7óra7

Karinthy Márton: Kihúzták a színház alól a terítőt

Karinthy Márton: Kihúzták a színház alól a terítőt

2015. 06. 14. | TörökÁkos

Karinthy Mártonnal beszélgettünk bizonyításvágyról és pánikról; arról, hogyan lehet megmaradni harmincnégy éven keresztül magánszínházként, és mit gondol a színház jelenlegi szerepéről.

Milyen gyakran mész színházba és hová jársz?

Mivel színházi közegben nőttem fel, gyakorlatilag 7 éves korom óta rendszeresen járok színházba. Örök életemben „mindenevő” voltam, a Kulich Gyula téri Déryné Színházba ugyanúgy jártam, mint mondjuk a legpatinásabb Vígszínházba, vagy a Madách Színház bemutatóira. Ezt a műfaj iránti imádatomat mindmáig sikerült megőriznem. Nem is aszerint szelektálok, hogy tetszett-e egy előadás vagy nem: én például nagyon szeretem a sikerületlen, rossz előadásokat is, mert rendezőként és színigazgatóként sokat tudok belőlük tanulni.

Mégis milyen színház az, amit a legjobban szeretsz?

kar_mar_ok.jpgAz én színházi ideálom igazgatóként és rendezőként is Várkonyi Zoltán Művész Színháza és Ádám Ottó Madách Színháza. Igenis, a függönyös, polgári színház, ahol a közönség a színház csodájával találkozik.

(Karinthy Márton)

Most nehezebb színházat csinálni, vagy 1988-ban volt az?

Amikor elkezdtük a Karinthy Színházat, akkor itt egy farkasordító préri volt, azóta a környék is fejlődött, és azt gondolom, hogy a színház is felkerült Budapest színházi térképére. Amire talán a leginkább büszke vagyok, hogy a Tanár úr kéremből 1996-ban csináltunk egy előadást Szakonyi Károllyal, aminek az alapötlete egy harmincéves érettségi találkozó volt, és ami tizenhét éven keresztül ment, összesen 300 előadással.

Több helyen is utalsz arra, hogy a magánszínházi lét egyben szabadságot is jelent. Hogyan lehet ebben a megosztott és félrebillent kultúrpolitikai helyzetben függetlennek – és ezalatt most a szabadot értem – maradni?

Ezzel egyáltalán nem kell foglalkozni, miközben nem lehet vele nem foglalkozni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy amióta létezik színházi szakma Magyarországon, azóta nem sikerült megoldania a maga érdekképviseletét.

Mégis hogyan lehet akkor megmaradni?

Egyrészt az ember lehetőleg ne vesszen össze a hatalommal úgy, hogy teljesen bevágja maga mögött az ajtót – ahogy ezt például Schillingék megtették. Mert hiába van igazuk, most ellehetetlenedtek, ahogy egyébként más független társulatoknál, például a Pintér Béláéknál is kezdődik a szalámizás. Az alapoktól kellene felépíteni egy új érdekképviseleti rendszert, de erre valószínűleg nem ez a szétesett, depressziós hangulat a legalkalmasabb, amiben jelenleg élünk.

Ami pedig a támogatásokat illeti, hogy a Karinthy Színház bekerült a kiemelt színházak kategóriájába, és ezzel együtt – egyedüliként a magánszínházak közül - valamekkora támogatást is kap, abban harminc, támogatás nélküli év megfeszített munkája van. Mi ezen a nagyon laza szálon függünk a hatalomtól, és ez rendben is van, amennyiben a hatalom nem kíván érte cserébe semmit sem. Márpedig jelenleg ez a helyzet. A másik jövedelmünk a TAO, amelyet nagyon sokan kapnak – a nemzeti színházaktól az Experidance-ig -, amennyiben teljesítik az előadásokat. És mi tisztességes nézőszámmal teljesítjük azokat.

Mi lesz a Karinthy Színházzal, ha a TAO támogatási rendszert nem hosszabbítják meg?

Akkor nagyon nagy baj lesz, de nem csak itt, hanem a Vígszínházban ugyanúgy. Akkor kellene, hogy jöjjön az újraelosztás, amihez egy erős szakmai érdekképviseletre lenne szükség, amelyik leül tárgyalni a hatalommal. Az is egy probléma, hogy ez nem jött létre a békésebb időkben. Ami engem illet, én már benne vagyok a korban: vannak még komoly terveim a Karinthy Színházzal, de ha nem hagynak színházat csinálni, akkor visszavonulok az elefántcsonttoronyba könyveket írni. A szívem beleszakadna, de le tudnék mondani róla.

kar.jpg          Karinthy Színház

Miért csinál ma valaki színházat?

Ambivalens vagyok a fiatal rendezőkkel, akiket megkérdeznek, hogy miért akarnak színházat csinálni, és ők elmondják a lázálmaikat és a rémálmaikat. Azt gondolom, hogy a rendezői színház mostanra idejétmúlttá vált. A hetvenes években a megcsontosodott magyar színházi életnek szüksége volt egy új hangra, amelyik hangot egyébként akkor maga az állam is megtámogatta. Merthogy ezen keresztül, egyfajta szelepként vezette el az ellenzéki energiákat.

Most mi a szerepe a színháznak?

Most semmi. Az a baj, hogy kihúzták a színház alól a terítőt. Karrierek épülnek a politikai aktualizálásra, a direkt odamondásra, merthogy különben senkit sem érdekel a dolog. Ami abban a pillanatban nagyon szellemes, de aztán hamar el is felejtjük. A színháznak jelenleg nincsen társadalmi szerepe.

Több helyen is említed a polgári életet, amit meg akarsz idézni a színházban, miközben épp az a legnagyobb probléma, hogy nincsenek önálló, biztos egzisztenciával rendelkező, az államhatalomtól független polgárok.

Ez igaz, de létezik egy vágy, egy vízió. Az a vágyálmom, hogy létezik még az a polgári színház, ahol jól megcsinált darabokat játszanak jól megírt figurákkal, és nem kell különféle rendezői és színpadtechnikai faksznikat kitalálni ahhoz, hogy ezek működjenek. Akik nézik, ezekben a darabokban magukra ismernek. Eközben saját forrásokból a színházat technikailag folyamatosan fejlesztjük. Ki gondolta volna valaha, hogy ebben az egykor lepusztult kis színházban ilyen szintű szcenika lesz valamikor. A bolond lányban például liftet, vagy annak hatását kértem Horesnyi Balázs díszlettervezőtől és Major Attila színpadmestertől. És hiszek benne hogy ki fogják találni, hogyan lehet ezt megvalósítani. Olyan ez, mint a kukoricagóré: kisgyerekkoromban volt egy kukoricagóré a kertünkben, és én elképzeltem, hogy ott majd lesz egy színház, ahová majd híres színészek jönnek játszani. És most gyakorlatilag megvalósult ez az álmom. Góré nélkül.

Milyen bemutatókat tervezel a következő évadra?

kar_meszaros_csaba.jpgEgy angol vígjátékkal kezdünk, a Csalogány családdal, amit Kőváry Katalin rendez, Gesztesi Károllyal a főszerepben, mellette Voith Ági, Székhelyi József, Bacsa Ildikó és Széles Tamás játszanak benne. Nekem régi álmom volt megrendezni Marcel Achard A bolond lány című ma már klassizkusát, amit most egy nagyon erős szereposztással fogunk megcsinálni: Földes Eszter, Szabó P. Szilveszter, Csonka András, Mihályi Győző, Szirtes Gábor és Bozó Andrea. Él bennem a nosztalgia a régi Madách Kamaraszínházi előadás iránt, és szeretném megmutatni, hogy mit jelenthet ma ez a finom krimi és az elegáns francia humor. Novemberben, szintén az én rendezésemben jövünk ki Dunai Ferenc darabjával: A nadrággal, ami a Vígszínház nagy találmánya volt annak idején. Várkonyi színháza, Horvai István rendezésében akkor egy francia bohózatba oltotta ezt a szocialista vígjátékot, ami a maga nemében tökéletes. Ma persze retro-szocialista, de ettől talán még érdekesebb. És ezek után a karácsonyi meglepetésünk Marc Camolettinek az Anna csak egy van című komédiája az emberi tartásról és a cselédi hűségről. Emellett van egy közös, titkos tervünk Bozsik Yvettel, akivel már évek óta kerülgetjük egymást: szeretnénk csinálni az Ózt, és egy másik régi elképzelésünk, hogy megcsináljuk Fényes Szabolcs Mayáját.

Valahol azt nyilatkoztad, hogy téged a bizonyításvágy motivál és a pánik.

A bizonyításvágy az egykori rendezői osztályból ered, ahol mindenki azt mondta, hogy könnyű dolgom lesz, mert Ádám Ottó majd odavesz maga mellé. De végül nem hogy nem vett maga mellé Ádám Ottó, de nagyon távol kerültem Pesttől, és mindent előröl kellett felépítenem. Ezek után be kellett bizonyítanom, hogy mégis vittem valamire. A pánik az valószínű, hogy nálam genetikai adottság, és ebben az ördöggörcs is benne van: amikor igazi nagy dolgok történtek az életemben, akkor mindig elkapott annak az érzése, hogy én erre teljesen alkalmatlan vagyok. Ez a színházcsinálással is így volt. Ilyenkor vagy engedek ennek az érzésnek, vagy jön a juszt is. És ez a juszt 34 éve a magánszínház lehetősége volt. A másik nagy pánik az életemben az alanyi írás volt 2000 körül: nem elég, hogy valaki Karinthy névvel a színházi pályán van, de még írni is elkezd? Ez maga az őrület! De úgy tűnik, nekem jót tesznek ezek a pánikok.

És most hol tart a pánik?

Most éppen nincsen, de nem kell félni, mert majd úgyis jön, ha szükségünk lesz egymásra.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr197992671

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.