7óra7

Ész nélkül
7óra7: (3/10)
Közösség: (4/10)

Ész nélkül

2015. 04. 28. | DicsukD

Agyeldobás - Nagy Sándor

Az első feltűnő probléma az előadással az, hogy majdnem két és fél órán keresztül nem történik benne semmi. Ugyan az alapcselekmény (a kétbalkezes Bertie-nek el kell lopnia egy tehenes tejkiöntőt) és a sikertelenség következménye (kudarc esetén nem ebédelhet többet a nagynénjénél) teljes tétnélkülisége az eredeti műben az angol arisztokrácia életének ürességét és „feleslegességét” figurázza ki, ez nem változtat azon, hogy nekünk, nézőknek viszont hosszadalmas és egysíkú ezt nézni órákon keresztül. Bár paródiaként értelmezhető a történet, önmagában aligha. Ráadásul az angol humor sajátságos frappánssága sem jelenti azt, hogy ez minden esetben működik nálunk is – mint ahogy a „magyaros” élethelyzeteket kifigurázó művek (Pató Pál úr, Buborékok, satöbbi) talán szintén nem állnák meg más közegben a helyüket.

Emellett a legtöbb jó bohózatnak azért van valamekkora tétje. A főhős általában le akarja nyúlni a gazdag rokon pénzét, fenn akarja tartani bigámista életvitelét, el akar titkolni valamilyen svindlit, vagy meg akarja szerezni a Szent Grált.
Agyeldobás - Simon KornélA fenyegető következmény pedig vagy börtön, vagy világvége, vagy bármi, amit mi, nézők is átérzünk és el akarunk kerülni. Ezek miatt vagy szimpatizálunk vele, vagy nagyon haragszunk rá – ezúttal azonban bátran maradunk közönyösek az egész cselekmény során, hisz nincs semmi, ami a humort megalapozná.

Szente Vajk rendező ráadásul bátran nyúlt a mostanában oly’ divatos gegekhez és popkulturális utalásokhoz, és az egész előadást telepakolta velük. Ezek azonban csak akkor képesek működni, ha tökéletesen illenek az éppen aktuális jelenethez (a múlt hónapban bemutatott Én és a kisöcsém jó példa erre), ezúttal azonban sokszor érezzük úgy, hogy a történet lett a lelkes pillanatban kitalált poénhoz erőszakolva. A Gyűrűk ura filmváltozatára való utalás még talán belefér ebből a szempontból, a Madách korábbi sikerdarabjai karakteres jeleneteinek átemelését azonban tényleg semmi nem indokolja. Például csak azért, mert elhangzik a „macska”-szó a színpadon, rögtön megtekinthetünk egy hosszú, vagy annak tűnő jelenetet, melynek középpontjában egy balettozó macska áll – ha ezt szeretnénk nézni, akkor tényleg inkább a Macskákra váltunk jegyet.

A rendező szemmel láthatóan színészközpontú előadást álmodott meg, ez azonban nem oldja meg a történet problémáit, sőt... Míg a” valódi” színészközpontú előadások esetében egy eleve is működőképes történetre rakja fel a kiváló alakítást nyújtó főszereplő a koronát, ezúttal a színészek sokszor nem tudnak mivel és miből dolgozni: önmagában édeskevés, hogy Szerednyey Béla tíz percen belül játszhat idős nénit, kövér rendőrt és emberszabású trollt, Nagy Sándor pedig hiába énekel operát, ha ezek magához az előadáshoz semmit nem tesznek hozzá. Valamennyire mindhárom színész sok, de ez a fajta túljátszás sok esetben betudható paródiának, ráadásul az előadás színház a színházban-keretébe még belefér.

Ez a keret egyrészt frappánsan működik, hisz minden további kérdés nélkül magyarázza meg, miért játszanak el csupán hárman egy hússzereplős történetet, további humorforrásként nem kellene szolgálnia – és nem is szolgál, legfeljebb az alkotók fejében. Főleg akkor nem, amikor még a második felvonásban is a trükkös díszletekre csodálkozik rá a főszereplő. Hasonlóan céltalan az egyébként nagyon aranyos (és marketingszempontból kétségtelenül hasznos) idomított kutya jelenléte: azon kívül, hogy bejön és felugrik a kanapéra, majd leugrik onnan, nincs jelentősége, nem tesz hozzá a történet menetéhez semmit. Semmi probléma sincs azzal, ha egyes elemek közönségcsalogató mivoltuk miatt kerülnek bele egy-egy előadásba, főleg, ha a műfaj megengedi, ugyanakkor ilyen esetekben a műnek kutya kötelessége integrálni magába azokat is. Fájóan hiányzik egy jó dramaturg neve a színlapról, aki talán időben hívta volna fel a figyelmet ezekre a problémákra.

Agyeldobás - Magyar Attila, Nagy Sándor, Szerednyey Béla

Az előadást többé-kevésbé Simon Kornél kiváló alakítása mentheti meg – sokszor persze ő is sok, de neki sikerül a darab biztosította határokon belül maradni. Mind eszményi komornyikként, mind idióta úrigyerekként, mind a morcos angol öregúr tipikus példányának megtestesítőjeként képes kitűnni. Ugyanakkor, bár nagyon kellemes csalódása és üdítő színfoltja az Agyeldobásnak, a darab hatalmas hibáit egyedül nem tudja kiküszöbölni.

A premieren mindössze néhány székkel mellettem foglaltak helyet a színház meghívására Budapestre érkező Goodale-fivérek, akik a Wodehouse-történet színpadi adaptációját írták. Bár az előadás nincs feliratozva, nem nagy túlzással állítom azt, hogy a legtöbb jeleneten ők kacagtak a leghangosabban. Nekik, akik ismerik az alaptörténetet és –környezetet, nyilván változatosságot jelentett egyszer megnézni ezt a londonitól eltérő, geges rendezést, arra azonban nem alkalmas az előadás, hogy a magyar közönséghez is utat találjon.

(2015. április 18.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr768001243

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.