7óra7

„Itt senki sem idegen.”

„Itt senki sem idegen.”

2015. 05. 26. | 7óra7

A fesztivál vezérmondatából kiindulva: "Itt, senki sem idegen" nyilvánvaló, hogy Metz nem kíméli saját lelkiismeretét, nem engedi elfelejteni a "Je suis Charlie" mondatot, nem engedi a kirekesztést, fontosnak tartja a sokszínűséget, diszkréten, de határozottan, tisztelettudóan és igényesen kíváncsi. Metzbe jó volt megérkezni. Ez a város valamikor királyi székhely volt, szépségét és hangulatát növelte, hogy eme városnak és a fesztivál szervezőinek köszönhetően itt nézhettem meg Tadeusz Kantor A halott osztály díszletének kiállítását. Elementáris élmény volt. Finom mosoly kíséretében írom, hogy a fesztivál központja és színházi sátrai a Place de la Republique- on (Köztársaság tér) helyezkedett el...

Tóth József, Skrabán Judit, Fodor Tamás, Mervel Miklós, Bercsényi Péter, Molnár Péter, Király Attila, Tamási Zoltán, Kaszás Gergő, Keresztény Tamás, Herczeg Tamás<br />
lent: Nagypál Gábor, Bodor Johanna, Szikszai Rémusz

A mi előadásunkhoz kőszínházi körülményeket biztosítottak, mindhárom alkalommal telt ház előtt játszhattunk. A helyi műszak halkszavúsága, figyelme, segítőkészsége biztonságérzetet adott. A színpad szinte tisztább volt, mint kellett volna, a díszletünkhöz, kellékeinkhez nem nyúltak, még csak jóindulatból sem, a kulissza rendjét érzékenyen tiszteletben tartották. Technikusaink minden segítséget megkaptak ahhoz, hogy profi munkát végezhessenek. Megnyugodtunk: az előadásunk részükről biztonságban volt. Ráadásul kedves apróságokkal jelezték vendégszeretetüket. En passant – mellékesen – ötözőinkbe süteményt, kávét, üdítőt, vizet készítettek be. Ezektől az egyszerű figyelmességektől nem lesz jobb egy előadás, mégis a gesztus vélt vagy valós mentalitásbeli forrása az, amitől színházi közérzetünk rég elfelejtett bugyorból nevetett fel. Nem vagyunk hozzászokva a kényeztetéshez.

Egymás között titokban sem beszéltünk róla, de mindannyian izgultunk. Előadás előtt kicsit halkabbak voltunk, többször néztük meg kellékeinket, mélyebben néztünk egymás szemébe. Persze csapatunk csípős humora elfedte idegességünket. Szerencsére.

Első előadásunk után Szikszai Rémusz, az előadás rendezője diákokkal beszélgetett a nézőtéren, miközben házigazdáink természetesen borral vártak minket a színház előterében. Felszabadultunk. No, nem a bor miatt (persze azért is!), hanem attól, ahogyan aznap este reagált a közönség, és mert tudtuk, jól dolgoztunk.

A második előadás után többen állva tapsoltak! Majd következett egy igazán érdekes beszélgetés a nézőkkel, amiből kiderült, hogy igényes figyelemmel tiszteltek meg minket, és ebből következik, hogy minőségi kérdéseket tettek fel. Rá tudtak hangolódni az előadás humorára, és nem kerülték meg azokat a pontokat sem, amelyek a darab történelmi, politikai jellegére, korunk riasztó jelenségeire vonatkoztak. Mondom: nyíltan, logikusan, értelmesen, kulturáltan. Feltűnt, hogy a nézők nem okoskodtak, nem akartak nekünk imponálni, nem létezett az alá-fölérendeltség savanyú íze, egyszerűen természetes érdeklődésből fogalmaztak, és naprakészek voltak.

Napközben igyekeztünk eljutni a Moselle folyó által kettészelt város nevezetességeihez. A folyóparti sétányok – tudniillik összesen harmincnégy kilométernyi sétányt építettek a part mentén – a hattyúk kellemesen giccses látványa, a csónakázó emberek, a város központjától tíz percre lévő vadvízi evezéshez kialakított gyakorló pálya, a folyóparti kávéházak, a szürke gém madárpáros, a Velencére emlékeztető vízből kinövő lakóházak látványa és mindezekből áradó összhang lelassított minket is. Egy élhető városban voltunk. Belefértünk az életszagba. Láthattuk és felemelhettük tekintetünket az apró, francia részletekre: egy lakás plafonjára, egy lépcső korlátjára, a templom tornyára, és néha valamelyikünk felkiáltott: minden nap meg tudnám inni a reggeli kávémat azon a teraszon, ott fent. Látjátok? Nevettünk. Megtaláltuk Verlaine házát, bementünk a világ egyik legnagyobb gótikus katedrálisába, a St-Etienne katedrálisba, melyet 1220-tól 1522-ig építettek, és természetesen nem akkor nyerte el végleges formáját. Meglátogattuk a metzi Centre Pompidou-t, amit 2010-ben nyitottak meg. Most Picasso, Michel Leiris, Miró, Giacometti, Bacon, Beuys műveihez volt szerencsénk, és persze ez nem a méltó, teljes felsorolás.

Fodor Tamás Esténként, előadás után a fesztivál egyik sátrába mentünk vacsorázni, beszélgetni és találkozni a kollégákkal. Kubaiakkal, franciákkal, kínaiakkal, amerikaiakkal… Nem, nem voltunk csendesek. Nem voltunk rosszkedvűek. Metz éjszaka is szép.

Egyik este, Fodor ki akarta próbálni a metzi buszt. Itt nem volt érvényes a nyugdíjas bérlete. Vettünk jegyet, és két megállót buszoztunk. Fodornak csillogott a szeme, mint egy ötéves kisfiúnak, és azt mondta: "Tudod, ilyenkor azt képzelem, hogy itt élek." Leszálltunk a buszról, fiatalok buliztak az utcán, egy koldus befordult a sarkon, egy vadkacsa pár totyogott a macskakövön a kocsma felé. Egy rendőrautó lassan lopakodott a kis utcákon. Valaki eltört egy üveget. A szálloda közelében lévő a Troubadour kocsma felől ismerős kacagást hallottunk. A mieink mulattak.

Természetesen nem hagytuk ki a kávéházakat sem. Persze, hogy vettem magamnak egy régiségboltban egy euróért régi fehér porcelán bögrét kék virágokkal. Megnéztük a húsz méteres sajtpultokat a piacon és Kaszás Gergő vett a csapatnak egy remek francia bort, láttam Nagypál Gábort ámultan fotózni a katedrálisban, észrevettem, hogy Tamási Zoli mosolyogva sétál, láttam Tóth Jocót amint ajándékot vesz a feleségének, kiszúrtam Király Attilát, ahogy elvarázsoltan nézte a rafting edzést, miközben mobilon beszélt, Bercsényi Pétert, amint elegánsan kortyolgatta velem egy teraszon a kávéját, Herczeg Tamást, aki gyermekének rohant venni halomnyi babaruhát, Keresztény Tamást, ahogy napszemüvegesen lázasan facebookolt és tudósított rólunk, Fodor Tamást, amikor együtt sétáltunk és a térképet böngészte a Jeanne d`Arc téren, Szikszai Rémuszt, ahogy döbbenten olvasta a St`Etienne- ben a legendát, Skrabán Juditot, aki feltűnés nélkül szüntelenül fényképezett, Gyulay Esztert, akin láttam, mennyire boldog, Ságodi Ildikót, aki ezt ez egész turnét leszervezte és Hajós Katit, akinek szövegfordítása nélkül partra vetett halként vergődtünk volna Mosel parján. Velünk lógtak a technikusaink is, Molnár Péter és Mervel Miklós, és láthatóan már nem nyomta hátukat elviselhetetlen teher. Jó volt együtt lenni és néha csöndben is ülni.

Egyik délután sétálva az utcán, pár másodperccel tovább felejtettem tekintetemet egy anyán és lányán. Jó volt nézni őket, beszélgettek, nevettek. Az anya észrevette indiszkréciómat. Mosolygott, és azt mondta kedvesen: Bon jour! Ez a természetesség és nyugalom ott volt mindenütt.
Furcsa érzések kavarognak az emberben, amikor országát képviselheti független színházi csapat tagjaként – egy rangos külföldi színházi fesztiválon. A felelősség más árnyalatokat kap. Valójában mit jelent sikert elérni külföldön? Múló pillanatok ezek, melyek maradandó emlékké szilárdulnak. Mi történik, amikor hivatalosan jól bánnak velünk, amikor kenetteljesség és áludvariasság nélküli tiszteletnek örvendhetünk? Nem a hiúság csövén nézem ezt, inkább ez az alapvetés, ez a hangnem hiányzott, hiányzik. Aránytalanul hálás voltam érte.

Az örömön túl, legbelül érzed, hogy valami nagyon fáj.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr277992729

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.