7óra7

Profán és misztikus szőttes
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Profán és misztikus szőttes

2015. 02. 09. | 7óra7

 Fordulatos, izgalmas történet bomlik ki, összetett karakterekkel, ahogy azt a társulattól megszoktuk. A sztori esztétikai prevenció is lehet: ha egyre csak nyomjuk magunkba a hősöket és a nemes cselekedeteket, könnyen itt az aranylövés.A helyszín egy hatalmas, sokemeletes tömbház, benne nagyjából egyforma lakások, benne nagyjából egyforma életek, szociológiai rubrikába strigulát húzós, tizenkettő egy tucat életek. Életek, amiket magasztos értéknek gondolunk, akkor is, ha két fél szoba konyha és heti hatvan óra meló, kis kerttévézés, kis szombati fröccsözés és vége.

A létezés kiüresedett vonatkozását állítja a misztikummal ellentétbe a Schimmelpfennig darab. Nem túl megrázón, de jól érthetően. A nagy melegben, nappal és éjszaka határán megmagyarázhatatlan, természetfölötti eseményeknek leszünk tanúi. Ezek többnyire a hétköznapi élet tucat-elemeivel szövődnek egybe, így alkotva profán és misztikus szőttest, ahol már nem is tudjuk, hogy a végre nyikorogva újrainduló lift vagy a háremhölgyek megjelenése a nagyobb csoda.

Az öt színész öt teljesen zárt plexicsőben létezik végig az előadás alatt. Nem lépnek ki belőle egyszer sem. Hátat fordítanak, leülnek, jobbra-balra egy-egy lépést tesznek, de ki nem jönnek a plexifal mögül, a plexiburokból. Felvetődik a kérdés, hogy ez az ötlet, hogy az öt magányba záródott ember történetét így, öt plexicsőbe zárva mutatja meg a rendező, nem közhelyes-e, nem kevés-e? A válaszhoz érdemes figyelembe venni, hogy a nézőtér figyelme néha lankad, és azt is, hogy csodálatos képek változnak, jó ritmusban, precízen végigvitt formai következetességgel mesélődik el a történet.

Az arab éjszaka

 

Az öt lakó folyamatosan beszél, a beszédből tudjuk meg, hogy mit csinálnak, mit mondanak, és közben mire gondolnak. Nagyon sok a beszéd, kevesebb a gesztus, ami aláhúz, megerősít egy-egy szót, félmondatot. Ezt fárasztó befogadni, a minimalista, rádió-játék közeli stílus is távolít a történésektől. Közben vannak tartalmas csöndek, rövid szünetek. Nagy erejű egymásra beszélések. Gyors tempóváltások. Pattogó félmondat adogatások. Kánonok, levegővételnyi disszonanciák. A beszéd végeláthatatlan, bezáró magányát megszakító elhallgatások. Ez a szöveg-centrikusság nagyon betalálhat, de nagyon le is pattanhat a nézőkről.

Öt egyenrangú történetszál van, bármelyik szál felől közelítve felfejthető a darab. Onnan is, hogy van egy arab lány és egy arab fiú, és egy félreértés köztük végül tragédiához vezet. Az arab szereplők miatt ez most lehet, hogy aktuálisabbnak hat, mint a Charlie Hebdo mészárlás előtt. De a kapcsolat távoli, ha ennek a két szereplőnek görög neve volna, eszünkbe sem jutna kötni. Persze szükség van az arab szálra a misztikum miatt, de ami velük történik, az nagyon emberi. Játékba viszi az „emberit” a darab, ennek értelmét, értékét kérdőjelezi meg, csupaszítja a panelfal jellegtelenségéig, teszi felcserélhetővé, ismételhetővé, hogy aztán ez furcsa, álomszerű jelenségekre adjon lehetőséget, a darabkák furcsa szöget kezdjenek bezárni, amik akár kirajzolhatnak bármit. Nem kérdőjelezzük meg, hogy az egyik szereplő bezáródik egy üvegbe, mint Aladin dzsinnje a lámpásba. Elfogadjuk, hogy a gondnok a hetediken eltűnő vizet végül egy sivatagi oázisban leli meg.

Az arab éjszaka

A színészeknek úgy kell viszonyokat játszaniuk, hogy egyáltalán nem néznek egymásra. Erős állapotokat hoznak, pontosan indítják a mondataik, energiáik irányát a nézőkön keresztül a partner felé. Sok múlik a befogadón, a nézőtér felerősítheti és elnyelheti a sugarakat. Amikor az előadás vége felé lankad a figyelem, az a választott forma miatt hatványozottan érződik.

Farima Mansurt Máthé Annamária játssza nagy belső erővel, szenvedélyes gesztusokat átélve. Kalilt Dávid Péter alakítja, összeszedett, pontos, férfias mozdulatokkal. Hans Lomeier, a gondnok, Mihály Alpár Szilárd által elevenedik meg, kissé bohókás, a megőrülés felé kacsingató figura lesz belőle. Mosu Norbert László tisztán szólaltatja meg Peter Karpati szerelmét, megmagyarázhatatlan vonzódását Franziska iránt. Akit Gulácsi Zsuzsanna játszik. Franziskán keresztül valóban egy másik valóságba láthatunk át. Az ő szemén keresztül. Az őrület bölcs fátyla lengi be alakítását, tagjai, mozdulatai, mint megszökött sál, arany homokszemek közt keresik a valóságot, de nem lehet megtalálni azt, ami minden pillanatban változóan vesz körül minket. Már, ha fúj a szél.

Hodászi Ádám

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr738001323

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.