7óra7

Egész életemben csapatban játszottam

Egész életemben csapatban játszottam

2015. 09. 02. | 7óra7

Az opera zeneisége, amellett, hogy az adott darab legfőbb vonzerejét jelenti, mennyire köti meg a rendező kezét koncepcionális értelemben?

Én prózai előadásokat szoktam rendezni. Így most is először a szövegből, a történetből próbáltam meg kiindulni, ok-okozati összefüggéseket keresni. Aztán a felkészülési időszak során ez az egész átbillent a zene irányába, és akkor már nem csak a cselekményt, a különböző szereplők sorsát vizsgáltuk, hanem a zene által keltett érzelmeket, helyzeteket, lehetőségeket. A próbaidőszak során végül annyira átvette a hatalmat a zene, hogy a főpróbahéten, amikor elkészült a kivetítőn megjelenő feliratozás, néha azon kaptam magam, hogy odapillantok a kivetítőre, hogy "szövegszerűen" is igaz-e a színpadi történés...

Béres Attila

Az operák alapvető kritériuma, hogy a szereposztásnak el kell tudnia énekelni a művet – ami korlátozza a szóba jöhető művészek számát. Ez mennyire jelent hátrányt az előadás színészi vetülete esetében?

Valóban van egy ilyen sztereotípia, de én úgy tapasztaltam, hogy bár sokan az elején nagyon ügyetlennek tűnnek, ám amikor a próbafolyamat során az éneklés adottá válik számukra, és a szerepük bekerül a fejükbe, tüdejükbe, torkukba, lelkükbe és már nem a hangformálásra figyelnek, akkor jelentős színészi bravúrokra is képesek.

Az Álarcosbál kapcsán az alkotási folyamat hónapjai során elég sok sajtóközleményt kaptunk, amelyek a jégpálya előállítására, a Swarovski-kristályos jelmezekre, vagy épp Katarina Witt szerződtetésére vonatkoztak...

Erre a két előadásra el kellett adni több mint nyolcezer jegyet, így hát, mivel a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamednek kellett mennie a hegyhez. Sok évvel ezelőtt az operabemutatók dallamai voltak az igazi, mindenki által ismert slágerek. A péklegények Verdi dallamait fütyörészték... Ez ma már nincs így, és az opera műfaja csak akkor élhet tovább, ha valamilyen úton-módon eljut az emberekhez. Ha ezt az elefántcsonttornyunkban ülve nem vesszük figyelembe, akkor előbb-utóbb elfogyunk. Nagy bátorságra vall a Szegedi Szabadtéri Játékok részéről, hogy bevállalták azt, hogy több év után ismét operát mutatnak be – ez azt bizonyítja, hogy ők is számolnak ezzel a műfajjal. De ezt el is kell tudniuk adni, és ehhez ma Magyarországon nem elég kiírni nagybetűkkel egy plakátra, hogy „Verdi: Álarcosbál”. Maga a jégpálya egyébként nem marketingfogás volt, hanem az én rendezői koncepcióm része – és erre épült Herczeg Tamás ötlete, hogy akkor meghívják Katarina Witt-et.

Ha már Katarina Witt: a saját fülemmel hallottam kifelé menet több morgolódó nézőt, akik ugyan láttak egy operaelőadást, ám a beígért Katarina Witt csak állt egy emelvényen…

Katarina Witt egy baleset miatt nem tudta letáncolni a koreográfiát. Sajnos, egy olyan előadásnál, ami csak kétszer, két egymást követő napon kerül színre, ilyen esetben nincs jó megoldás. Nem lehet halasztani, nem lehet helyettesíteni. Ez érthető elégedetlenséget okozhatott egyes nézőkben. De ha a nézők közt volt olyan, aki Katarina Witt miatt jött, és ennek ellenére érdekesnek találta az előadást, vagy az operát, mint műfajt, akkor nyertünk is az ügyön, nem csak vesztettünk.

Az álarcosbál

A Szegedi Szabadtéri Játékok tavalyi sztárja, Gerard Depardieu is az Ön előadásában kapott szerepet. Milyen volt úgy dolgozni vele, hogy ő csak az utolsó pár napra érkezett meg, és nem vett részt a próbafolyamatban?

Ez nyilván nehezítő körülmény volt, de aztán idejött, és bebizonyította, hogy igazi színész – és az ilyen speciális helyzetekben mindig az a lényeg, hogy az adott sztár jelenléte hozzáadjon az előadáshoz, és ne nyomja el azt...

Azért tavaly Napóleonként kicsit sikerült neki…

Nem hiszem, sőt. Ha egy év távlatából gondolok vissza az előadásra, akkor nem Depardieu az, aki először eszembe jut. Sokkal inkább Homonnay Zsolt Háryja, vagy Bordás Barbara Örzséje, nem beszélve Bodrogi Gyula bravúros alakításáról. S ha a Napóleon-jelenetre gondolok, akkor ott teljesen egyenrangú partnerként vette fel vele a versenyt Zayzon Zsolt székely tolmács katonája.

Jelent az bármilyen szempontból furcsaságot az Ön számára, hogy az adott előadás mindössze kétszer kerül nézők elé? Változik attól a próbafolyamat, hogy ha lehetőség sincsen arra, hogy az előadás „beérjen” repertoárdarabként?

Számomra semmi sem változik, én ugyanúgy dolgozom minden esetben. Itt két előadás során lát minket több mint nyolcezer néző, ez nagyjából ugyanazt jelenti, mint egy négyszáz férőhelyes kőszínházban egy egész évadnyi bérletes előadás. Ugyanakkor azt fontos kiemelni, hogy ellentétben a kőszínházakkal, ahol a második előadás gyakran gyengébb, mint a premier, itt, Szegeden általában jobban sikerül, mint az első.

Mielőtt a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója lett, pályázott már a Pécsi Nemzeti Színház és a Magyar Színház vezetésére is. Mi motiválta az igazgatói munka elnyerésében?

Hogy mi motivált, az egy rendkívül összetett kérdés. A pécsi, a miskolci vagy a Magyar Színház esetében mind-mind különbözőek az okok és a motivációk. Jelen esetben a legfontosabb az volt, hogy az a színházi gondolkodás, azok a tervek, amiket három éve az induláskor még hatan, most öten együtt képviseltünk és képviselünk, megvalósulhassanak.

Tóték

Elődje, Kiss Csaba menesztésének egyik megnevezett sarokpontja annak a Művészeti Tanácsnak a felszámolása volt, amellyel korábban együtt adta be pályázatát. Ön milyen szerepet szán ennek a tanácsnak?

A Művészeti Tanács a színház működésének az egyik alappillére. A tanács tagjai közösen határozzák meg az évadot, a bemutatásra kerülő darabok címeitől a társulat összetételéig. Minden a színházat érintő művészeti kérdésben meghatározó szerepet játszanak. Mondjuk olyan, mint egy igazán jó szerkesztőség. Egész életemben csapatban játszottam, így abban bízom, hogy ez a korban, gondolkodásban, ízlésben egymáshoz közel álló csapat, melynek tagjai Keszég László, Szabó Máté, Rusznyák Gábor és Szőcs Artúr, jól tud majd együttműködni.

Ötük előadásai között azért markáns különbségeket lehet felfedezni…

Esztétikailag igen, de világnézetben, gondolkodásmódban, a mára való reflektálás érzékenységében nagyon is közel állnak egymáshoz. Nagy baj is lenne, ha öt Béres Attila vagy öt Keszég László rendezne Miskolcon. Öt rendező, öt különböző típusú motor, egy hajó, egy irány, ez a miskolci színház ereje.

Folyamatos a szakmai vita arról, hogy mi egy vidéki színház feladata: mennyire lehet művészszínházi, és mennyire köteles kiszolgálni a szélesebb közönség igényeit. Ön szerint hogy lehet ezt a dilemmát feloldani?

Miskolc helyzete az öt játszóhely miatt ilyen szempontból különleges. Úgy gondolom, hogy a nagyszínpad a könnyebb műfajok terepe, ott kerül majd bemutatásra az évi operett, musical és vígjáték, ugyanakkor ezzel párhuzamosan el kell érnünk azt, hogy a Kamaraszínháznak kialakuljon egyfajta művészszínházi profilja, méghozzá műfaji korlátok nélkül: a drámák mellett ott például simán elférne egy Sondheim-musical is. Miskolcon nem dilemma, hogy My Fair Ladyt vagy Woyzecket játsszunk, mert mindkettőt lehet, és az egyiktől nem lesz művészileg hiteltelenebb a másik.

Kiss Csaba menesztésekor a megbízott igazgató, Szabó Máté, majd most Ön egy már szinte teljesen végleges évadot vett át, melyen csak apróbb korrekciókat hajtottak végre. Mi lesz így az Ön feladata?

Az apróbb korrekciók, amiket említ, azért nem is annyira aprók. Szabó Máté megbízott igazgatóként nagyon profin racionalizálta és tette megvalósíthatóvá az évadot. Az én feladatom most az évad biztonságban való lebonyolítása. Majd októberben elkezdjük a Művészeti tanáccsal megtervezni a következő évadot, február-márciusban elkezdődnek a szerződtetések, illetve rengeteg apró feladatom is lesz, melyekkel csak mostanában kezdek szembesülni.

Az utóbbi időszakban – többek között Kiss Csaba távozása kapcsán – több olyan hírt is lehetett hallani, hogy feszültségek voltak tapasztalhatók a társulaton belül, többek között a sok éve Miskolcon játszó színészek háttérbe szorulása miatt. Ebből Ön érzékelt korábban valamit? Tervez ezzel kapcsolatban lépéseket?

Természetesen egy igazgatóváltás mindig a társulat bizonyos fokú átstrukturálásával is jár. Ezelőtt három évvel sem történt ez másképp. Sok új színész szerződött akkor a színházba, akik szakmailag szorosan kötődtek a művészeti tanács különböző tagjaihoz, és Budapestről, vagy különböző vidéki városok színházaiból érkeztek Miskolcra. És valóban érzékelhető volt, hogy nehezebben csiszolódnak össze az emberek. De az elmúlt másfél évben már egy egységes, szakmailag igen erős társulat jött létre. Erre igen jó példák szerintem a Tanítónő Az eltört korsó az Erdély a Boldogtalanok vagy akár a Tóték előadásban látható színészi teljesítmények és az, ahogyan ezek a művészek együtt és egymásért tudnak játszani. Az egyik alapvető probléma pont az volt márciusban, hogy amikor a volt igazgató bejelentette a Művészeti tanács megszüntetését, akkor a társulatból több jelentős színész is jelezte, hogy nincs szándékában továbbra is Miskolcon maradni. Az igazgatóváltás már a szerződtetési időszak végén zajlott, így többen azok közül, akik meghatározó tagjai voltak a miskolci színháznak, már más színházakhoz szerződtek. A pályázatomban is leírtam, hogy nagyon szeretném, ha sikerülne visszaállítani a társulatot. Ezért is dolgoznunk kell.

A tanítónő - Pásztor Pál, Kocsis Pál, Gyuriska János, Szegedi Dezső, Harsányi Attila, Salat Lehel, Kincses Károly, Lovas Rozi

A bemutatkozó sajtótájékoztatóján említette, hogy koprodukciók létrehozása terén szeretne együttműködni a Budapesti Operettszínházzal, ahol korábban évekig főrendezőként dolgozott. Mennyire fér össze az Operett és a miskolci színház iránya?

Ez az együttműködés egy hosszú szakmai barátság eredménye, mely egyébként nagyon fontos számomra. Emellett, ha Miskolcon az én rendezésemben megvalósul mondjuk a Viktória című operett – a koprodukciónak köszönhetően gazdaságilag is előnyösebben – , akkor az természetesen a miskolci társulat tagjaival jön majd létre, és biztos, hogy sok tekintetben másmilyen lesz majd, mint az operettszínházi. Pont olyan lesz, mint amilyet Miskolcon a miskolci társulattal megrendeznék.

Az utóbbi években a Miskolci Nemzeti Színház számos fesztivál rendszeres meghívottja volt. Amikor megterveznek egy évadot, számolnak azzal, hogy mely előadások válhatnak a premierek közül fesztiváldarabbá?

Nem gondolkodunk ilyenekben, amikor megtervezzük az évadot – akkor az a legfontosabb, hogy a műfaji eloszlás egyenletes legyen, és alapvetően a társulat tagjaiban, a színészekben gondolkodunk. E mellett természetesen fontos, hogy olyan címeket, olyan történeteket válasszunk, amelyek a máról és a ma emberéhez szólnak.

Mindezek alapján egy meglehetősen rendezőközpontú színház képe rajzolódott ki előttem…

Az a színház, ahol öt rendező dolgozik folyamatosan, valószínűleg nevezhető rendezőközpontú színháznak. De színészközpontúnak is. És nézőközpontúnak is.

Holnaptól Béres Attila a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója

Leváltották Kiss Csabát a Miskolci Nemzeti Színház éléről

Kiss Csabát meneszthetik a miskolci színház éléről

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr587992467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.