7óra7

Ma sokkal nehezebb lázadni

Ma sokkal nehezebb lázadni

2015. 07. 19. | 7óra7

Geréb Zsófia egy amatőrszínházi munka, A lakatlan sziget című opera és a projekt LULU után vág neki a rendezői életnek. Arról is beszélgettünk vele, hogy hol teszi majd ezt, és hogy mi a viszonya a provokációhoz, a feminizmushoz, az ösztönösséghez és az intellektushoz, és a kulturális közéletünkhöz úgy egyáltalán.

Most végeztél a Színművészetin Székely Gábor és Bodó Viktor osztályában. Mit adott neked a két osztályvezető tanárod, mit tanultál tőlük?

A miénk volt Székely Gábor utolsó osztálya, ettől olyan érzésem van, mintha az összes eddig megszerzett tudásának, bölcsességének az esszenciáját adná/adta volna át nekünk. Azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom: ő igazi mester számunkra. Mindent, amit szakmailag meg lehet tanítani a rendezésről, megtanított, és, remélem, ha nem is egyetemi keretek között, de tanulhatok majd még tőle. Viktor nem ilyen klasszikus tanár-egyéniség, ráadásul közben aktív rendező is, ezért nem tudott annyi időt velünk tölteni. Tőle inkább ellesni lehetett dolgokat. Tartottunk közösen workshopokat Rómában és Splitben, ahol láthattuk őt munka közben.

Mit lestetek el ezeken a workshopokon Bodótól?

Geréb Zsófia Főleg színészgyakorlatokat, színésztréningeket csináltunk. Viktor nagyon ösztönös rendező: sokszor ad olyan instrukciókat, amik külön-külön először elszálltnak hangzanak, de ő persze érzi, mikor és hol van ezeknek helye. Valószínűleg ő maga sem tudja, ez pontosan hogyan működik, emiatt valószínűleg ezt nem is egyszerű egzaktul megtanítani.

Te mennyire érzed magadat ösztönös rendezőnek?

Nyilván nagyon sok mindent én is ösztönösen csinálok, de ha már választani kell, inkább intellektuális rendezőnek tartom magam. Kevésbé merem csak az ösztöneimre bízni a dolgot. De persze felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létező kategóriák-e ezek? Miért kell besorolni bárkit is e szerint, főleg, hogy mintha értékkülönbség is lenne a kettő között, és nem az intellektus javára…

A mai magyar rendezők közül ki volt rád nagy hatással? Mohácsi Jánossal dolgoztál együtt A velencei kalmárban…

Mohácsi nagyon jól bánik a színészekkel, szereti őket, és jó abban, hogy csapatot építsen. Olyan hangulatot tud teremteni, amiben a színészek bátrak és magabiztosak. Bár néha kicsit sok vagy túlpörgetett, a rendezéseiben mégis mindig van valami mélyen emberi. Régen, az SZFE előtt, sokat jártam a Katonába, ott Ascher rendezései tetszettek nagyon. Az elemzőkészsége, a realizmusa irigylésre méltó. Sok mindenkitől tudok irigyelni dolgokat, Viktortól például a vizualitást, a hatások pontos használatát.

Ha azt mondjuk, hogy „bodós” vagy „mohácsis” egy előadás, az nyilván jelent valami stílust. Van már szerinted olyan, amire azt mondhatjuk, hogy „gerébzsófis”?

Jó lenne, ha lenne, de még nagyon fiatal vagyok. Nem véletlenül vesznek fel idősebb embereket a rendező szakra, általában hamarabb kikristályosodik a stílusuk. A szakdolgozatvédésemen az egyik tanárom a provokáció szempontjából összekötötte a szakdolgozatomat a Luluval, ami a diplomarendezésem volt. A provokáció nekem azt jelenti, hogy olyan dolgokat hozok fel, amiket a színház ma valahogy nem mer, vagy nem szokott megtárgyalni. Ha valami, akkor ez az, ami kezd engem érdekelni, amit szívesen csinálok.

Miből írtad a szakdolgozatod?

A politikai provokáció megjelenéséről Elfriede Jelinek bizonyos drámáiban. Jelinek a kortárs osztrák drámairodalomban egy igen provokatív vonalat képvisel. Biztos nem véletlen, hogy erre vagyok rákattanva.

A fiatalok jellemzően provokálnak, lázadnak, megújítanak. Közben, ahogy beszélgetünk fiatal zenészekkel, újságírókkal, fiatal emberekkel, például a Hegedűs–Marton-színészosztállyal, úgy tűnik, hogy ez ma nem annyira evidens.

Geréb Zsófia Ma sokkal nehezebb lázadni. Most már nem az van, mint régebben, hogy bármiféle kettős beszéd menne az előadásokban. Hogy valami konkrét rendszer ellen lázadsz. Már magát a rendszert sem lehet érteni: azt, hogy mit akarnak a hatalmon levők. Bármit mondhatsz, nem tiltják be, csak egyszerűen nem adnak rá pénzt. Meg se nézik. Bármit csinálhatsz a színpadon, semmi nem fog történni. Annyi fog történni, hogy a következő évben nem kapod meg a működési támogatást, de közben Németországba hívnak dolgozni, és akkor elmész Németországba.

Te elmennél Németországba?

Én elmegyek Németországba, felvettek Berlinbe operarendező mesterszakra.

Gratulálok! Úgy lehetett tudni, hogy Miskolcra mész...

Közben ott is történtek kis bonyodalmak. Fölhívtam Szabó Mátét, és ő elmondta, hogy a bemutatók számát csökkentik jövőre, így én sem tudok most náluk rendezni. Illetve tudtam, hogy igazgatóváltás lesz, és hogy Béres Attila lesz az igazgató – és lám, tényleg. Vele már egész más volna együtt dolgozni. Az évad elején Kiss Csaba asszisztenseként dolgoztam már Miskolcon, és láttam, hogy vannak problémák, de az, ahogy ez a váltás történt, annyira nem európai és annyira nem szakmai, hogy már egyszerűen nincs kedve az embernek ilyen helyekre menni. Így kicsit elszálltak a munkalehetőségek, de közben Berlinbe is jelentkeztem, külföldi színházakhoz is kértem ajánlásokat, és végül Berlin bejött.

Az évad elején rendezted Haydn: A lakatlan sziget című operáját, ami nagy siker volt. Ennek a rendezése közben jobban érezted magad?

Az, hogy mitől érzem jobban magam, nehezen meghatározható. A Lulu például egy szenvedős próbafolyamat volt, de minden nehézség ellenére nagyon jó. Nekem a zene ismerős terep, sokat tanultam klasszikus zenét: zenetagozatos iskolába jártam, tanultam zongorázni, kórusban és magántanárnál is énekeltem. Így már eleve nyugodtabban indultam neki a próbafolyamatnak, és mivel az operaénekesek kevésbé vannak hozzászokva a rendezőkhöz, úgy éreztem, sok minden, amit mondok, újdonság a számukra. Mindig fontos azt a bizonyos bizalmat megnyerni: amikor az ember egy társulattal dolgozik, mindig azzal kezdődik a folyamat, hogy meg kell érezniük, hogy kompetens vagyok, hogy bízhatnak bennem. Ez lány létemre általában kevésbé evidens. Itt például, elég sokat lendített a bizalmi kérdésen, amikor kiderült, hogy tudok kottát olvasni. Ami egyben azért szomorú, mert úgy látszik, nem evidens, hogy egy operarendező tud kottát olvasni. Sok esetben nem tudnak, ami azt is jelenti, hogy itt talán van egy kis piaci rés, amit érdemes lehet betölteni.

A lakatlan sziget

Az emberek hajlamosak azt gondolni az operáról, hogy ez egy nagyon intellektuális dolog...

Szerintem inkább sznob. A zene jelenléte sokkal emocionálisabbá teszi a műfajt. Azért tűnik talán intellektuálisabbnak, mert a közönség nagy része valahogy eltávolodott az operától, és nem igazán tudják, mit kezdjenek vele. De maga a műfaj nem annyira intellektuális. Amit nehéz lehet megugrani, az nyilván a benne lévő erős stilizáció, illetve az, hogy unalmas: kosztümös emberek kifelé fordulva, egymásra rá se nézve, de közben nagyon intenzíven érezve, hosszasan, énekelve beszélik meg a dolgaikat. Ez egy rétegműfaj, amire a rendezői és az előadói hagyományok jócskán rásegítenek. Az általam rendezett kamaraoperánál pont az volt a tapasztalatom, hogy el lehet térni ezektől a merev struktúráktól, és testközelibbé lehet tenni az operát.

A projekt_LULU* című előadásod témája a nőknek a társadalomban elfoglalt helyzete. Ez, úgy látom, hogy nagyon fontos téma a számodra. Szeretnél ezzel a témával továbbra is foglalkozni?

Az előadás nem csak a nők, hanem a férfiak társadalmi helyzetével is foglalkozik, mert ez a kettő szorosan összefügg. Azt nem szeretném, hogy én legyek a feminista rendező, bármit is jelentsen ez; bár általában rosszat jelent. Nem mondanám tehát, hogy ez a célom, de mivel nő vagyok, nyilván ezen keresztül is látom a dolgokat. Mint nő bizonyos problémákat jobban megtapasztalok, és ez aztán rendezőként is érdekel.

Mondtad, hogy a feminizmus mindenképp rosszat jelent, de miért van ez így?

A Luluban van egy rész, amikor élőben megkérdezzük a közönséget, feministáknak tartják-e magukat. Előtte az utcán is megkérdeztünk embereket, feministák-e, illetve hogy tudják-e, mi az a feminizmus. Az elsőre mindenki azt válaszolta: „Á, dehogy is.” Aztán, amikor feltettük a második kérdést, senki nem tudta megmondani, mi az, hogy feminizmus, csak azt, hogy ő nem az. Nem tudom, hogy micsoda, de valami rossz dolog, amit nem veszek magamra. Holott semmi mást nem jelent, mint hogy a nőket és a férfiakat egyenlő jogok illetik meg.

projekt_LULU* - Rózsa Krisztián és Sodró Eliza

Hogy vette a közönség, hogy megmozgatod? Magyarországon ez nem annyira divatos húzás.

Az eddigi legjobb élményem Szegeden volt, amikor a Thealter minifesztiválján játszottunk. Annyira oldott volt a hangulat, hogy a teszt alatt is sok volt az interakció, és valódi párbeszéd-szituáció alakult ki. Ha valami, akkor ez nagy lehetősége a színháznak: ott van jelen időben hatszáz vagy épp ötven ember, akikkel dialógusba tudsz lépni.

Legutóbb a POSzTon egy interaktív játék kapcsán volt egy botrány vagy egy felfújt történet. [Az Újvidéki Színház Bánk bán-előadásán.] Az egyik érv az volt, hogy az interakció nem egy választható helyzet a nézők számára. Mennyire fontos, hogy ez választható legyen, illetve ha megvettem a jegyet, az egész este élményét választottam, és onnantól ez egyben jár?

Ez minden esetben szituációfüggő. Ott az történt, hogy vagy bent maradtál vagy kijöttél. Nálunk vagy ülve maradsz vagy felállsz. Így persze nem lehet kimaradni a játékból, muszáj ott és akkor valahogy reagálni, valahogy dönteni. Alkotóként rá kell érezni, hogy meddig lehet ezt jóérzéssel csinálni. Nyilván belül dönthet úgy bárki, hogy nem játszik. Ők általában ülve maradnak, hiszen az a megszokott nézői magatartás a színházban. Olyan kérdéseket kell feltenni, ami esetén ez a passzív attitűd sem hozza bántó helyzetbe a nézőt. Mi úgy csináltuk, hogy a két állítás közül mindig a szerintünk durvábbiknál kellett aktivizálódni, vagyis aki ülve maradt, arra nem a durvábbik állítás lett ráhúzva. „Az áldozat kihívő öltözködésével tehet-e arról, hogy megerőszakolják?” – itt, aki igennel felelt, annak kellett felállnia. Aki passzivitásból ülve maradt, arra nem húztuk rá ezt az állítást. Ez egy nagyon érzékeny kérdés.

Közben meg azt is gondolom, hogy a rendezők azért választják ezt az eszközt, én is azért választottam, mert tudom, hogy másként nem fognak reagálni az emberek.

Bölcsészkaron kezdtél, onnan felvételiztél rendező szakra. Honnan jött a színház szeretete és ez a választás?

projekt_LULU* - Sodró Eliza és Bán Bálint Kiskorom óta színjátszókba, diákszínházakba jártam, az iskolai műsorokban szerepeltem vagy szerveztem őket. A gimiben rájöttem, hogy színészkedni annyira mégsem szeretek, merthogy a színész túl kiszolgáltatott. (Azt még persze nem tudtam, hogy a rendező is az). Úgy voltam vele, ha nem színész, akkor rendező leszek, mert szeretek csapatokat szervezni, összetartani. Az egyetem alatt csináltam egy barátokból álló társulatot MiVégre néven. Velük készítettünk egy improvizációkon alapuló előadást Kapaszkodók címmel, talán nyolcszor is játszottuk. Közben jelentkeztem bölcsészkarra. Tényleg filozófiát és esztétikát akartam tanulni, nem kibekkelni azt a két évet, amíg újra indul rendező szak az SZFE-n. Arra gondoltam, nem baj, ha nem vesznek fel, akkor csinálom a társulattal a dolgokat. Felvettek, így a társulat megszűnt.

A visszajelzés is fontos, megerősíti az embert a nehezebb választásoknál, döntéseknél. Ilyen volt, hogy felvettek. Nagyon függök a visszajelzéstől, de dolgozom rajta, hogy ne így legyen. Ha túlzottan függsz tőle, főleg egy ennyire szubjektív szakmában, akkor megbolondulsz. Ki kell választanod pár embert, akiknek bízol a véleményében, de leginkább a magadéban kell biztosnak lenni. Maga a felvételi is nagyon szubjektív, lehet, hogy később kiderül, nem működik minden úgy, ahogy az elején látszott. Tőlünk is elmentek ketten – Gulyás Marci és Radnai Márk – valami nem működött, vagy a tanárokkal, vagy az egyetemmel, vagy velünk, vagy magukkal.

Gondolkozol társulatalapításban, ha Németországban végzel, vagy az még messze van?

Úgy képzeltem régebben, hogy jó lenne egy társulatot csinálni majd valamikor. Most már látom a gyakorlati feltételeket is. A társulat nagyon jó forma, lehet fejlődni, előre gondolkodni, közösségben van az ember, ezektől kevésbé kiszolgáltatott. Ugyanakkor most azt látom, hogy erre alig van esély. Ha nem nyered meg a lottót, akkor nem fog menni. Jelenleg ez egy halott műfaj és ez szomorú. Akik vannak, azok is feloszlanak. A Szputnyikét viszonylag közelről néztem végig. Most elég sötéten látom a helyzetet.

Radnai Márk és Gulyás Marci távozása kívülről sokak számára tűnhetett úgy, hogy ők olyan önálló, saját útjukat kereső emberek, akiknek nincs szüksége a Színműre. Belülről ez máshogy látszott?

Azt gondolom négyünkről, vagy hatunkról, hogy nagyon különbözőek vagyunk. Abban hasonlítunk, hogy mindannyian a saját utunkat akarjuk járni. Az volt a kérdés az évek alatt, hogy a saját útban tudnak-e segíteni az osztályfőnökeink, osztálytársaink. Segítenek-e abban, hogy a céljaidhoz közel kerüljél. Marcinál nem: azt éreztem, hogy ahhoz a Krétakörös dologhoz, amit ő csinál, ahhoz sem Viktor, sem Székely nem tud hozzányúlni. Közben Marci egy hiperintelligens, érzékeny srác, ezt látták, láttuk. Márk már szerzett egy diplomát színész szakon, öt éve oda járt, így szerintem sokkal türelmetlenebb volt – érthető módon – bármelyikünknél. De persze a pontos okokról őket kellene kérdezni.

projekt_LULU*

Márk legutóbb épp egy elég groteszk közéleti történet főszereplője volt.

Nyilván nem volt okos dolog, hogy leírta, amit leírt.

Aztán jött egy morálcunami.

Egyrészt ebből egy nagy figyelmet generáló sajtóhírt lehet csinálni. Másrészt sok a feszültség a szakmában, amik olyankor jönnek ki, ha valami direktben kimondódik. A szakmán belüli beszélgetéseknek szerintem nagyon alacsony a színvonala, nem biztos, hogy ennek így kell lennie, és az sem biztos, hogy ez mindenhol így van. Kevés a tiszta érv, nem lehet semmi mögé odaállni, mert érződik, hogy valójában egészen másról szólnak ezek a viták, mint a látszólagos tárgyuk. Görgetődnek a régi sérelmek, feszültségek, ahelyett hogy megbeszélnénk őket.

Lehet, hogy ez majd egyszer elmúlik?

Magától nyilván nem. Fontos lenne, hogy azok is beszálljanak ebbe a diskurzusba, akik eddig különböző okokból – sértettségből, érdektelenségből vagy, mert most kezdik a pályát – nem tudtak, vagy nem akartak beszállni. Magamat is ide sorolom.

A saját generációmban szinte mindenki azzal küzd, hogy nincs munkánk, vagy nincs elég, és nem kapunk érte pénzt. Akinek viszont van munkája, annak örülünk. Nincs az, mint régen, hogy leosztódnak a színházak, te kaptál, te nem kaptál. Senki nem kap semmit, nincs min összevesznünk. Ettől lehet normálisan beszélgetni. Nincs feszültség, nincs min megsértődni, vagyis igazán sértett emberek sincsenek. Olyan, mintha egyszerre mindenki kicsit bent is és kint is lenne, annyira bizonytalan a helyzet, hogy szerintem óhatatlanul sokkal éberebb és reflektáltabb mindenki, nehéz elveszni a napi rutinban, mert nem nagyon van. Ez a szemlélet mindenképpen jót tesz. És hátha kitart ez a közös tapasztalás, sőt, hátha elég erős lesz ahhoz, hogy meghatározó szakmai beszéddé váljon. Azt nem látom, hogy az idősebb generáció hogyan változtatna ezen a nyelven, amiben nem érvek, hanem szinte már csak reflexek csatáznak egymással. Kéne róla csinálni egy nemzeti konzultációt.

Kiss Csaba Bendegúz, Hodászi Ádám

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr537992531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.