7óra7

Legyőzni a halált – Gyurkó Henrik és Vitéz László

Legyőzni a halált – Gyurkó Henrik és Vitéz László

2015. 09. 21. | 7óra7

Hogyan kezdődött ennek a három férfinak a közös története?

Gyurkó HenrikElőször az ötvenes években találkoztam Kemény Henrikkel egy bábtanfolyamon, ahol ő a Vitéz László és a csodamalom című játékkal lépett fel. Igaz, hogy már korábban is hallottam róla Miskolcon, amikor még amatőr bábosként játszottam, és a vezetés állandóan győzködött, hogy mielőtt még láttam volna őt, csináljam meg a Vitéz Lászlót. Később aztán ez az ismeretség az akkori Állami Bábszínházban vált szorossá. Kemény Henrik a vásári bábosok világából érkezett ide 1950-ben, én 1960. február elsején léptem be, és Kemény Heni az első és legjobb kollégám, igaz, jó barátom lett. Többek között az vonzott hozzá, hogy egy mindentudó, kétkezi mesterember volt, aki a bábkészítéstől a bábszínház építésig mindenhez értett. Rendszeresen kijártam hozzájuk a Népligetbe, ahol egy csodálatos, fából készített bábszínháza volt a családnak, amit a saját kezükkel építettek fel, maguk üzemeltették, és annak egyetlen lakóhelyiségében éltek. Szinte családtag lettem náluk.

Hogyan alakult ki ebben a népligeti, vásári világban Vitéz László figurája, és mi lehet a titka, amitől ennyire időtálló?

Mesterember tudása mellett Kemény Heni bábmozgatóként is szenzációs volt. Vásári bábjátékosként egy sajátos művészi irányvonalat képviselt, amitől sosem tért el nagyobb mértékben, ám azt olyan zseniálisan csinálta, hogy az egész világon ismertté vált vele. A Vitéz Lászlóval egy olyan hagyományos népi hősfigurát elevenített meg, mint amilyen az angol Punch, a francia Guignol, az orosz Petruska, a cseh Kasperl, vagy a németek Hans Wurstja is volt. (Amit egyébként a Kemény család többféle formában: marionett játékként és paravános előadásként is játszott.) Ezek mindegyike azt a voltaképpen egyszerű, népi igazságot mondta ki, hogy ha nem adjuk fel, akkor győzhetünk – akár még a halál felett is. A Vitéz László ugyanis nem a pofonokról, hanem a kisember győzelméről szól. És mivel a bábot a hatóságok nem vették komolyan, gond nélkül meg lehetett vele fogalmazni egy olyan üzenetet is, amit egyébként nem néztek volna jó szemmel. Az sem véletlen, hogy voltak olyan időszakok is, amikor Paprika Jancsira kellett átkeresztelni, mert Vitéz Lászlóként már átlépte volna a hatóságok tűrésküszöbét.

Hogyan került először a kezére ez a bábfigura, és hogyan fogadta ezt Kemény Henrik?

Talán az egyik legelső voltam, aki már az ötvenes években elkezdtem Vitéz Lászlót játszani – még Miskolcon. Akkor még Kemény Heni tudta nélkül. Később, a hatvanas években, amikor már kollégák és barátok voltunk, karácsony és szilveszter között a Bábszínházban minden esztendőben csináltunk egy pamfletet, csak úgy, a magunk szórakoztatására. Az egyik ilyen alkalommal úgy volt, hogy Kemény Heni ad elő egy paravános Vitéz László-játékot, ő viszont, mivel tudta, hogy már játszottam, azt találta ki, hogy ezt most én csináljam meg helyette. Anélkül, hogy bárkit beavattunk volna, ez így is lett. Utána ő ment ki meghajolni, és csak akkor leplezte le a cserét, amikor megtapsolták: aznap, amikor kihívott a paraván mögül, akkor szólított először Heninek. Azt hiszem, mindez azért történhetett meg, mert volt vele valami ősi, lelki közösségünk.

Kemény Henrik

Utána sokáig nem játszottuk a Vitéz Lászlót, majd évekkel később, éppen azért, hogy látni lehessen, hogy ezek a különféle játékok egy tőről fakadnak, talán a hetvenes évek elején, a Bábszínház egy több mesejelenetből álló előadáson belül bemutatta a különféle nemzetek népi, vásári bábkomédiáit. Amikor ezzel a körülbelül másfél órás előadással tájolni voltunk, és naponta akár kétszer-háromszor is előadtuk, gyakran megesett, hogy Kemény Heni arra kért, hogy csináljam én a Vitéz Lászlót. És én persze örömmel megcsináltam. Hát valahogy így kezdődött, és aztán így folytatódott ez a történet.

A Csokiládával ma Ön nyitotta meg a játékok sorát, ám ezen a fesztiválon többen is játszanak Vitéz Lászlót. Látta már őket korábban is Vitéz Lászlót előadni?

Pályi Jancsi, vagy akár Barta Tóni a Kolibriből, ahogy a többiek is, akik fellépnek, vérbeli, kitűnő vasári bábosok - emellett fiatalok és energikusak. Akit még nem láttam Vitéz Lászlóval, és nagyon kíváncsi vagyok rá, az Fabók Mancsi, ő rendkívül tehetséges, fiatal színésznő, aki ráadásul egy különleges, önálló színpadi egyéniség.

Többször is elmondta, és a színház közleményében is szerepelt, hogy ma játszotta utoljára Vitéz Lászlót. Miért ma és miért utoljára?

Gyurkó HenrikHa jól számolom, hatvannégy éve mind a két kezem, de legalább az egyik, munka közben folyamatosan fent van. Egyszer megoperálták a karomat, és az orvos azt mondta műtét után, hogy két órán keresztül tartsam a fejem felett, mert akkor nem fog fájni - már ha bírom. Mivel ez a szakmám, bírtam. Most 79 éves vagyok, és néhány évvel ezelőtt - éppen Vitéz László közben, a legnagyobb palacsintasütős pofonnál - leszakadt a jobb kezemen a bicepsz. Ez nem panasz, csak tény: most már nem bírom ugyanolyan könnyen. De ez csak az egyik ok.

2011-ben, miközben a Vitéz Lászlót játszotta, Kemény Heni rosszul lett. Az előadás utolsó perceiben én tartottam a karját a paraván mögött, és utána innen vitte el a mentő. Ezután megfogadtam neki, hogy akárhogyan is alakuljon, legfeljebb addig játszom a Vitéz Lászlót, amíg ő él. Úgy tett, mint aki nem érti, hogy nem akarok ugyanígy járni. Miközben ismerünk olyan történeteket, amikor egy színész nem csak eljátszotta a véget, de tényleg meg is halt a színpadon, és azt gondolom, hogy ez nem egy csúnya halál.

Minden zsigerében éreztem Kemény Henit: akkor is, amikor a szalagfűrészével vágott, vagy valami apróságot mutatott meg a bábkészítésben. Akárhányszor játszottam, mindig úgy vettem fel a Vitéz Lászlót, hogy az ő kezét teszem bele. Más esetekben színészként mindig arra törekszünk, hogy megtaláljuk a figurát, de itt nekem nem kellett megtalálni, mert számomra adva volt. Talán pátoszosan hangzik, de azért játszottam el ma még egyszer, mert úgy éreztem, hogy a közösségünk miatt egy kicsit most általam is tovább élhet Kemény Heni. Ezt a fesztivált az ő emlékének szenteltük, és éppen én nem tehetem meg, hogy nem tisztelgek előtte. Ezért ma még utoljára odaadtam neki a kezemet.

(2015. március 18., VI. BÁBU Fesztivál, Budapest)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr537993049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.