7óra7

Csak várjuk a pukkanást…
7óra7: (8/10)
Közösség: (8/10)

Csak várjuk a pukkanást…

2015. 03. 17. | DicsukD

Buborékok

Nagyzolás, felszíneskedés, egymással való versengés és persze mértéktelen rongyrázás jellemzi a Solmay-család életvitelét, mindez azonban csak annyira lehet stabil és megalapozott, mint a címbéli buborék. Sem munka, sem tehetség, sem vagyon – utóbbi ugyan volt, csak hát nem jött a kőr bubi –, így már a darab elején érezzük, hogy az álarcoknak előbb-utóbb le kell hullaniuk. Egyszerűen muszáj történnie valaminek, hisz ami van, az tarthatatlan. Hosszú órákon át nem változik azonban semmi, a család előremenekülve fújja a buborékokat még szebbre, még nagyobbra, mi pedig csak ülünk a nézőtéren, és várjuk a pukkanást.

Közben persze az előadás maga nagyon jól működik vígjátékként, még akkor is, ha ez egy szinten elkendőzi a történéseket. A tipikus Mohácsi-szóviccek, Kovács Márton briliáns, az előadással együtt élő zenekara, Khell Zsolt látványos és működő, modern gazdag lakásokat idéző díszletei, a Remete Kriszta tervezte, vagyonba kerülőnek látszó ruhák, mind-mind tökéletesen passzolnak a darab vígjáték-faktorához, ugyanakkor közben maguk is egy-egy olyan buborékká válnak, amiknek ki kell pukkanniuk. Amik ki is fognak pukkanni.

Buborékok

Félreértés ne essék: a Buborékok nem egy világmegváltó színházi műhelymunka, csupán egy abszurdba hajló vígjátékátirat, amely azonban a parodisztikus, mégis precízen pontos karakterek mellett azért működhet jól, mert az egyes motívumok önmagukban ismerősek lehetnek – és nem is csak a történelemkönyvek lapjairól, mint a kártyázó magyar urak. Olvasva azonban a híreket a demokráciát védő-féltő médiamágnásról, a Sebes-Kőrös lassítására vonatkozó államtitkársági koncepcióról, vagy épp a pálinkafőzés körüli vitákról, olykor talán nevetni támadna kedvünk. Mohácsi János rendező pedig megadja nekünk ehhez a keretet, méghozzá a tavalyi radnótis bemutatójával, A csillagos éggel szemben ezúttal csak áthallásosan, konkrét aktuálpolitikai utalások nélkül.

Ezek után nem csoda, hogy az előadás egyik legnagyobb erényét maguk a színészek (és a harmonikus együttjátszásuk) jelentik. Gazsó György Solmay Ignác szerepében már az első pillanattól fogva tisztában van azzal, hogy vereséget szenvedett, azonban amolyan „patópálurasan” úgy gondolja, hogy mindezzel egészen addig nem foglalkozik, amíg nem feltétlenül muszáj. Solmay persze nem önmagát okolja kudarcáért (hanem azt a fránya kőr bubit, ami csak nem jött…), Gazsó pedig ezzel szinkronban enerváltan hagyja, hogy semmirekellő családja tovább építgesse a maga légvárait. Illetve buborékait.

Buborékok

Kováts Adél Szidóniája maga a fennkölt elegancia. Karaktere tipikus példája annak a szélsőségesen és rossz értelemben vett elitista hozzáállásnak, mely szerint ő csak annyiban foglalkozik a világgal és környezetével, amennyiben az az ő életére hatással van. Sőt, amennyiben az az ő életére pozitív hatással van – az esetleges negatívumokat figyelmen kívül hagyja, vagy épp másokat (elsősorban a férjét) okol miattuk. Játékának köszönhetően Szidónia alakja egyszerre végletesen komikus és hihetetlenül irritáló – nagyban ennek köszönhető, hogy (gyanítom, a rendező szándékával összhangban) semmilyen szintű szimpátiát nem érzünk főhőseink iránt.

Gyermekeik szintén egy-egy részint idegesítő, részint bántóan haszontalan karakter sztereotípiáit testesítik meg. Adorjáni Bálint Róbertje tengő-lengő aranyifjú, Rétfalvi Tamás Bélája protekciós politikus (elnézést, országgyűlési képviselő – a kettő nem ugyanaz). Andrusko Marcella és Móga Piroska jól hozzák a hiperaktív illetve a naiv álmatag lánytestvéreket, ugyanakkor ebben a feldolgozásban kikerülnek a fősodorból. Ellentétben Szávai Viktória Szerafinjával, aki mind külső, mind belső értelemben darabbeli édesanyjára, Kováts Adél Szidóniájára emlékeztet. Mimika, szóhasználat, temperamentum – minden stimmel. Pál András temperamentumosan hozza Rábayt, Szerafin férjét, aki az előadás kevesebb mint három és fél órája alatt húszévnyi életutat jár be a tehetséges karrierpolitikustól a korrupt bürokratáig. És bár végül, teljesen abszurd módon, a konkrét helyzetből mindannyian jól jönnek ki, egy idő múlva a saját buborékaik is kipukkannak majd. Akkor pedig mehetnek ők is Pankotára…

Buborékok

Érdekes közjátékot hoz be az előadás folyamába Szabó Kimmel Tamás Chupor Aladárja, aki remekül illusztrálja azt a „művészt”, aki valódi tartalmat nem teremt, azonban a divat ideig-óráig fenntartja. Alkotása, az élőkép maga is épp olyan, mint egy buborék: ideig-óráig érdekes és szép, örülünk neki, fújjuk-fújjuk, végül azonban semmi sem lesz belőle – legkevésbé maradandó érték. Ennek ellentéte Schneider Zoltán Morosánja, aki csupán (ha lehámozzuk róla az egyébként humorosan illusztrált „vidékibunkót”) egy szorgalmas, alulról feltörő, kitartó, nagyvonalú, ám mindenki által lenézett ember.

A Buborékok, több, korábbi Mohácsi-feldolgozással ellentétben, nem teljesen találja meg az egyensúlyt a szórakoztatás és az előadás mondanivalója között: néha az egyébként önmagában tényleg nagyon szellemes szóviccek elvonják a figyelmet arról, ami mindeközben a színpadon történik, néha (mint például Morosán Demeter karaktere és a szilvapálinka esetében) kicsit el is ferdítik azt. Mindemellett azonban az előadás kétségtelenül egyaránt bővelkedik humorban, remek színészi alakításokban és társadalmi áthallásokban, így, még ha talán volna is miért haragudni rá, nekem nem nagyon sikerült.

(2015. március 1.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr498001287

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.