7óra7

Tanítani az embereket

Tanítani az embereket

2015. 05. 27. | 7óra7

Mikor döntötted el, hogy erre a pályára lépsz?

Ötödik osztályban indult az egész. Az igazgatónőnk egy diákszínjátszó kört szervezett, és felkért, hogy szerepeljek az egyik jelenetben, ami egy falusi életképet mutatott be. A közönségnek nagyon tetszett, amit csináltam, és az unszolásukra középiskolaként bejelöltem az Ady Endre Gimnáziumot, ami egy drámatagozatos iskola. Ott dőlt el minden.

Janka Barnabás Harmadévben Krisztik Csabával dolgoztunk egy mesterségóraszerű helyzetben, ahol azzal foglalkoztunk, hogyan tudunk szavak nélkül, csak a mozgással beszélni. Ami engem nagyon érdekelt. Nem volt semmi prekoncepcióm a színészettel kapcsolatban, nem éreztem azt, hogy híres szeretnék lenni, egyszerűen csak élveztem csinálni. Voltaképpen mindig is tanítani szerettem volna, azonban az évek és a közben szerzett tapasztalatok során rájöttem, hogy a színészet az, amihez a legtöbb tehetségem van. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez az, amivel a tőlem telhető legjobban fogom tudni tanítani az embereket.

A gimnázium és az egyetem között volt egy év, amivel kapcsolatban valahol azt írtad magadról, hogy „nincs adat”.

Először Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályába jelentkeztem, és a felvételin a harmadrostáig jutottam el. E rosta során a többiekkel való együttélés olyan lett a számomra, mint a legkeményebb drog. Megfertőzött, főleg úgy, hogy négy másik osztálytársamat elsőre felvették. Zsámbéki úgy fogalmazott a felvételi után, hogy „maga túl korrekt ehhez a szakmához”. Nagyon dühös voltam rá emiatt, mert azt gondoltam, hogy ez nem indok, mígnem rájöttem, hogy akkor még nagyon-nagyon bárány voltam. Abban az egy évben igyekeztem minél távolabb kerülni a színháztól: otthon maradtam, és segítettem a szüleimnek a vegyesboltunkban. Tehát nem is nagyon jártam akkoriban előadásokra, azt éreztem, hogy valamit helyre kell tennem magamban, és ehhez az otthoni közeg volt számomra a legmegfelelőbb. Édesanyámék végig támogattak, és támogatnak a mai napig: rengeteget köszönhetek a családomnak.

Hogyan értelmezted Zsámbéki indoklását?

Diótörő - felső sor: Zoltán Áron, Vecsei Miklós, Bach Kata, középső sor: Tóth János, Tóth András, Szabó Erika, Zsigmond Emőke, Csapó Attila, alsó sor: Mészáros Blanka, ifj. Vidnyánszky Attila, Janka Barnabás Emlékszem, ahogy közeledett a következő felvételi, nem volt olyan hét, aztán két hónappal a felvételi előtt nem volt olyan nap, majd egy héttel a felvételi előtt nem volt olyan óra, hogy ne gondoltam volna arra, hogy mit is jelent ez a „túlzott korrektség”. Arra jutottam, hogy merni kell vállalni azokat a dolgokat és erényeket, amikkel rendelkezünk, és én akkor, tizennyolc évesen nem tudtam ezt megtenni. Viszont, amikor Marton Lászlónál harmadrostáztam, már bátran be mertem vállalni azt a maszkulinabb, férfiasabb vonalat, ami valóban én vagyok. Később az egész osztály úgy épült fel, hogy mindenki ismerte a saját határait. Nyilván mindenki másmilyen ritmusban tudta és merte ezt feszegetni, én úgy érzem, hogy mi segítettük egymás fejlődését a kezdeti időszakban. Amikor valaki valamiben gyengébb volt, inkább még egyszer átnéztük az adott koreográfiát, ha pedig valakinek nem ment valamilyen jelenet, tőlünk telhetően segítettünk neki.

Ezek szerint jónak érezted az osztály légkörét…

Nagyon! Szerintem, hozzánk járnak a legszebb lányok, ami már önmagában nagyon sokat dobott a hangulaton. Természetesen voltak feszültségek, de a kezdeti lendület miatt mindenki félre tudta tenni a saját egóját, és szerettünk együtt dolgozni. Ahogy közeledik az egyetem vége, ez most egy egészséges elválás lesz, ugyanolyan, mint amikor tizennégy évesen elkerültem Debrecenbe a kollégiumba, és el kellett egymást engednünk a szüleimmel. Most, hogy mindenkinek színészként önállóan kell majd dolgoznia, folytatódik ugyanez a felnőtté válás. Ha lesz egy dalom, amiben van gitár, akkor nem fogok tudni szólni Zoltán Áronnak, hogy segítsen valamit leblattolni. Vagy, hogy ha azt érzem, hogy nem megy egy jelenet, vagy valamit gondolok egy versről, akkor nem fogok tudni senkit sem megkérni, hogy hallgasson meg. És nem azért, mert ne lennének emberek a következő társulatban, hanem azért mert az osztálytársaimban annyira megbíztam, mint ahogyan az artisták bíznak egymásban. De azt is biztosan tudom, hogy azokkal az emberekkel, akikkel nagyon szerettünk együttdolgozni, a jövőben is fogunk. Bárhova sodorjon is az élet, mindig örömmel fogom megnézni Csapó Attilát egy darabban, vagy olvasok egy Vecsei Miklós-fordítást, vagy esetleg leszek részese egy ifj. Vidnyánszky Attila-rendezésnek - és sorolhatnám tovább.

Mennyiben járultak hozzá ehhez a légkörhöz a közös próbafolyamatok?

A Diótörő volt az első igazi közösségi munkánk, amit a másodév végén csináltunk, és ami akkor egy bombasztikus teljesítmény volt. Össze tudtunk fogni tizenegyen (mert sajnos Tóth Jankó lesérült egy Vízkereszt vizsgapróbán), és kicsikartuk magunkból az előadást. Lomtalanításból szedtük össze közösen a kellékeket, és hogy legyen műhavunk, én egy sarokban ülve daráltam a hungarocellt a kollégiumból ellopott turmixszal - merthogy ez egy nullaforintos költségvetésű darab volt, ami vizsgának készült, mégis egy teljes értékű produkció lett belőle, amit aztán közel negyvenszer játszottunk.

Diótörő - Szabó Erika, Janka Barnabás, Bach Kata

Aztán következett a Hamlet akkor volt körülbelül az első vagy második szénszünet az iskolában, és Zsótér bejött hozzánk, felolvasta a darabot, és minden egyes jelenetet kiosztott az egész osztályra. Elsőre rosszul esett, hogy minimum egy jelenet erejéig minden fiú de még egy lány is lehet Hamlet, kivéve én. Én „csak” Laertes voltam. De aztán megszerettem az előadást, és úgy gondolom, hogy ebből az előadásból a legtöbb ember profitált. Zsótérral nagyon komoly szakmai viszonyunk alakult ki, először nála tapasztaltuk meg, hogy amit a rendező kér, azt nekünk teljesítenünk kell.

Aztán jött a Három nővér vizsgánk, ami szintén egy fontos állomás volt az osztálynak. Számomra nagyon érdekes volt a Három nővér kapcsán azzal foglalkozni, hogy mennyire szürkülünk bele a társadalomba, és hogy milyen lesz a jövő nemzedéke. Azt gondolom, hogy a mi feladatunk, hogy előkészítsünk nekik valamit, ami jobb lehet annál, ami van. Aztán következett a Vérnász Horváth Csabával, ami azért volt számomra fantasztikus élmény, mert visszatértem ahhoz a dologhoz, ami miatt egykor eldöntöttem, hogy színész leszek. És úgy érzem, hogy ez volt az utolsó olyan, az egész osztályt érintő produkció, ami még a tanulásunkat és már nem a gyakorlat fejlesztését szolgálta.

Kiket éreztél a legfontosabb tanáraidnak?

Magam részéről a legnagyobb útmutatást Marton Lászlótól és Hegedűs D. Gézától kaptam. Marton nem csak színészeket, hanem színházi embereket nevelt belőlünk. Éppen annyira fontosnak tartotta azt, hogyan hoz be valaki egy vödröt mesterségórán, mint azt, hogyan mond el egy mondatot az első jelenetben, vagy hogyan válaszol a másiknak. Az a munkamódszer, amivel ő dolgozik, rettentő nagy alázatot és szorgalmat jelent a színház felé. Ennek köszönhető, hogy mindmáig az ő tanítványai közül vannak a legtöbben a pályán. Hegedűs D. Gézára ugyanúgy jellemző az alázat és a szorgalom, ráadásul őt még soha nem láttam dühöngeni. Amikor megjelenik, az mindig hihetetlen energialöketet ad nekünk. A szenvedélyt láttuk tőle, sosem a szenvedést.

Három Nővér Gyakorlatok - Janka Barnabás

Mi alapján választottál gyakorlati helyeket?

Először a Vízkereszt vagy amit akartok című előadásban játszottunk az osztállyal együtt a Pesti Színházban. Ezután a Nemzetiben gyakornokoskodtam, ahova Vidnyánszky Attila hívott. Amikor ő 2006-ban Debrecenbe került, én akkor kezdtem el a középiskolai tanulmányaimat, így tehát az ő színházán szocializálódtam. Később volt alkalmam három darabban is dolgozni vele: az egész osztállyal a János vitézben aztán a Fekete ég - Fehér felhőben valamint az Isten ostorában Ezek után jött a Csokonai Színház részéről a megkeresés, ahová én igazából szinte hazamegyek.

Mennyire érzel ellentétet a színházi világban főváros és vidék között?

Én nem gondolom, hogy lenne ilyen különbség, sőt szerintem a vidék alkalmasabb arra, hogy az ember kipróbálja magát bizonyos szakmai dolgokban, mert ott nem lehet akkorát bukni, mint Pesten. Aki viszont Pesten játszik, azt nagyon sokan látják. De abban számomra nincsen különbség közöttük, hogy a színészet mint művészet szempontjából Budapesten jobb játszani, vagy vidéken. Mert a közönség elvárásai mindenütt ugyanazok. Én úgy gondolom, hogy ugyanolyan hittel fogom Debrecenben elkezdeni a szakmát, mintha Budapesten tenném. Az a fajta szakmai elhivatottság, amit Martonéktól lehet tanulni, úgy gondolom, meg kell maradjon, bárhová is kerüljön az ember: Békéscsabától Kaposváron át a Nemzetibe vagy akár a Radnóti Színházba, teljesen mindegy.

Két produkcióval is mész a POSzT-ra, aminek kapcsán az ellentétek egy másikfajtája, a politikai került előtérbe. Mennyire érzed ilyen szempontból megosztottnak a színházi szakmát vagy akár a kritikát?

Megosztottnak érzem, és ezt a megosztottságot nem az én generációm hozta létre. Akik csinálták, el kellene azon gondolkozniuk, hogy kinél van a homokozó lapát, és ki a homokozó ura, mert ezt egy olyan harcnak tartom, ami az óvodától kezdve folyamatosan jelen van. Úgy gondolom, hogy mi, fiatal alkotók ettől a megosztottságtól már teljesen mentesek vagyunk, de legalábbis azok lehetünk: bárkinek a színházában szívesen dolgozunk. A mi feladatunk a rendszer hibáinak a kijavítása.

Vérnász - Janka Barnabás (szemben) A kritikával kapcsolatban az a legnagyobb probléma, hogy személyes sértettségen alapuló írások születnek, ahogy azt gondolom, hogy ez az egész POSzT-dilemma arról, hogy részt vegyünk, vagy ne vegyünk részt rajta, szintén egy személyes sértettségből fakad. Úgy gondolom, hogy az érintettek ezeket a személyes sértettségeket egész életükben viselni fogják, ami egy szánni való dolog. Ha engem megkérdezne az igazgatóm, hogy a jelenlegi helyzetben mennék-e a POSzT-ra (lásd írásunkat a POSzT bojkottjáról), én akkor is azt mondanám, hogy mennék, mert ez a színházi találkozó egy nagyon jó dolog. Szerintem a Színházi Kritikusok Céhének már nagyon régen nem kellene egyik színházi társasághoz sem tartoznia – soha nem is kellett volna –, miközben aki kritikákat ír, mindenkinek a Céh tagjának kellene lennie. Méghozzá olyan tagoknak, akikért a céh felelősséget vállal. Ez főleg azért nehéz, mert vannak olyan kritikusok, akik egyáltalán nem tudnak túllépni a sértettségükön. Jó példa erre, hogy egy bizonyos kritikus az egyik színésszel kapcsolatban már harminc éve nem tud egy jó mondatot se leírni. Hogy miért - senki nem tudja, pedig egy Jászai Mari-díjas színészről van szó.

Visszatérve hozzád: 2014-ben szerepeltél a Free Entry című filmben. Hogyan kerültél bele, és hogyan állsz most a filmezéssel?

Az egyik este felhívott a kollégiumban Kerékgyártó Yvonne, hogy szeretné, ha benne lennék egy filmben. Elmondta, hogy ez egy fiatalos, internetsorozatnak indul, és két napig ott lehetünk a Szigeten, de fizetni nem tud érte. Kérdezte, hogy vállalom-e, én pedig igent mondtam. Egy teljesen ismeretlen terület volta számomra, amibe mégis belevágtam, mert tetszett, de azt az álmomban nem gondoltam volna, hogy a következő nyáron még pótforgatást is kell tartani, és hogy a filmünk azután ennyi díjat fog nyerni.

Szeretnék filmezni, ám most a színház az első a számomra, és egy év múlva folytatom a tanulást is: doktori képzésre jelentkezek. Viszont ha jön egy felkérés, akkor semmire sem mondok nemet.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr727992763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.