenyzünk a nézőért. Szakmai értelemben azonban nem gondolom, hogy a Madách bármelyik másik színháznak a vetélytársa lenne. Sok színházat tisztelek Budapesten, ráadásul a jó színházak, a jó bemutatók erősítik egymást. Egy siker a Vígszínházban vagy az Operettszínházban nekünk is jót tesz, hisz a színházi világ egészét erősíti.

És hol tartanak nemzetközi szinten?

Az ember a saját színházával nem lehet teljesen objektív, de jelentős, világhírű alkotók visszaigazolásai azt mutatják, hogy jó úton járunk. A musicaljátszás világszinten elfogadott magas minőségű irányát szeretnénk tartani, és a modern zenés színház esztétikai elveiről nem gondolunk mi sem mást, mint a Broadway vagy a West End sikeres szerzői és színházcsinálói. Ugyanazokat a hatáselemeket és hangsúlyokat tartják ők is fontosnak, mint mi, és a kreatív musicalkészítés folyamata során is ugyanazok a lépéseink, mint nekik.

Mennyire fedik le az ízlését azok a műfajok, amelyekkel a Madách Színházban találkozhatunk?

A musical az egyik színházi szenvedélyem, nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek, hiszen teljes odaadással csak a hozzánk ennyire közel álló dolgokat tudjuk csinálni. A másik színházi szenvedélyem Shakespeare. Prózai rendezőként végeztem, és pályám korábbi szakaszában színpadra állíthattam Shakespeare legtöbb vígjátékát. Annak nagy részét, amit a színházról tudok, ezekből tanultam. Ez azonban az utóbbi időben kimaradt az életemből, de dolgozom rajta, hogy valamilyen módon ismét egymásra találjunk.

A Madáchban?

Akár itt, akár máshol.

Mit jelent ön szerint a „művészet” a musicalek esetében?

Nagyon vékony és bizonytalan határ választja el azt, hogy a színházi tevékenység mikor válik művészetté, és mikor a megtanult szakma gyakorlása. A művészszínházakban sem képvisel minden előadás magas művészi minőséget – a rutin, az érdektelenség és az alacsony teljesítmény bármilyen műfajban elképzelhető. Ugyanakkor a „kékharisnyák” által több szempontból lenézett zenés színházra sem lehet kijelenteni, hogy az nem képviselhet komoly művészi színvonalat. Az elmúlt tíz évben sok száz elragadtatott levelet kaptunk, melyben a nézőink arról írtak, hogy megrázó, felszabadító és a klasszikus katarzis elemeit tartalmazó élményt kaptak tőlünk – nos, ez alapján úgy gondolom, hogy a Madách Színházban magas színvonalú művészeti tevékenység zajlik.

Az Operaház fantomja

Ezzel kapcsolatban körülbelül egy éve például Vidnyánszky Attila fogalmazott meg lesújtó hangú véleményt.

Nagyon örülnék neki, ha Vidnyánszky Attila akár csak egyetlen egyszer is eljönne hozzánk, és megnézné valamelyik nagy, zenés előadásunkat.

Sokan – köztük én is – a Madách Színház sikeres előadásait inkább a „profi” kifejezéssel illetnénk…

A profizmus szót a színházakkal kapcsolatban negatív felhang is övezi, és tény, hogy ezt sokan kis ajakbiggyesztéssel szokták ránk mondani – ugyanakkor kíváncsi lennék arra, hogy ők vajon kivetetnék-e a vakbelüket egy amatőrrel?! Minket profinak nevezni elterjedt, közkeletű vélekedéssé vált, hiszen könnyebb a színházat valamilyen kontextusban elismerni, mint csak úgy, önmagában. Én nagyon büszke vagyok erre a jelzőre, és arra is, hogy munkatársaimról, dolgozzanak a színház bármelyik pontján, kijelenthetem, hogy profik.

A Madách kommunikációjában a „non replica” kifejezés, ahogy a külföldi darabok jogait megszerzik, sikertényezőként szerepel, ugyanakkor ez akár arra is utalhat, hogy nem lennének képesek az eredeti produkciót megvalósítani.

A replica azt jelenti, hogy az eredeti amerikai vagy angliai előadást az utolsó beállításig és szögig át kell venni. Ha valaki kiutazik Bécsbe, és megnézi a most ott is futó Mamma Mia!-t, és összehasonlítja a mi produkciónkkal, látni fogja, mi a különbség a kettő között.

És mennyire engedi szabadon a színészeit? Mennyire hagyja érvényesülni őket?

Természetesen a zenés műfajban is a jelentős színészegyéniségek adnak életet a szerepeknek. Azonban ebben a műfajban a rendezésnek és a koreográfiának prioritása és meghatározó szerepe van. A művészeknek gondosan kidolgozott és apró részletekbe menő elképzelést kell megvalósítaniuk. A musicalek színpadra vitele jelentős részben betanítás, ami a színészegyéniségektől válik élővé és egyénivé.

Most A nyomorultakra készülnek, amelyet Magyarországon már ötször mutattak be, sok hasonló elemmel. Ön mi újat tud a darabból mutatni?

Nekem módom volt 1999-ben az akkor frissen felújított Madách Színházban megrendezni A nyomorultakat, de nem voltam megelégedve az akkori előadásommal. Ebben a műben sokkal több lehetőség rejlik, mint amit akkor meg tudtunk valósítani. A nyomorultak mindmáig adós maradt egy lendületes mozgásvilágú, filmszerű és dinamikus színpadi feldolgozással. Óriási lehetőségeket látok benne, és olyan remek alkotótársakkal dolgozhatok együtt, mint Kentaur, aki most készíti a darab rendkívül igényes és ígéretes díszletét. Eddig a klasszikus operai látásmód felől közelítették meg a darabot, én pedig erőteljesen megkoreografált, a zenés színház lendületességét maximálisan kihasználó előadást szeretnék – ebben pedig Tihanyi Ákos koreográfusban találtam kiváló partnerre.

Mamma Mia

A West Enden futó sikeres előadásokat hetente nyolcszor játsszák, az év minden hetén – a magas színvonal vitathatatlansága mellett ezek óhatatlanul profivá, rutinszerűvé, olykor gépiessé válnak…

A Madách Színház helyzete egész más. A magyar színházi jellegzetességekből adódóan a darabjainkat többes szereposztásban játsszuk. Ez egyfelől kizárja az elfáradás, belefásulás lehetőségét, másrészt sokszor tapasztalok egyfajta egészséges versenyt az azonos szerepet játszó színészeink között, hisz egyikük sem akar kevésbé jó teljesítményt nyújtani, mint előző este a váltója. A musical-előadásnak minden egyes este úgy kell szólnia, mintha az lenne a bemutató, és mi is erre törekszünk napról napra.

Ha már szereposztás – a Madách Színház előadásainak színlapjait végignézve elég sok ismert név tűnhet fel az azt olvasóknak. Ez egyfelől persze közönségcsalogató, ugyanakkor felvet pár szakmai kérdést. Szokott kompromisszumokat kötni az ismertség (=vonzerő) és a minőség között?

Tegyünk különbséget a premier előkészítése, illetve az évek óta műsoron lévő előadások között, mert a két esetben mások a szereposztási elvek.
Azt merem mondani, hogy új bemutató előkészítése során soha nem került be valaki a szereposztásba csak azért, mert „ismert név”. A zenés színház szerencséje, hogy bizonyos faktorok (énektudás, mozgáskultúra) mérhetőek, ennek megítélésére való a casting, ami mindig része az előadásaink előkészítési folyamatának.
Kétségtelen azonban, hogy amikor egy darab évek óta fut, egy ismert név beállítása jót tesz a produkciónak is, és felfrissíti az előadás kommunikációját. De ezt csak olyan darabokban tehetjük meg, ahol a darab és a szerep ezt megengedi – ilyen például a József és a színes szélesvásznú álomkabát melyben a Fáraó rocksztár szerep, és ha arra valódi rocksztárt hívok meg (a szerepet jelenleg az első X-Faktor győztese, Vastag Csaba is játssza – a szerk.), akkor hűséges maradok az előadás stílusához és koncepciójához, és jót teszek az előadás marketingjének is.

Az imént említett Józsefnek nemrég ünnepelték a 200. előadását. Ön ezt a darabot majdnem huszonöt évvel ezelőtt már színpadra állította egyszer. Miben más a mostani?

Akkor még nagyon keveset tudtunk erről a műfajról, így jelentős színészi egyéniségeken alapuló, lelkes és színes előadás született, de a mai zenés színházi igényességünket figyelembe véve nem nevezném profinak.

Gyerekcipő?

Tulajdonképpen igen. Nagy szerencsénk volt, az annak idején a főszerepet fényesen, eredetien alakító Paudits Bélával.

A még régebbi, ma is változtatás nélkül futó Macskákon nem látszik ez a fajta rutintalanság…

Ez elsősorban Seregi Lászlónak köszönhető, ő koreográfusként már akkor is a zsenije volt a zenés színháznak, sokunknak megtanította, hogy pontosan mit is jelent musicalt játszani.

Csoportterápia

Mit mutatnának be, ha korlátlan erőforrás állna rendelkezésükre?

Nagy ajándék számomra, hogy eddig soha semmitől nem kellett pénzügyi akadályok miatt elállnom. Csak művészi korlátok merülhettek fel.
Ami a jövőt illeti, meg kell, hogy szülessenek a következő tíz év nagy sikerdarabjai. Egyelőre, ha körülnézek a világ musical színpadain, nem látom, hogy az újak közül melyik lehetne. Az Operaház Fantomja a Mary Poppins a Mamma Mia! vagy A nyomorultak utódja. Többek között ezért is inspiráljuk a magyar szerzőket új művek megírására, például az eddigi két musical pályázatunk révén.

Az elsőt megnyerő Csoportterápia sikeres lett, több vidéki színházban is műsorra tűzték a Madách ősbemutatóját követően. A másodikat megnyerő Aranyborjút és Dögkeselyűt azért enyhén szólva sem tartom átütőnek...

Sokszor idézik Zsdanov, a szovjet kultúrpolitikus idevágó mondását, természetesen ironikus kontextusban: „Alkossatok remekműveket!”. Bár ilyen egyszerű lenne!
Komolyra fordítva, a mi dolgunk az, hogy lehetőségeket teremtsünk. Az alkotók dolga élni ezzel az eséllyel. A Madách Musical Pályázat révén számos mű eljutott a színházi érettség bizonyos fokáig. Elindítottunk tehetséges szerzőket és színpadi műveket. Természetesen én akkor lennék elégedett, ha ezeknek a műveknek lenne még további életük. A két, ön által említett győztesből mi megcsináltuk azt, amit stúdiószínpadon lehetséges. Igényes és jó produkciók voltak, kiváló színészek előadásában. De még további lehetőségek rejlenének a művekben, ha újabb tehetséges alkotók vennék azokat kézbe. Tervezünk harmadik musicalpályázatot is, de most várnék kicsit, hisz el kell telnie kis időnek ahhoz, hogy új, ígéretes munkák szülessenek.

Kritikusok divatos elvárása (köztük az enyém is), hogy egy előadás szóljon a „mostról”. Ön szerint a musicaleknek ezt mennyire kell teljesíteniük?

A musical olyan sikeres, modern színházi műfaj, amely lépést tud tartani a korral külsőségekben és tartalomban is. Számos nagy sikerű musical létrejöttét a világ drámai változásai inspirálták. Ilyen például a vietnami háború idején született Hair, vagy a kábítószer-problémákra reflektáló Rent. A musical nem csak a színes meséket jelenti. A mi esetünkben leginkább a Volt egyszer egy csapat felelhet meg az ön kérdésének. Kemény és aktuális előadás volt, szívesen játszanék ismét ilyet, ha lenne megfelelő darab.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr497993477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.