„Egy rakás groteszk alak, társadalmunk abszurditásai előtt döbbenten tágra nyílt szemekkel kel életre előttünk a minimális díszletben: egy a világra és annak paradoxonjaira nyíló ablakkeretben.” Az előadás színlapján lévő szöveg feladja a leckét a recenziónak – ugyanis a francia Collectif Kahraba bábos játékában pontosan ez és éppen így történik.
Van abban valami karakán szemtelenség, hogy a produkció félig sötét, álmosító homályban tart minket (vannak, akik így ebéd után el is alszanak) – miközben az előadás pontosan erről az elaltatott homályzónáról is szólhat. A kiguvadt szemű, gyakran éppen csak egy kicsiny fejnyi alakok hol lélekszakadva rohannak sehonnan sehová, hol minden meglévő értéket nagy garral vetnek el - egy kicsit behúzva a fülüket, amikor a királyt, és még inkább, amikor az istent is kikiabálják a világból. Szorongás és reszketés egy olyan helyen, ahol „az orvosok sem értik a halált”, és ahol temetőgépek járják az utakat, hogy központilag tüntessék el a halál jeleit: se sírok, se gyászolók. Évente egy alkalommal mindenki agymosáson esik át, és egy idő után az állam támogatja a maguk köré vont köröket, amelyben mindenki egyedül lehet önmagában. Élnek, amíg meg nem halnak: a temetőgép karbantartója verseket ír, van, akit egy ló követ egész életében, mígnem végül együtt kilovagolnak a búzamezőkre, és közben mindenki mondja a magáét.
Éric Déniaud maga is egy szál egyedül játszik: hol kézfejeivel ad testet a kistestvéreknek, hol maszkos arcával szolgáltat fejet a nagyobb testvérnek, aki a gondolkodás vegytisztított ellenszerét egyenként injekciózza be fiatalba és öregbe. A hosszabb-rövidebb jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, közöttük és alattuk különféle csörgések, zörgések, zene és alig érthető beszélgetések adnak sajátos atmoszférát az előadásnak. Míg a színpadi világ félúton áll a kaotikus zajok és az értelmes beszéd, a sötétség és a világosság között, addig a címe (Hangok a sötétben) jelzi, hogy az erről a világról alkotott kép merre is tolódik el a mértani középtől. A sötét- és világosabb barna kellékek és alakok már pusztán színes látványként is azt az érzést keltik, hogy mindannyian régtől otthonos, szerves részei a megnyugtató, meleg homálynak.
Az előadás finom arányérzékkel és egyre nyilvánvalóbbá váló társadalmi érzékenységgel rajzolja meg ennek a sötétségnek a körvonalait, ám egy ponton didaktikussá válik. Amikor a maguk köré vont körről és arról beszél, hogy ennek egyik veszélyes mellékhatásaként bele lehet ragadni, akkor egy hosszabb pillanatra visszahuppanunk az iskolapadba. Osztály vigyázz! Azonban ezzel együtt az igazság pillanata is elérkezik, méghozzá az egész előadás cizellált hangvételéhez illően, minden hatásvadászó feltűnés nélkül, mintegy mellékesen.
Miközben játékosunk lassan bezárja és elpakolja ablakszerű paravánját, hegyet emel csomagolópapírból, és kicsiny várost épít a hegy oldalába, már sem gülü szemű arcmaszk, sem fekete arcfedő nincsen rajta. Minden csinnadratta nélkül lelepleződik le a játszó, hiszen az történik, amit jól tudunk: valaki mindig van a paraván és a maszk mögött. Hogy ez a valaki egyszerűen a homo ludens (játékos ember), a kisember, a nagyember, vagy még egyszerűbben Éric Déniaud, esetleg valami egészen más, avagy ebből több is egyszerre, ki tudja. És hogy ennek a játékból való kilépésnek mi köze van a Nagytestvérhez, a magunk köré rajzolt körökhöz és egyáltalán mihozzánk? Ez az, amihez már fel kell ébredni.
(2015. április 26.)
