7óra7

Rajongok a szerelemért

Rajongok a szerelemért

2015. 05. 20. | 7óra7

A közelmúltban két rendezésedet is bemutatták, először a Karnyónét, most pedig az Athéni Timont. Melyik volt számodra a nagyobb feladat?

A Karnyóné elsősorban Kovács Adrián zeneszerző projektje, amiben számomra az volt a kihívás, hogy az előadásban közreműködő hatvan embert hogyan lehet összerázni egy hét alatt. Nagy buli volt: ez a fiatal csapat nagyon sok energiát és reményt adott nekem. Nagy dolog, hogy így össze tudtunk fogni, ezért érdemes dolgozni. Hihetetlen hálás vagyok Adriánnak, hogy felkért minket erre a munkára, és köszönettel tartozunk többek között Tallér Zsófia, Marton László és Fekete Gyula osztályvezető tanároknak, Bagó Gizella tanárnőnek és Halkovics Ágnes kórusvezetőnek, hogy segítették a munkánk létrejöttét. A Karnyóné a játékról szól, ott ezért nem is annyira rendezőnek, mint inkább szervezőnek gondolom magam. Az Athéni Timont tartom az első rendezői nekifutásomnak.

ifj. Vidnyánszky AttilaMi az, ami megfogott Téged a darabban?

Öt év alatt sok minden felgyülemlett bennem, és szerettem volna tisztességesen lezárni ezt az időszakot az életemben. Nagy vágyam volt egy olyan munkában részt venni, ahol nincs bemutatókényszer: ahol a folyamat, az út a lényeges. Adva voltak olyan társak, akikben nagyon bíztam, és akikről tudtam, hogy ugyanúgy gondolkodunk, és bele mernek vágni velem egy ilyen kalandba. Nem tartom magam egy elemző embernek: amikor olvasni kezdtem a drámát, zsigerileg azt éreztem, hogy meg akarom csinálni, és hogy ezen keresztül akarok beszélni magamról és a körülöttem lévő világról. Ebben nagy segítségemre volt Vecsei Miklós barátom, aki újrafordította a darabot, és akivel közösen öntöttük azt új formába. Mivel ez egy kidolgozatlan mű, volt bátorságunk erősen belenyúlni, így az előadás mintegy felét saját, illetve idézett szövegek teszik ki. Kijelöltünk olyan gondolatokat a darabból, amelyek leginkább érdekeltek minket, és ezek köré szerettük volna felépíteni az előadást. Ilyenek voltak az elmenekülés és a kiszakadás, amelyek foglalkoztatnak. Tizenhat évesen kerültem fel Kárpátaljáról, egy kis faluból Budapestre. Hihetetlen sok impulzus ért engem, és közben megtapasztaltam, hogy egy ilyen tempójú világban milyen gyorsan feledkezik meg az ember önmagáról, és milyen nehéz bármire is igazán koncentrálnia. Hamar megnőnek az igényeink, így egyre több hatásra van szükségünk, és mindenben az élmény, a szórakozás lehetőségét keressük. A reklámok, az effektek és a látszatok szépen lassan elhitetik velünk a szabadság illúzióját, és észre sem vesszük azt, hogy időközben milyen felesleges szükségleteink lettek, melyek nélkül már képtelenek vagyunk élni. Mi lettünk a “popcorn generáció”.

Alcibiades a háborúból érkezik meg a buli kellős közepébe, és nem érti, hogy mi történik körülötte. Az olyan tényszerű történések, mint például a nyakunkon lévő orosz-ukrán háború, amely miatt, személy szerint, én egy éve nem tudok hazamenni, bátorságot adtak, hogy merészen fogalmazhassuk meg a gondolatainkat, és ne féljünk olyan eszközöktől, mint az előadás közben lelógó diszkógömb, amelynek fénycsóvái az előadásban a Földön dúló háborúkat jelenítik meg. Szomorú ez. Azt hiszem, hogy rossz úton járunk. Timon a darabban két végletet él meg: Athénból, a bankárok és fogyasztók városából a néma erdőbe menekül. Az érdekelt engem, hogy mi is az erdő valójában, hogy lehet-e a mi erdőnk a színház maga. Az előadás stílusában is két végletet szerettünk volna megmutatni. A cél az volt, hogy az első rész úgy legyen trendi, hogy a végén a néző megcsömöröljön a sok effektől, “aktualizálástól”, és hogy a saját kulturális közege ’visszacsapjon rá’, a második felvonásban pedig ennek az ellenkezőjét szerettük volna láttatni, amihez egy tiszta, csak a szavakra épülő, költőibb formát kerestünk. A mi nemzedékünk nagy fegyvere a gúny és a cinizmus. Kíváncsiak voltunk, van-e még súlya az olyan szavaknak, mint a barátság, a becsület, a hős, ésatöbbi. Számomra megkülönböztetetten fontos téma volt emellett a figyelem, az egymásra figyelés.

Athéni Timon És van még egy nyomós oka annak, hogy ezt a darabot választottuk. Még másodévesen mindegyikünknek fel kellett dolgoznia egy gyilkosság-jelenetet valamelyik Shakespeare műből, és én az Athéni Timon forrázásos jelenetét választottam. Amikor bemutattuk, az osztályfőnökünk, Hegedűs D. Géza megsúgta nekem, hogy ez az egyik álomszerepe. Így, mikor Miklóssal biztosak voltunk abban, hogy ezt a darabot választjuk, felkértük a Tanár Urat, aki igent mondott. Nagyon hálásak vagyunk neki, hihetetlen formátumú ember, akitől rengeteget lehet tanulni.

Hogy látjátok, milyen jövője van ennek az előadásnak?

Nyár elején visszük Pécsre a POSzT OFF-programjába, aztán valószínű, hogy a gyulai Shakespeare-fesztiválra és a Szegedi Szabadtéri Játékokra is megyünk vele - szóval, van rá érdeklődés. Úgy tűnik, sokak számára vonzó az a koncepció, hogy mi, fiatalok összefogtunk, Hegedűs D. Géza pedig átkarolt minket.

Ha szabadon választhatnál, melyik lenne a következő darab, amit megrendeznél?

Az Athéni Timon öt év alatt érett meg bennünk, és abban annyi szó esik a gyűlölködésről, hogy a végén már úgy éreztem, legközelebb olyan témáról szeretnék beszélni, ami e felett áll. Ez pedig nekem a szerelem. Ha tehetném, egész életemben szerelmest játszanék, vagy csak a szerelemről csinálnék előadást. Ugyanakkor azt hiszem, ezt ki kell érdemelni, józanul, tisztán kell ilyen darabokkal foglalkozni. Ennek tudatában még két darab szerepel a terveink között: Shakespeare-től a III. Richárd és Móricz Zsigmondtól a Barbárok. A gyűlölet és a harag most nagyon foglalkoztatnak, aztán ha kitomboltuk végre magunkat, jöhet a Rómeó és Júlia. Reméljük, lesz erre lehetőségünk.

Színészként végzel, de, ahogy látni lehet, és a korábbi interjúkból is ez derül ki, a rendezői vonal is közel áll hozzád. Ez menet közben alakult így, vagy eredetileg is foglalkoztatott a rendezés?

Mindig is rendező szerettem volna lenni, ám édesapám azt tanácsolta, először próbáljak meg színészként helytállni. Emiatt nagyon hálás vagyok neki. Beregszászban már volt szerencsém belekóstolni a színház világába, voltam kellékes, világosító, majd játszhattam is. Az egyetemen is hasonló tapasztalataim voltak: Marton tanár úr lehetőséget adott nekünk arra, hogy ne csak színészekké, hanem színházi emberekké képezzük ki magunkat. Azt hiszem, ez nagyon fontos ebben a szakmában.

Hogy tervezed a közeljövődet az egyetem után?

Nem szerződök sehová, tanulni szeretnék még. Félek a mókuskeréktől, a havi húsz, huszonöt előadástól, azt hiszem, nagyon elszántnak kell lenni ahhoz, hogy az ember tisztességgel tudjon ilyen hónapokat végigcsinálni. Izmosodni szeretnék még ehhez a feladathoz. Szerencsésnek érzem magam azért, mert van lehetőségem kipróbálni új munkákat. Hiszek abban, hogy társakra, mesterekre van szükségünk ahhoz, hogy igazán maradandót tudjunk alkotni. Ennek szellemében Vecsei Miklóssal már elkezdtünk dolgozni Marton tanár úr szárnyai alatt a III. Richárdon, és szeretnénk minél jobban egyben tartani, vagy akár bővíteni is kis csapatunkat.

Vízkereszt, vagy amit akartok - ifj. Vidnyánszky Attila, Fesztbaum Béla

Kik azok a hazai rendezők, akiktől szívesen tanulnál?

Ez bonyolult kérdés, mert van, akinek az előadásai fognak meg, másoknak a személyisége.

Ragaszkodom Zsótérhoz, Marton tanár úr szemére is mindig szükségem lesz, és édesapám színházi világa is közel áll hozzám. Sokaknak fura lehet, de én kíváncsi vagyok mindenkire. Sajnálom, hogy az egyetemen nem tudtunk találkozni néhány méltán tisztelt tanárral. Például Viktor Rizsakov noha nem hazai rendező, ám ő nagyon nagy hatással volt rám, vele mindig szívesen dolgoznék, ahogy ő látja a színházat, azt mindenhol tanítani kéne.

Tipikus kérdés, hogy mi motivál valakit abban, hogy színészi pályára menjen – ezt Tőled inkább úgy kérdezném, hogy mindig ennyire egyértelmű volt számodra ez az irány?

Igen.

Hogy élted meg azt, hogy ilyen fiatalon hirtelen megváltozott a környezeted?

Boldog voltam, hogy azon kevés ember közé tartozom, akik azzal foglalkozhatnak, amiért rajonganak és amiben hisznek. Ez a mai napig nem változott, ám ezért áldozatokat kell hozni. Azt hiszem nekem egy ilyen áldozat az, hogy mindez Pesten van, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy ide kerültem, a “feketeerdőből az aszfaltvárosba”. Rajongok az egyetemi létért, a munkáért, ha rajtam állna, egész életemben a 36-os teremben dolgoznék. Például emlékszem, az első mesterségóra előtt arra jöttek be a tanárok, hogy a tanteremben üvölt a zene, és mindenki táncol… azt hiszem, ezt nem kellene elfelejtenie senkinek.

Hogy érezted magad az osztályodban?

Az egyetem jó hely arra, hogy ne csak barátokat, hanem alkotótársakat is találjon magának az ember. Csapó Attilával például mindig nagyon jól megértettük egymást, és szívesen dolgozunk együtt a mai napig. Alkat kérdése, hogy ki mennyire szorul rá másokra, és ki mennyire szeret csapatban dolgozni. Szerintem a Diótörő volt a legnagyobb teljesítménye az osztálynak ezen a téren, mivel nagyon rövid idő alatt, egyedül raktuk össze. Már ott megmutatkozott, hogy ki mennyire közösségi alkat. Ott voltam, mikor a beregszásziak lomokból, törmelékből hordták össze a Három nővér díszletét, és saját maguk vették - varrták a jelmezeiket. Ez a vándorcirkuszi élet is megkövetelte a csapatmunkát, és mivel én köztük nőttem fel, másképp el sem tudom képzelni a színházat.

Diótörő - ifj. Vidnyánszky Attila, Zsigmond Emőke

Én mindig is hittem az osztály csapatszellemében, és igyekeztem tenni érte, hiszek abban, hogy egy páran az osztályból életünk végéig együtt fogunk dolgozni, és segítjük majd egymást, ahogy előttünk sokan mások is ezt tették. Hiszen a magyar színházi szakmát idős, erős évfolyamok határozzák meg lényegében ma is. Szerencsésnek érzem magam, hogy ebbe az osztályba járhattam. Természetesen, ha újra kezdhetném, lenne egy pár dolog amit másképp tennék, de ez így van rendjén. Sajnos, voltak időszakok, amikor elfelejtettük, hogy régen, amikor felvettek, milyen boldogak is voltunk, de ezzel már nem érdemes foglalkozni. Akiben maradt tövis ez után az öt év után: „szúrja az úgyis”.

Sok feszültség volt körülöttetek az utóbbi években, te hogy élted meg ezeket a helyzeteket?

Nem tudom, hogy erről egyáltalán kell-e nekünk beszélni. Nem hiszem, hogy hergelni kéne az én generációmat. Nyilván mindenkinek megvan a maga véleménye, de jobb, ha inkább dolgozunk. Nem hiszem, hogy állást kéne foglalnunk bármiben is úgy, hogy még semmit nem tettünk le az asztalra. Gyakran megkaptam azt a kérdést, hogy milyen érzés ilyen névvel a színműre járni? Ilyenkor mindig azt válaszoltam: milyennel? Kaptam ilyen kérdést is: hogy fér meg az én életemben két olyan ember, mint Hegedűs D. Géza és Vidnyánszky Attila? Miért, ők milyen emberek? Nyilván ilyenkor azonnal olyan témák kerülnek szóba, amiben én nem érzem magam otthon, mégis valamiért már engem is igyekeznek felmérni és hergelni.

Én pedig próbálok nagyon naivan állni a dolgokhoz: miért mondja valaki ma az ellenkezőjét annak, amit másnap lenyilatkozik? Vagy ha egy-két embernek olyan határozott véleménye van, akkor miért nem ad annak hangot a nyilvánosság előtt is? Sok ehhez hasonló dologgal szembesültem. Nem gondolom, hogy a dolgok mélyére látnék, viszont azt már átlátom, hogy túlságosan szűk a magyar színházi szakma, és azon belül nagyon sokan függnek egymástól, így hiába van meg többeknek a saját véleményük, nem mindig mondják el. Azt hiszem, az osztályom az egyetemi évek alatt távol tudott ettől az egésztől maradni, sőt igen kiváltságos helyzetünk volt, de sajnos a “szakma” már minket is ’meg-megfertőz’. Én külön hálás vagyok Zsótér Sándornak, énekmesteremnek Bagó Gizella tanárnőnek és osztályfőnökeimnek, amiért segítettek megmutatni, hogy a munka milyen mentsvára tud lenni az embernek.

Más osztályok aktívan részt vettek közéleti kérdésekben – mit gondolsz, ti mennyire jártatok jól ezzel a bizonyos mentsvárral?

Sok dologról kellene beszélni, sok dolog miatt lehetne felháborodni, és ezek egy része annyira nincs is szem előtt. Ha be is szállunk, nekünk józanul kell részt vennünk az efféle vitákban. Amikor az a bizonyos kritikus időszak volt az Egyetemen, mi akkor éppen a Hamletet próbáltuk. Most játszottuk a 64-ik előadást, amire én nagyon büszke vagyok.

Mi volt a legnehezebb számodra az egyetemen?

Talán most a legnehezebb, hiszen most szembesülök azzal a kihívással, hogy ki kell lépnem a “világba”.

Körhinta - ifj. Vidnyánszky AttilaTöbb előadást is játszol már nagyszínpadon, az első a Vízkereszt, legutóbbi pedig a Körhinta volt. Ezek az előadások milyen tanulságokkal szolgáltak számodra?

Mindegyik szerep egészen más és más helyzet volt. Azt hiszem, csapatként legjobban a Vízkereszt próbafolyamata alatt dolgoztunk, ami a vizsgán is meglátszott. Nagy örömünkre Eszenyi Enikő meg merte hívni ezt a produkciót a Pesti Színházba, ahol egészen más körülmények között még két hónapot tudtunk dolgozni rajta egy másik felállással. Azért is nagy öröm ezt nekem játszani, mert visszahozza számomra a régi vizsgahangulatot. Az Éjjeli menedékhely Törőcsik Mari és Rizsakov miatt volt egy életre szóló élmény. A Körhinta nagyon nagy kihívás számomra, boldog voltam, hogy ilyen anyaggal foglalkozhattam. Hosszan tudnék ezekről a próbafolyamatokról mesélni. Legmélyebben talán mégis a Hamlet maradt meg bennem.

Melyik színházi irányt érzed magadhoz a legközelebb?

Nekem Nagymamám a példaképem, aki otthon, Nagymuzsalyban színjátszókört vezet falusi gyerekeknek. Rengeteget foglalkozott velünk, a mai napig nem tudom, honnan volt ehhez energiája, szíve… Karácsony esténként betlehemeztünk a faluban, majd egyszer adódott egy lehetőség, hogy öt napon keresztül járhatnánk vele az országot. Egyik este kitettek minket Budapesten, az Andrássy úton, és azt mondták, hogy várjunk itt, majd értünk jönnek. Hamar meguntuk a várakozást, majd gondoltunk egyet, átöltöztünk, és elindultunk betlehemezni a környéken, köztük a belváros luxusboltjaiban is. Sosem felejtem el, ahogy ott álltunk beöltözve, és a Louis Vuitton ajtaján kopogtattunk… Hát, hozzám ez a színházi irány áll a legközelebb.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr337992805

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.